Gaál Péter: Mert meg én láttalak

“Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”

(Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet)

“Mondd: Én nem tudok sem kárt okozni, sem utat mutatni nektek.” (Korán, 72,21)

Ha Orbán Viktor egyik pillanatról a másikra eltűnne, békává varázsolná a jó tündér – másoknak gonosz boszorkány -, magával vinné a Vak Dudás, az Ezergidás Kecske, Csillagok Síposa, megütné a guta, rájönne, hogy jobb neki Azerbajdzsánban, szóval nem lenne, a pártja záros határidőn belül szétesne. Legjobb esetben úgy, mint anno az MSZMP, rosszabb esetben úgy, mint Attila birodalma Attila halála után, legrosszabb – egyben legvalószínűtlenebb – esetben úgy, mint az NSDAP 1945. május 9. után. Ebben – a szétesés tényében – nagyjából mindenki egyetért. Van, aki reméli, van, aki rettegi, de szinte az összes fejben megfordult.



Nem is ez a bökkenő itt. A bökkenő az, amire már kevesebben gondolnak: ennyire nagy befolyása volna? Neki, egyetlen embernek? Úgy áll a helyzet, hogy egyetlen ember tartja sakkban az egész ellenzéket? Ha mindent összeadunk és kivonunk, és nem dőlünk be a “kétharmad” illúziójának, akkor hét-nyolcmillió állampolgárt? Mit tud az az egyetlen ember? Mit tudott Sztálin? Mit tudott Hitler?

Meg fognak döbbenni: nem fontos, hogy mit tudtak. Az első szervezni, a második beszélni, a mi drága miniszterelnökünk taktikázni, de mindez édeskevés.

Édeskevés, szeretett Olvasóim. Mint Jézus Krisztus, az ember halála. Mennyien haltak meg ugyanabban az időben, legalább ugyanolyan, ha nem nagyobb, keserves kínok között? Mennyien haltak meg előtte, s mennyien utána, az ő nevében? Fejjel lefelé feszítették őket keresztre, saját kérésükre, mint (Szent) Péter apostolt, elevenen megnyúzták őket, mint apostoltársát, (Szent) Bertalant, vadállatok elé vetették, égő fáklyákként lobogtak Nero kertjében, amint Henryk Sienkiewicz is leírja a Quo vadis-ban, megfőzték őket, vagy egy faágról ketrecben lelógatva szép lassan megsütötték, mint Publius Quinctilius Varus katonáit Arminius-Hermann germánjai, és így tovább, és így tovább. Az emberi lelemény kínzásokban is kifogyhatatlan.

Mi a titok? Ugyanaz, ami az Önök egész világáé. Mint az összes héroszé. Az istenek összes panteonjáé. A titok nem bennük van, hanem önökben. Az erejüket önök adják. Nem! kiált fel minden ember, akinek volt már része istenélményben. Nem! kiáltott fel a Próféta. Hányszor? Ha csak találomra ütik fel a Koránt (lefordítva: Olvasmányt), és csak a legvégét, a rövidebb szúrákat: 74, 78, 80, 83, 84, 87, 90, 96. Mindben ott a tiltakozás. De nem! Pedig dehogynem. De, igen. Én csak konstatálom! Fejet hajtok. Sőt, fejet hajtatnak velem. Ameddig a nyakamon van, tenné hozzá egy régi mongol. Csakhogy nem ez a kérdés. Az a kérdés, hogy ki? Hogy ő hol lakik? Higgyenek bármiben (helyesen: bármit), merik azt mondani, hogy “valahol kint”? Ugyan hol “kint”? A Hold soha nem látható oldalán? A Marson? Az Alfa Centaurin? Vagy még annál is messzebb? Végtelen messzeségben, amint a kálvinista teológia tanítja? Kint érzik? Érezhetik kint? Drága Irén! Hol a titok? Talán ott, az első víg kirándulásnál… Cseh Tamás-Bereményi Géza, fejemre ne olvassák. Kedves nővérem! Hol a titok?



És ha Önökben lakik? Bennem, javítana ki egy valamirevaló buddhista. Bennem. Bennem lakik. Tudják, ki lakik bennem? Én. Én lakom bennem. Abban, amit tévedésből magamnak vélek. Abban, amivel összetévesztem magam. Mondták már, amikor valamilyen kórságba estek, hogy ráb…tam? Mintha a testük valamiféle gödör volna, amibe beleestek? Ki ba..ott rá? És mire? Azt is mondhatták volna, hogy rába..tunk. Mi, mindannyian. Légiónyian, ha már a rómaiak is szóba kerültek. Az a légiónyi ördög, akit Jézus kiűzött. Az a légiónyi isten, akit az antikvitás tisztelt. De inkább se ördög, se isten. Én, per pillanat odaragasztva egy meséhez, amit, ha nem vagyok elég bölcs, nem elméleti bölcs, hanem gyakorlati bölcs, nagyon is valóságnak tartok, bármit povedálok közben. Rájöttek már, hogy a királyi többeshez nem kell királynak lenni? Feltűnt Önöknek, hogy az Ószövetség Istene hányszor említi magát többes számban? Nem szokták néha azt játszani, hogy nem egyedül teszik, amit tesznek? Gondolják, hogy ez játék? És ha ez játék, van bármi, ami nem játék? És ha a királyi többeshez mégis királynak kell lenni: nem lehetnek királyok? De ha királyok: hol az országuk? Mi a királyságuk? Kitől van a hatalmuk? És ha mindez itt van belül, mit gondolnak, a hatalmasok hatalma kitől van!? Mitől hatalmasok, és hol?????

Szeretnek szolgák lenni, kedves barátaim? Nagyon meglepődnének, ha azt mondanám, hogy ez valójában fordítva van, csak önök nem veszik észre? És mert nem veszik észre, még sincs fordítva? Hogy önök csinálnak magukból szolgát? Hogy a szolgálat uralkodás, és az uralkodás szolgálat? Tudják, mitől függ? Igen, pontosan attól. Saját magukból. Önöktől, nem tőlük.

És azt tudják-e, mit szolgál, aki szolgál? Sem… mondják csak ki. Semmit. Semmit. Semmit. Ugyanazt, mint ami fölött a királyok uralkodnak.




És azt tudják-e, ki az igazi szolga? Nem az, akit azzá tesznek. Az igazi szolga nem az, akit szolgálatra kényszerítenek, hanem az, aki saját magát teszi azzá. Az igazi szolga a despota. A hatalmas, akinek a hatalom nem kötelességet jelent, hanem szenvedélyt. Aki maga fonja a kötelet saját magának. A hatalmasok zöme szolga. Szolgább szolga, mint amilyenek Önök valaha is lesznek. Tudják, ki volt az egyetlen miniszterük az utóbbi majd’ harminc évben? Az egyetlen közszolgájuk? Az egyetlen, aki hasonlított közszolgára? Göncz Árpád. Akármit is gondolt a világról és akármilyen párthoz is csatlakozott. Ha jó volt, amit gondolt, ha rossz. Ha helyes, ha helytelen. Ha tévedés, ha nem tévedés. Ha az ő szemével is igaz rá, amit most írtam, ha nem. El lehet róla képzelni. Rá lehet húzni. És ez épp elég a mai világban. Épp elég Önöknek, hogy legalább halovány képük legyen róla.

Közszolga az, akinek a hatalom teher. És amilyen mértékben válik ez a teher könnyűvé, majd kívánatossá, olyan mértékben lesz a közszolgából rabszolga. Vagyon, hatalom, mindkettő, vagy bármi más, egyre megy.

Mindenki saját maga rendezi be saját poklát vagy mennyországát. Eteti ördögeit és isteneit. Úgy a hatalmat, mint a szolgaságot Önök hiszik. Nem “hisznek benne”, hanem hiszik. Létesítik. Csinálják. Tartják fent. Hiszik.
Az egész világ, uralkodóikkal Önök által van, mert meg Önök látják.
És ha másként látják, másként lesz. Ha pedig nem látják, nem lesz. Ez baromira nem objektivitás kérdése. Semmi sem objektivitás kérdése, mert nem tudnak kibújni a bőrükből. Ez hozzáállás kérdése.

Nothing else, mondaná az angol. Semmi más.