Gaál Péter: Look back in anger

“Orbán Viktor: Annyi munkahelyet fogunk létrehozni, amennyit a koronavírus elpusztít” – írja mi más, mint az Origo az MTI alapján. Ezt mondja ez a… ez a… nemnemnemíromle, micsoda.

Soha nem haragszom senkire, aki hülye. Haragudni haragszom, de – ha tényleg hülye – nem rá, hanem magára a hülyeségre. Mint József Attila haragudott a betegségre (Kedvesem betegen). Orbán Viktor azonban nem hülye. Soha nem is volt az, hogy nem lesz, az nála sem garantált, de ez még nem aktuális. Szellemi képességeinek annyira mindenképpen teljében van, hogy felismerje, ami például a büntethetőség egyik kritériuma.

Ezzel kellett ébrednem. Minek nézegetem az Origót, mondják Önök. Nézegetem, nézegetek én mást is, mert mindent szeretek nézegetni. Azért szeretek nézegetni mindent, hogy legalább a valóság halovány látszata körvonalazódhasson számomra. A “másik” oldal a maga módján (!!) pontosan annyira elfogult, mint emez a szintén maga módján. Ha Orbán Viktor hirtelen kisangyallá változna (alakban már közelít a puttóformához), akkor is belekötnének. Ez a veszély persze nem fenyeget, mert nem fog kisangyallá változni. Esetleg majd egyszer, hogy halála után hívei szemében megistenülhessen egészen. És – ez csak mellékszál most – azok egy részének a szemében is majd, akiknek fingjuk sem lehet róla, mert jóval halála után születnek. Csak annyit mondok példának, hogy Mátyás, az igazságos.

Persze most is hazardírozik, mint mindig. Ugyanarra épít, mint anno a Führer, amikor olyan akciókat menedzselt, melyektől a tábornokai kezdettől rázták a lábukat. És ez be is jött… egy ideig. Bejött a második világháború előtt, a Rajna-vidék remilitarizálásakor, Ausztria annektálásakor, a Szudéta-vidék annektálásakor, Csehország megszállásakor, a “furcsa háborúban”, a dán és norvég kalandban, az ardenneki első offenzívában 1940-ben. Húsz éven keresztül mindenből jól jött ki, beleértve a landsbergi kitérőt is. Eleinte úgy látszott, hogy a Barbarossából se jön ki rosszul, bár az eleve meglehetősen zavaros vállalkozás volt, homályos végcéllal, minimum két pocsék ómennel (a hadművelet neve és elindításának időpontja, lásd a Rőtszakállú és Napóleon sorsát), és pocsék felderítéssel. Hiába, a túlzott önbizalom felületessé tesz. Az első intő jel – sorslegyintés – a moszkvai csata volt. Pedig teljesen logikusnak tűnt a kijevi intermezzo, az ukrán termővidék bekebelezése, a rengeteg hadifogollyal és megsemmisített szovjet hadseregekkel. Még Moszkva elfoglalása se tűnt akkor lehetetlennek, csakhogy elfogyott az idő. Már a jugoszláv-görög kalandnál fogyatkozni kezdett, itt pedig végképp elfogyott. Egy blöffre azonban még futotta: a mindenáron való kitartás elrendelésére, ami 1941-ben még bejött. Egy évvel később viszont már nem jött be.

És onnantól nem jött be semmi.

Az, amiért Magyarország a működés látszatát produkálta, nagyobbrészt ugyanolyan okokra vezethető vissza, mint Hitler Németországa a háború előtt: a “nyugati demokráciák” – a maguk szempontjából – jól megindokolt elnézésére, és ennek az elnézésnek a valódi okára, az idetelepült külföldi nagyvállalatok érdekeire. Hitler Németországa annyiban különbözött ettől, hogy ott a nyugati bankrendszer volt a fő szponzor, abban a tévhitben, hogy a Führernek szándékában áll a kapott kölcsönöket visszafizetni. Csakhogy a Führernek ez egyáltalán nem állt szándékában, a többiről meg kérdezzék meg majd a túlvilágon Hjalmar Schachtot, a Reichsbank egykori elnökét.

Nyilván feltűnt Önöknek az előző bekezdés legelején a múlt idő. Hát, kérem, ez már múlt idő. Magyarország ugyanis most nem produkál semmit, még annyit sem, mint amennyit azelőtt. Alszik a széken a kabát, s benne alszik Lajos bácsi. A villamos még nem aluszik, egyelőre, de a csillagász már a korlát láncainak dől.

Korlát van elég, és lesz még több is.

Ha vége ennek a mizériának, az bizony a kelet-nyugati nagyvállalatokon se múlik el nyom nélkül. Ők is a piacról élnek, a piacot pedig a fizetőképes kereslet működteti. A fizetőképes kereslet előfeltétele a fizetés, ami most általában nincs. Ott még van, mint segély, ameddig működik a bankóprés, itt soha nem is lesz. Merthogy nincs miből. Levesem bádog csajkában, cukrom a mások markában, írta szegény megboldogult Allen Ginsberg. “Közel a sitthez a Tigris-sor, jól élek szemetes tartályból.” Hát, ha jól nem is, de még élünk.

Ne mondják, hogy a mai robotizált világban lehetne másképp is. Egyrészt tudom, másrészt nem tudom, mert félő, hogy ez az egész nem ennyire pofonegyszerű. Több okból, melyeknek csak egyike a – szokás szerint több fogalmi egybecsúsztatással – úgynevezett nemzetállamoknak nevezett valamik léte, ami az összes Hozzá hasonló tőrőlmetszett… demagóg számára központi egzisztenciális feltétel. Lehetne feltétel nélküli alapjövedelem, lehetne sok minden. A nagypapámnak is lehetett volna p..ája, csak akkor a nagymamám lett volna.

Nos hát, most marad a jó öreg közgazdaság, és az a jól megalapozott feltételezés, hogy termelés nélkül nincs semmi. Én nem fogok jóslatokba bocsátkozni, hogy mi lesz azután, épp elég csak az egészségügyre gondolnom, és arra, mi szakad majd rá egyszerre. A nem életbevágó műtétek ugyan elvben várhatnak egy darabig, de – ha nem akarjuk, hogy azok jó része is életbevágóvá váljon – nem várhatnak öröké. És már eddig se bírta, nem ez az egészségügy, hanem ez a megcsonkított egészségügy, az elvont, nem létező, elpazarolt – válogassanak tetszés szerint – forrásaival. Képzeljék csak el a sorokat később. Vagy a szenvedőket, mert most aztán még hosszabb várakozási idők jöhetnek. Közben nyilván csökkennek is a sorok, mert… hagyjuk.

Indoklás azért lesz bőven. Hiszen megvert minket az Isten, és most mindenki fogja be a száját.

Csakhogy az Isten – hogy maradjak a teológiánál – nem vert meg minket, mindössze megengedte, hogy megverjük magunkat. A Kádár-érára még csak rá lehetett fogni, hogy azt a szovjetek szuszakolták ránk, de 1990-től már nem lehetett senki másra ráfogni semmit. És ismét hangsúlyozom, hogy ez az összes eddigi kormányra  vonatkozik a “rendszerváltás” óta. Azt a néhány embert, aki konstruktívnak mutatkozott – Bokros Lajost, Pokorni Zoltánt, Navracsics Tibort és társaikat – igen hamar kigolyózták. A mór megtette kötelességét, a mór mehet.

Orbán csak kora tipikus gyermeke és következménye.

Ettől még…

A munkahelyeket nem a Fidesz fogja létrehozni. Illetve igen, még példákat is tudok: Mészáros Lőrinc & Co., Tiborcz István & Co., azelőtt Simicska Lajos & Co. A többit, fájdalom, nem. Munkahelyek nem úgy jönnek létre, hogy a miniszterelnök-diktátor-istenember csettint egyet, hanem úgy, hogy a piac lehetővé teszi, és valakik – akik nem ők – ezt felismerik. Ha rosszul ismerik fel, akkor megbuknak, teremtett munkahelyeikkel együtt. A piac pedig a fentebb vázoltaktól függően teszi vagy nem teszi lehetővé a munkahelyteremtést. És ezt Ő is tudja, az benne a legszebb. Hogyne tudná. Nem azért mondja, amit mond, mert nem tudja.

Ez már az apoteózis előfutára. Azért mondja, hogy az ostoba plebsben az rögződjön, hogy a vezére omnipotens. Mindenható. Nem az, de ezt szeretné az átlagagyakban lehorgonyozni. Csak gondolkozzanak el rajta, hogy mit csinált érdemben a járvánnyal kapcsolatban eddig, amit egy közepes képességű hivatalnok ne tudott volna megcsinálni. Mit tett érdemben. Elmondom. Kinevezte Müller Cecíliát. Egy másik outsidert az eddigi outsider helyébe. Egy még rosszabbat, de még jobban kézben tarthatóbbat, ha ez Kásler mestert tekintve egyáltalán lehetséges. Bevezetett némi látszatszabályokat, pofázott rengeteget, és sütögette a saját politikai pecsenyéjét. Ezt.

Nem akartam ennyit írni erről, meg erről írni sem akartam, épp tegnap mondta valaki, hogy még egészen mérsékelt voltam eddig, mert ő nem szereti a politikai fröcsögést, akárhonnan jön is. Én megpróbáltam most is mérsékelt lenni, olvassák csak el az egészet még egyszer, de erre futotta.

Most csukhatom be megint a bicskát a zsebemben.