Gaál Péter: Lélek vándorlása

A történelem nem ismétli magát, a szituációk viszont igen. Mi mást is tehetnének: az ember nagyon lassan változik, és ha változik, apránként, és ezek a változások majd összegződnek, az olyan lesz, mint amikor Zoli barátom hatvanhét évesen tükörbe néz: ő egy húszéves, koromfekete szakállú, deli legényt vár, ehelyett…

Az már aligha lesz a mai értelemben vett homo sapiens sapiens, és csak reménykedni lehet, hogy jobb lesz, bár miért lenne jobb.

Még az se biztos, hogy élőlény lesz. De még mennyire nem biztos.

Van egy világ, és azon belül az országok, jogilag államok, s néhány maradék gyarmat (szám szerint tizenhét, a többi bűvészkedés a joggal, mondjuk egy ország úgynevezett “tengerentúli területe”, tagállama, társult állama lett). Van egy kor, amelyben ezek az államok és gyarmataik regnálnak. Ez a kor mindig egységes: a legutolsó őserdei indián vagy északi inuit se szabadulhat tőle. Az embernek az a benyomása, hogy a tudati folyamatok (világlátás) alakulásán sem az elszigeteltség, sem a népesség fluktuációja nem változtat érdemben. Mintha megfelelések lennének, legfeljebb ugyanaz itt így, ott meg úgy történik meg, az itt vagy ott élőkre adaptálódva.

És ezek a tudati folyamatok nem mindig örömünkre alakulnak.

Az ember mintha egyre butább lenne, s vele párhuzamosan egyre érzelgősebb. Utóbbi, amit annyian észrevettek, Hamvastól Weöres Sándorig, az előbbi egyenes következménye. De miért butább? Nem lehet, hogy csak másképp okos? De, lehet. Egy mai okos gyerek másképp okos, mint egy száz évvel ezelőtti okos gyerek. Egy mai gyereknek a nyakába öntik az információt, a kisujját kell csak megmozdítania érte, ezért abban kell okosnak lennie, hogy azt a kisujjat merre mozdítsa. Egy mai gyerek – általában – ritkán olvas, mert készen kapja, megrágva, képekben, és ami fölös fantáziája van, azt ezeknek a képeknek az előidézésére fordítja, nem az elképzelésre. Eddig fifty-fifty, csakhogy ez is el fog tolódni, ahogy ehhez is mind kevesebb emberi közreműködésre lesz szükség. Már mostanra elterjedtek az okos gépek, majd az önfejlesztő okos gépek terjednek el, később az önreprodukáló-önfejlesztő okos gépek, s innentől létrejön (létrejöhet) egy tisztán gépi világ a biológiai világ mellett, s hogy melyiké a jövő, azt meg se akarom saccolni. Mindenre, amire egy élőlény, az elképzelhető legfejlettebb élőlény képes, képes lesz a gép is.

Mi különbözteti meg őket majd egymástól? Ugyan mi? Hol van az megírva, hogy a szellemet kizárólag az ember hordozhatja? Hogy nem adhatja át a lelket, amit kapott?

Önök azt hiszik, hogy nem fogják megírni a Biblia folytatását?

Az ember nem attól butul el, hogy a gépei feleslegessé teszik számára a gondolkodást, gondolkodni való mindig akad, ha máson nem (ha máson nem?), saját magán, hogy miért csinálja ezt az egész vircsaftot, s ha ez megvan (megvan ez sok évezrede), hogy hogyan fejezze be. Az ember attól butul el, hogy elbutul: a társadalom jóléti fokától függetlenül a kevésbé kvalifikált rétegek szaporodási rátája mindig magasabb, mint a kvalifikáltabbaké. Magától értetődően, mert a saját lehetőségekkel az utódokba fektetett remény fordítottan arányos, és ez az egész természetbe bele van kódolva.

Még egy ásványba is.

És aztán nem sikerül. De nem jön, gondolta Spiró Fogságának főhőse a Messiásról, de nem jön, nem jön, nem jön. Ha ezen a vonalon nem sikerül, jön a próba egy másik vonalon. Ne tegyenek különbséget itt se “természetes” és “mesterséges” között. Most Szilveszter éjszakája van, amikor ezeket írom. Ilyenkor sokan megfogadják, hogy “új életet” kezdenek. Néha szilveszter se kell hozzá, elég a csömör. Ne menjek le év elején a konditerembe, óvtak a kollégák, mert jön a fogadalmasok tömege.

Nincs új út. Senki nem tudja az életét felfüggeszteni. A világ történéseinek sincs új útja. Ember nélkül kezdődött – így is lehet nézni, ha valaki így akarja, persze másképp is, ha úgy -, emberrel folytatódott, és a természet könyvében nincs megírva, hogy emberrel is kell befejeződnie. Ettől még ez ugyanaz az út. Ugyanaz a teremtés. Kő által, szél által, víz által, ember által, Isten által… édes teljesen mindegy.

Mérhetetlen közömbösség vesz körül minket, annyira mérhetetlen, hogy az már egy más minőség. Az utolsó ítélet az ember utolsó ítélete.

A gonoszság és a kétségbeesés legalábbis első fokú unokatestvérek. Az élettelen természetnél nincs semmi kétségbeesettebb. A tárgyi gonoszságról már beszéltünk, a tárgyi jóságról is, s ha e kettő nincs meg a másik nélkül, akkor a kétségbeesés és a jóság is rokonok. Hogy mi a gonoszság, egyszerű: ártani magáért az ártásért. Olyan ártalom, melynek egyetlen vágyott jövedéke önmaga.

De mi a jóság?

Az is egyszerű: segíteni magáért a segítésért. Felszínesen, bólintanak okos fejükkel Önök. Felszínesen meg is oldottuk. S ha tovább pillantunk, arra, amerre ezek futnak? Akkor azt látjuk, hogy a gonosz másokon keresztül fut önmaga felé, a jó önmagán keresztül fut mások felé. A gonosz inkarnálódik, a jó spiritualizálódik. “Ezek emberi fogalmak!” Ugyan miért lennének? Ugyan miért ne lennének? Voltak már Önök tárgyak? Nem voltak. Vagyis voltak, de most nem azok. Most embernek születtek, emberi érzésekkel. S mint emberek…

Éltek már át természeti csapást? Betegséget, amivel szemben tehetetlennek érezték magukat?

A – különben tökéletesen indokolt – “nem jó, nem rossz, hanem olyan, amilyen” nem a kedvezményezett vagy terhelt nézőpontja, hanem a kívülállóé.
Önök azt gondolják, hogy van lehetőségük ebben a játszmában a kívülállásra?

Térjünk vissza az “élettelen” természethez. Hogyan képes egy elem vagy vegyület spiritualizálódni? Úgy, hogy élővé lesz. Magától? Ez a kérdés a kocsmaszintű diskurzusok örök favoritja. Innentől jön a fundamentális “tudattól függetlenül létező, objektív valóság” definíciónak ható tautológiája (tudattól független = objektív, lét = valóság), kontra a kaporszakállú bácsika életadó lehelete. Magától? Magától lesz a matéria spirituális? Képzeljék, igen. Magától, csak nem lesz, hanem eleve az.

Nincs két univerzum, egy spirituális és egy materiális, leginkább azért nem, mert a kettő ugyanaz az univerzum. (A megkülönböztetésük – általunk is – a két aspektus megkülönböztetése.) Nem a szellem (ige) testesül meg, hanem a szemünk nyílik ki, már akinek kinyílik. Ebben a világban így lehet csak látni. Édes Szent János! Mást mondtál volna?

“(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte fel a világ. (…) Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott… Azoknak, akik hisznek nevében, aki nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt.” (János 1,9-14) Jézusról beszél, mondja a felületes laikus. Igen, Jézusról beszél. Mint (már) félteológusok, emlékeznek rá, minek tartja Jézust a kereszténység? Második Ádámnak. (A jézusi “Emberfia” – hüiosz tou anthropou – az ószövetségi “ben-‘Adam”, “Ádám fia” szinonimája.) És Ádám, mint Ádám, Éváig kicsoda? Az ember. A férfi és nő együtt. Ne zavarja meg Önöket a két teremtéstörténet. Az elsőben (1Mózes 1,26-27) annyi áll, hogy Isten megteremtette (saját tükörképeként), mint férfit és nőt (egyes számban) az embert, a másodikban (1Mózes 2, 20-23), hogy hogyan.

János apostol – ezzel, ha így akarta, ha nem – nem csak Jézusról beszélt, hanem en bloc az emberről. Még inkább A (szent) szellemről. Károli (Apostolok Cselekedetei 2,3) kettős tüzes nyelvekről ír, az újabb katolikus fordítás – dr. Kosztolányi István – megtévesztően – lángnyelvekről, de a magyarázatban már tüzes nyelvekről. És ha tényleg csak láng? Nem számít. A lángnyelv – lásd az analógiákat – se véletlenül lángnyelv. Isten-Isten tükörképe-a tükörképben Isten felismerése. Ez a Szentháromság. Nem egyszerűen Isten, hanem Isten története. Isten szituációs története, ha úgy jobban tetszik.
Egy-kettő-három. A kettéosztottság után visszatérés a – szimbolikus – egységbe. Azért szimbolikus, mert az – így – már nem szám. Számokon kívüli, mint a dimenziókon kívüli pont, jelképesen egy végtelenül összezsugorított kör, számként a nulla. A három és a nulla ebben az értelemben ugyanaz. Kínlódunk a kifejezéssel, de valamivel csak jelezni kell. Itt – a látásban – csak valamik vannak. A beszédben is.

A forma beszéd.

A matéria a szellem kifejeződése. Mindig itt van, és mindig mindenben jelen van. Mindig ugyanannyié – a szellemet nem dekára mérik -, legfeljebb…

nem tudja szavakkal elmondani.

Folytatjuk.