Gaál Péter: Me and you and a dog named Boo (az igazságosság)

„Olyan a mi világunk, az egyiknek eltűri, hogy lovat lopjon, míg a másik a kötőfékre sem nézhet. Jó, lopja csak el azt a lovat. Rendben van. Megteszi. Talán szeret lovagolni. Viszont a kötőfék bámulásában van valami annyira kihívó, hogy az még a legjámborabb szentet is rúgásra ösztönzi.”
(Joseph Conrad)




Merthogy ez nem ennyire így van. Merhogy nem igazságok vannak, úgy magukban, hanem lelkek igazságai. Olyanok, amiket egyesek igazságnak éreznek, mások ugyanazokat nem, és fordítva. Egyik sem „igazságabb”, nagyobb igazság a másiknál. Összhatások vannak, kölcsönhatások, ahogy fizikaórán tanulták, nem különhatások, melyek aztán mennek bele egy fekete lyukba. Kölcsönhatások. Az sem elég, hogy minden létező más létezők által determinált. Az már csak egy további boncolás.

Minden mások által létezik.

Itt kezdődik és itt is végződik. Bölcsőd, s majdan sírod. És akkor Buddha már szart sem ér? Buddhát már senki sem akarja meggyilkolni? Nem erős bástya a tévelygések sokaságában? De, de.

Hiszen ezzel semmit nem mondtunk a lét mibenlétéről. A vanságról. A lét úgy „van”, ahogy „mások” vannak. Sziámi ikrek. Mondjam – egy buddhistának – érthetőbben? A létet csak csoportosan lehet generálni. Vice versa. Még Isten létét is. Még az egyedülinek aposztrofált Isten létét is. Allah arcai. A Szentháromság. A panteon. No és az Egyház. „Igyunk mind a hárman, / egy kortyot, azután / tegyük el magunkat holnapra, / Benke, Pierre, meg én.” A jó Géza és Tamás.

Hát persze.

A „világ” nem „tűr el” semmit. Világ ugyanis „önmagában” ugyanúgy nincs, mint semmi egyéb. A világot is mi generáljuk. Hiszen másképpen… mi sem lennénk. We, together. Mi, együtt. Az „együtt” már a léttel megjelenik. A léttel együtt, hehe, mondják Önök.

Igen, hehe.


És akkor Buddhát tényleg nem akarja senki meggyilkolni? Azokat a koanokat csak úgy irkálták unalmas óráikban? Ne aggódjanak, nem következik buddhista kiselőadás. Egy újabb, jó kis kézreálló paradoxon. Hiszen Buddha – a Felébredett – a felébredett. „Olyan csak én lehetek!” Én és én. A kettő elválaszthatatlan. Én, mint én, és én, akire gondolok. Ez sem egy. Ha Buddhára, mint saját „felébredett” mivoltomra gondolok, akkor is másra gondolok. A „felébredés” – bódhi – a gondolkodás tárgyainak megszűnésével ekvivalens. Onnantól a „tárgy” nem tárgy, hanem egy lehetséges aktus. Ezt is csak azért írom így, hogy meg lehessen érteni. Azaz kapiskálni lehessen. Vagyis… hiszen az aktusok is „tárgyak”. Lehet rájuk gondolni. De onnantól…

És ezen már a „lehetséges” szó sem segít. Itt vagyunk, na. Itt, ebben az összevisszaságban.

Ami nyugodtan lehet összevisszaság. Egymással korrespondeáló és nem korrespondeáló holmik (Zeuge, Heidegger kifejezése) kusza elegye. Amiben persze van rendszer, csakúgy, mint a kártyavárban, muszáj neki lenni, különben nem állna meg, de ettől még lehet összevisszaság. A képekben nem kell rendszernek lenni.

Nézettől függ. És már ott is vagyunk az igazságosságnál.

„Isten ezt nem tűrheti.” Istent lehet helyettesíteni bármivel. A törvény. A mi világunk. Ez a társadalom. A társadalom. Te. Mi. Ő. Ők. A lényeg, hogy „nem tűrheti.”

Aztán mégis valahogy eltűri.

Miben van a hiba? Pont abban, amit a kártyavárról mondtunk. Rosszra fókuszálunk. A képre, nem a struktúrára, belekombinálva – mi mást tehetnénk – saját magunkat. Mintha a világnak kellene így vagy úgy működnie, hogy megfeleljen nekünk. Hogy megfeleljen annak, ahogy nézzük. Hogy abba illeszkedjen, amit mi rendszernek feltételezünk. Ha pedig nem felel meg, nem illeszkedik, akkor jön az „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”.

De bizony lehet. Ha már Vörösmartyt is előrángattuk, lásd a magyar történelmet. Vagy – természetesen – bármelyik nép történelmét. Szegény kipusztult, kipusztulóban levő, még nem kipusztulóban levő, de szorgalmasan irtott állatkákat.



A hiba az Ön készülékében van.

A miénkben. Rosszul nézzük, amit rosszul nézünk. Még tetézzük is, például azzal, hogy belezagyváljuk az emóciót. Elkap az érzelgősség. Az „igazság” már nem az objektívnek tételezett „valóság”, hanem amit mi annak érzünk. Így is mondják: igazságérzet. Ami aztán vagy működik, vagy nem.

S ha nem működik, mért nem működik? Azért, mert nem veszünk tudomást a tárgyról. Mintha csak mi léteznénk, és azt tennénk, amit akarunk. Pedig mi is – mint láttuk – sokaságként létezünk. Kézzelfogható sokaság sem kell hozzá. Elég egy szobában üldögélni egyedül, és magunkra gondolni.

Fel se tételezzük, hogy esetleg hibásan közelítjük meg. Arról az oldalról, ahonnét nem jutunk semmire, mert nem is juthatunk. Ahol nem az van, amit szeretnénk, hogy legyen.

Nem veszünk tudomást a csoportos lét tényéről. Arról, hogy csak csoportos lét van. Másféle lét nincs. És – újfent – Buddha?

Az már nem lét.

Hagyják Buddhát. Hagyják az igazságot. Ha már nem tudják – mert nem tudják – függetleníteni saját érzelmeiktől, legalább ne kérjék számon másokon, akik ugyanúgy tesznek. Maradjanak inkább az összefüggések felismerésénél. Próbálják meg…

…abban keresni a rendszert, amiben van.

Utána pedig – ha megtalálták – hátradőlhetnek, és felsóhajthatnak: ez így működik.

Elégedetten, vagy szomorúan, egyre megy. Egyéni, szociális probléma.

Így, együtt, még ez is.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!