Gaál Péter: Meditáció

Ne olvasgassanak róla. Vagy olvasgassanak, de próbáljanak meg közben gondolkodni. Kapargatni. Úgy, ahogy mindennel érdemes, a hírektől – bármely természetű hírektől – kezdve a tudományos állításokig. Soha ne dőljenek be a szent teheneknek. A szent tehenek azért szent tehenek, mert szentté avatták őket. Hogy ennek volt-e valami alapja, vagy nem, a jelen szempontjából teljesen mellékes. A kivetítések nem kivetítések, hanem rávetítések. Ápolnak s eltakarnak. Ápolnak?

Nem, nem ápolnak semmit. Inkább megzavarnak.

A meditáció az önmagára irányított tudat. Hétköznapi megközelítésben – tessék mondani, Buddha úr, ez használ? – “ellazulunk, szellemünket átengedjük a nyugalomnak és a belsőnkre való koncentrálásnak”. Már, akinek van mire koncentrálni. Annál jobb, ha nincs, nevetne Bódhidharma (A Felébredés Törvénye, hevenyészett fordítás szerint, olyan szó, mint a Mahátma, Nagy Lélek, ami persze ugyanúgy nem nagy lélek, ahogy a dharma se csak törvény, noha törvény). Azért a zennel is csínján, már csak azért is, mert az körülbelül úgy viszonyul a buddhizmushoz, mint a reformáció a kereszténységhez. Nem visszatérés az alapokhoz, hanem valami hozzájuk képest új. Egy jóval későbbi kor terméke, és amikor ítéletet mondunk róla – amikor bármit kiejtünk a szánkon, valamiképp mindig ítéletet mondunk -, a korról mondunk ítéletet, nem az ürügyről. Arról legfeljebb Gótama mester mondhatna.

Ellazulni és szellemünket – nekünk nincs olyan, senkinek sincs, mert a szellem nem tulajdon, de miért ne beszéljünk összevissza, ezt szoktuk meg – átengedni? Tényleg, minek fogalmazzunk pontosan? Miért törekedjünk rá legalább? Üljünk törökülésbe, nevezzük lótuszülésnek, lélegezzünk mélyeket, érintsük össze mindkét kezünk mutató-és hüvelykujját. Ha lehet, ne aludjunk el, de ha elalszunk, az se baj. Akkor majd mély meditációnak fogjuk hívni.
“A meditáció második szintjét szanszkritul vipasjaná-nak, tibetiül laktong-nak nevezik. Ebben az esetben nem formán meditálunk, hanem magára a tudat természetére tekintünk – ezért nevezik a mély felismerés gyakorlatának. Anélkül vagyunk tudatosak, hogy tudatosságunknak bármilyen tárgya lenne – így a felismerés és a megértés spontán bontakozik ki.” Olvassák el jól ezt a zagyvaságot. Kérem, nincs tárgya a tudatosságunknak? Amikor van, mégpedig maga a tudatosság?

Ó, Istenem. Buddhám. Bárkim.

“A meditáció a tudat középpontjába jutás esete.” Ez már a Wikipédia. Ki jut és kinek a középpontjába? Mi jut és miébe? Mivel? Lehet válogatni. Be lehet dobni egy huszárvágással az “én”-t is, bármilyen megközelítésben. Én, tudat nélkül? Óh. A tudat tudat nélkül? A tudat tudatosan? Két tudatom van? Az már az Ötödik Sally, hogy sokadszor utaljak rá. Pszichiátriai, nem meditatív probléma.

Franc, aki.

“Buddha a Védák előtti korhoz tért vissza.” Vissza?? Nem lehet visszatérni sehova. Akkor azokat az alapokat tisztította meg az évek során rájuk rakódott sallangoktól. Amire a reformátorok törekedtek, úgy általában. Bódhidharma is reformátor volt, Luther is, Kálvin is. Mohamed nem volt reformátor, sem Joseph Smith, akármit is állítsanak a muszlimok és a mormonok. Előbbiek a korhoz formáltak, utóbbiak a helyhez, mindenki mindenekfölött saját magához, kora és földje gyermekeként. Tehát nincsenek is alapok? Hogyne volnának. Mindenkiben ott vannak. Mindenben. Az interpretáció az más. Valaki elkezdi, mint a rémhír terjesztését, mások folytatják és cizellálják, míg ki nem tör a pánik, amit természetesen szintén mindenki a maga szemszögéből értelmez.

Mindenekfelett magunktól kellene megtisztítani magunkat, ha lehetséges volna és volna értelme. Mert nincs? Nincs. Ha csak vödör van, vödörrel kell kimerni a tengert. Végtére is csak idő kérdése. Ezért találták ki a szaporodást. A lélekvándorlást, amely nem lélek és nem vándorlás, hanem állandóság.

Ezek azok a bizonyos alapok, más és más ruhába öltöztetve. A paradicsomi időkből, fügefalevél nélkül.

A fügétől úgy tűnik, már csak a következő Paradicsomban szabadulunk meg.