Gaál Péter: Muszkaföldön lassan jár a posta

Muszkaföldön csak hárman nem járnak lassan, a többi igen: a kormány bérgyilkosai, a fekete Maruszják, vagyis a rabszállítók és Vlagyimir Putyin, a Szuperférfi, hol félmeztelenül, lóháton, hol tigrisen, pardon, tigrissel, tigrishez, hol a nagy óceánon, amelynél véget értek a csaták. A botox csodákat tesz, kérem.

A mi szeretett nemistudommink nem használ botoxot, nincs is rá szüksége, szép feszes bőre van anélkül is, de ez ne tévessze meg Önöket. Neki a tenger a Balaton, tulajdonjogilag is, áttételesen persze, meg minden az övé. Ő a levegőben is képes haladni, mint a Graf Zeppelin vagy a Hindenburg haladt, némi hondvédségi légi járművek közbeiktatásával, ettől még az alakja nagyon is léghajós, és ha nem kerüli el nagy ívben a rossz emlékű Lakehurstöt…

Szóval, Muszkaföldön már bevezették, amit itt még nem, de ami késik, nem múlik. Kérdés, mielőtt folytatom, hogy a pozitív feltételezés rémálhírnek minősül-e? Mert ha igen, nekem jaj. Ugyanis…

Ugyanis tegnap nem tudtam kikerülni Zacher doktort, akivel a magánéletben is keresztezték egymást útjaink, nem zavaróan, és egyébként minden tiszteletem az övé, legutoljára az egyik lányom szalagavatóján találkoztunk, amely egyben a fia barátnője szalagavatója is volt. Zacher doktor egy mentőautó hátuljában üldögélt gyászos arckifejezéssel, maszk nélkül, kigombolt mentőskabátban, és az utcán bambázó fiatalokról beszélt, akik nem maradnak otthon, pedig lesz ennél sokkal-sokkal súlyosabb is a helyzet, és e súlyosságon kizárólag az otthon maradással lehet(ne) enyhíteni. Lehet, hogy lesz, nem tudom, de. Jobb félni, mint megijedni, fosni és szarni rá viszont egyenértékű. Mindkettő hívogatja a bajt, a maga módján. Amely baj viszont…

Amely bajról viszont mind kevésbé tudom, mit gondoljak. Inkább maradok annál, amit eredetileg is gondoltam, így-úgy még le is írtam. Hogy mások – magukat újságíróknak nevező egyének – mit írnak erről, azoknál nem a vírus a mérvadó, hanem az olvasottság, és saját fizetésük, melyet meg kell valahogy szolgálniuk. Tehetség híján innen-onnan kiollózott szenzációkkal. Ha minimum húsz “igéretes oltóanyag”-ról nem olvastam, akkor egyről sem. Kis fehérjetüskékkel ellátott tapasz, a betegségen átesettek véréből kinyert szérum, vakcinák, melyeket idő hiányában állatkísérleteket mellőzve próbálnak ki önként jelentkezőkön, ma a tüneteket enyhítő magyar gezemice, ez meg az, és még mennyi ilyen lesz. Már mászik, már majdnem ott van, ő is mászik, ő aztán tényleg majdnem ott van. Önök szerint hány ilyen híradás láthatott volna (látott?) napvilágot 1953-ig, amikor Sir Edmund Percival Hillarynak és Tendzing Norgaj sherpának sikerült végre feljutnia a Mount Everest, azaz Csomolungma tetejére? Ma nyolcvanéves japán anyókák is megmásszák, ha engedik őket, és meg nem halnak előbb koronavírusban. A sherpák, akik a kutyát nem érdekelték, hányszor mászhatták meg Hillary előtt? Ha nem mászták meg, akkor csak azért nem, mert semmi dolguk nem volt ott. Nekünk itt van Klein Dávid, hirtelen nem jutott eszembe a neve – ez a demencia -, de elég volt beütnöm a “magyar hegymászók, csúcstámadás, visszafordult” szavakat a keresőbe, és első helyen kiadta a Google, ha nem hiszik, csinálják utánam.

Nos hát, én, mint csekély értelmű medvebocs, nem tudom, hol vagyok nagyobb veszélynek kitéve, egy utcán, ahol egyébként bármilyen okból bambázhatok, elbambázhatok közértbe, ahova muszáj, bambán sétálhatok, amit még lehet, elbambázhatok patikába, drogériába, és mekkora esélyem van belefutni egy vírusfelhőbe? Tudják, az aeroszolos hatás. Olyan jó érzés szakszerűen beszélni, végre egy görög szó a sok angol helyett – olvasgassanak a Momentum oldaláról, vagy belső kommunikációjából – bár az utóbbit Önök nem olvasgathatják -, jóformán magyarul se tudnak, és nagyon úgy tűnik, nem is akarnak, ilyen lehetett a nyelvújítás különböző hullámai előtt-között a latin-magyar keveréknyelv, mígnem jött Zaphir Czenczi, azaz Kazinczy Ferenc a többiekkel. Kérészéletűnek bizonyuló próbálkozás volt.

Hol van nagyobb esélyem megfertőződni majd továbbadni: egy mentőautóban, védőfelszerelés nélkül, vagy bambázás közben? Oké, Zacher doktor a monológja után biztosan magára kapta. Na persze addig azok a kis, csak elektronmikroszkóppal látható lényszerűségek, melyek egészen biztosan jelen voltak, mert ha ott nem, hát sehol… ehh, ne is gondoljunk rá.

Megróttak a tegnapi tizenhét kilométeremért is, aggódva. Az aggódás jólesik az embernek, a túlaggódás kevésbé esik jól, de az is elmegy, viszont… viszont egy erdőben – ha nem a Normafa – manapság négy óra alatt mondjuk három emberrel lehet találkozni, tisztes távolból, és megkockáztatom, hogy nulla koronavírussal. Meg én.

Ha én minden jó tanácsot megfogadnék, amit vírusügyben olvasok-kapok, ugyanazt csinálnám egész nap, mint cégvezetőként, ha az összes adminisztratív kötelezettségnek eleget akarnék tenni, amit az állam rám ró: a munkaidő egy részében szabályzatokat gyártanék, másik részében adminisztrálnék, harmadik részében a bankban állnék sorba, hogy perkáljak, mint a katonatiszt. Érdemi munkára nem jutna időm. Most takarítanék, takarítanék, takarítanék, majd fertőtleníteném testem, és kezdeném elölről. Maszkot mosnék, aztán megint maszkot mosnék. És tudják, mi a legszebb? Hogy ezek a kismicsodák tényleg elektronmikroszkópos méretűek. Olyanok, mint a betörőbandák által használt gyerekek. Besurrannak a legkisebb résen is, hiába minden. Elkerülhetetlen. Írjam le még egyszer?

Elkerülhetetlen.

De legalább! De legalább mi van? De legalább kialakult a veszélytudatunk. Más nincs. Volt nekem egy régi ismerősöm, aki nem tudott elaludni. Nem volt más a házánál, csak nyugtató, így azt veszi be, mondta. Másnap reggel megkérdeztem tőle: most akkor sikerült? Sikerülni nem sikerült, válaszolta, de nyugodtan átvirrasztottam az éjszakát.

Vonják le ebből, amit le akarnak vonni.

Én nem azt mondom, hogy ne védekezzenek. Védekezzenek, hogy legalább a lelkük megnyugodjon. Kicsit csökkentsék a fertőződés esélyét. Ha mákjuk van, sikerülni fog, utólag pedig úgysem fog kiderülni, a siker mekkora hányada tulajdonítható a máknak, és mekkora az óvatosságnak. Ha egyszer vége a járványnak, az úgyis mindenképpen a helyi potentátoknak lesz köszönhető, szeretett magyar léghajójuknak, az orosz Szuperférfinek, a Szőke Ciklonnak, Észak-Koreába meg el se jut az egész.

Zárszónak még egy kicsit arról, amit eddig is gondoltam, lásd hat bekezdéssel feljebb az első mondatot. És a másodikat. Kezd kiderülni, hogy nem a denevérrel kombinált tobzoska. Folt ne essék a mundér becsületén, nem csak. Hogy ez a vírus már bennünk volt. Már akiben. És ott mutálódott. Azt már le se merem írni, hogy talán már régen mutálódott. Hogy talán már régen is okozott megbetegedéseket, csak akkor nem foglalkoztak vele. Tüdőgyulladás, és kész. Öregek. Kézcsók, viszlát, visszhall. Hogy most miért foglalkoznak, arról ne engem kérdezzenek, mert nekem csak abszurdakra futja. Kampányok vízionálására, zaklatásoktól, menekültektől, klímakatasztrófától a koronavírusig. Ezek mind jelen voltak. Nem mától. Aztán bedobódtak a köztudatba.

Finkelstein zsil, zsivjot, búgyet zsity.

Az is kezd kiderülni, hogy a fertőzöttek valószínűsíthető száma… hogy is mondta az egyik duci, volt kutyázólányom, mielőtt rá kellett állnia a mérlegre, először a’la natúr, aztán egy megmérendő kölyökkutyával a kezében? “Nem annyi.” Sokkal több. És java részükről soha nem derül ki. Most elárulok Önöknek egy kulisszatitkot. Olyan bő öt hete elkezdtem köhögni. Itt lakom a Corvin-közben, a fertőzések legelső azonosított helyszínén, abba a konditerembe jártam, ameddig nyitva volt, ahol egész Budapesten nem volt akkora az egy négyzetméterre eső perzsák és kínaiak száma, mint ott, sokan közülük pedig éppen a múlt év végén látogattak haza, majd jöttek vissza, minden szűrés nélkül. A köhögés után-közben jött valami lázféle, épp rossz volt mind a két hőmérőm, tehát nem tudom, mennyi lehetett, a méréstől különben se lesz kevesebb. Aspirin, és lejjebb ment. Némi fejfájás, hasfájás, jó, lett orrfolyás is, aztán a köhögés átment hurutosba. Üssék be mindezeket a koronavírus-kalkulátorba (már ilyen is van).

Vagy az volt, vagy nem. Gyenge nem voltam, és levegőt is kaptam, bár volt, hogy nem annyit, mint a szokásos, de kibírtam. Most már soha nem fogom megtudni, az mi volt. Talán, ha lesz elérhető antitest-teszt.

Tüdőgyulladásom viszont volt egy pár az életem során, minimum tíz és húsz között. Szinte azzal indultam az életbe. Öt-hat éves koromban olyan is volt, hogy kanyaróval és szívizomgyulladással kombinálódott. Tehát sejtem, milyen érzés. Azt is sejtem, milyen, amikor az ember vért köp, nálam ugyanis így jelentkezik. Olyankor csak kicsit megyek el sétálni. Kétoldali, mondta pár éve egy orvos barátom, de már mindegy, mert már múlik.

Az idősek és a fulladás. Ki kell ábrándítanom Önöket, hogy megússzák: élete végén az emberek nagy többsége megfullad. Rengetegen tüdőgyulladás közben, különösen a bármi okból fekvő betegek. Saját anyukám dettó így járt. Ezt hívják halálhörgésnek, bocsánat a csúnya kifejezésért. Az is megfullad, aki belefekszik egy kád meleg vízbe, és felvágja az ereit (melegbe azért célszerű feküdni, mert ahogy száll el az élet, kezd a delikvens rettenetesen fázni). Nem a vízbe fullad bele, hanem abba, hogy megszűnik a sejtjei oxigénellátása.

Tehát, sorstársak: fel a fejjel. Humor, jókedv, daliás izomzat, ahogy Sándor György mondta.

Legyenek erősek. És erős kutyában erős a jókedv.