Gaál Péter: Lélek vándorlása – 4. (a bardo)

Hátim al-Aszamm, mikor megkérdezték tőle, hogy miként imádkozik, azt mondta: „… felállok az imádkozáshoz, a Kábával szembe (képzelve magam), a Szirátot a két lábam alá (képzelve), a Paradicsomot a jobbomra, a Poklot pedig a balomra (képzelve) és a halál angyalát pedig mögém (képzelve), és azt gondolom hogy ez az utolsó imádkozásom…”

Az iszlámban kevéssé járatosaknak: a Szirát egy híd, amely a Paradicsomon vezet át. A Szirát hajszálnál keskenyebb, kardnál élesebb, mindkét oldala tele tövisekkel és tüskékkel, alatta a Pokollal. (Ugyanez a perzsáknál a zoroasztrizmus paradicsomába, a Garonmanába – végtelen fénybe – vezető, kutya őrizte Csinvát-híd.)

Hátim al-Aszamm így képzelte. Ne keressék az értelmét, hogy az ő interpretálásában mi vezet és hova, honnét jött és hová megy, a hangsúly az “utolsó”-n van. Inkább ne mondott volna semmit: a szúfizmus ott kezdődik, ahol már nincs mit mondani.

A szúfik (dervisek) szerint a szúfizmus (iszlám misztika) az emberi “én” Istenben való teljes megsemmisülésének tana. A mevlevi (Mevlana – “Mesterünk”, “Urunk” – az Anatóliában élő perzsa/tádzsik Dzsalál ad-Dín Rúmi, az egyik legnagyobb szúfi mester törökös névalakja, a rendet egyébként nem ő, hanem elsőszülött fia, Veled szultán és unokája, Ulu Arif Çelebi alapították) dervisek tánca a “halál hangjával” – Allah misztikus neve – hú -, dobolás közbeni ismételgetésével kezdődik. Ezen a ponton viszont három fogalomról beszélni kell, mégpedig tapasztalatból: a halálról, Istenről és a Sátánról. Ha a tapasztalat – a tapasztalat érintése, hiszen a teljes tapasztalatról közvetlenül már nem lehet számot adni – hiányzik, akkor a dolog akadémikus okoskodássá válik, nem hitté, hanem hiedelemmé, valami emocionális-érzelmi- érzelgős (válasszanak tetszés és sznobizmus szerint) eredetű önvigasszá.

A Bardo Tödol (Bar-do thosz-grol), a “tibeti halottaskönyv” (valójában a köztes létek könyve) leírja. Persze nem úgy írja le, ahogy Önök mondanák, hanem a saját nyelvén. Már a haldoklás is köztes lét. A halál is köztes lét, sőt, horribile dictu, az élet(ek) is köztes lét(ek).

Minden (minden fajta) lét bardo. A lét minden szakasza, életen belül és életek között is bardo.

A halál is lét? Halottnak lenni is lét? Igen. Minden van, amiről beszélni lehet. Leírtam párszor. Nem a lét különbözik, hanem a lét állapotai különböznek.

A világ – benne az átélővel – nehézzé és távolivá válik, végül alighanem végtelenül nehézzé és végtelenül távolivá. Eddig még nem jutottam, de az előző stációig igen. Megszűnik a testtel való azonosulás, ha addig nem szűnt volna meg. Ha addig nem tudatosodott volna. Csak egyetlen nagyon kicsiny pillanatig elég önmagunkra összpontosítani, arra, hogyan kezeljük önmagunkat valójában, és látni fogjuk, erőnk teljében. “E világi” erőnk teljében, még mielőtt pontosításra ösztönöznének.

A haldokláshoz sem Isten, sem a Sátán nem kötődik. Isten és a Sátán – egyaránt – az élethez kötődnek. A halálfélelem is az élethez kötődik. Ugye, hallották ezt a szót, hogy “istenfélelem”? “Ördögfélelmet” – így – nem hallhattak, pedig az is van. Kinek ne lettek volna rémálmai?

Az álom is bardo.

Az Istentől miért fél, aki fél tőle? Nem az Istentől félek, mondhatná bárki, hanem Isten – lehetséges – büntetésétől. A haldokló azonban – a világtól távolodva – nem Istennel találkozik. Már az az ember se Istennel találkozik, aki – így vagy úgy – szembesül egy halálos betegséggel, mondjuk egy szívinfarktussal. Ha a szívinfarktus túlságosan direkt, akkor például egy rosszindulatú tumor diagnózisával. Az az ember az ördöggel találkozik. Istennel majd akkor, ha meggyógyul, mosolyognak Önök. Vagy ha nem szenved. A többi sem Isten, sem a Sátán dolga, hanem az övé.

Apropó: felmerült Önökben valaha, hogy ez a kettő esetleg egy és ugyanaz?

Luther már kapiskálta, amikor azt találta mondani, hogy “még az ördög is – Isten ördöge”. Ha valaki, ő aztán huzakodott vele eleget.
És Isten – lehetséges – büntetése? Ez már csak (bele)magyarázás. Ráhúzás. Sem Istenhez, sem az Ördöghöz nincs köze, csak ahhoz, amit a (bele)magyarázó hinni akar. Nem Istennek van ördögi oldala, vagy az Ördögnek isteni oldala, hanem a világnak. Úgy, ahogy van, az egésznek. Itt fut össze minden. A nyelv is így mondja: világmindenség.
A bardo a híd. A híd a halál.

És a születés.

Hogy is mondtuk az előző részben? Próbáljanak végtelen távolról szemlélni. Ezúttal ne a végtelent, hanem bármit. Képzeljék csak el. És most mondják, látnak valamit?

Test nélkül ott maradunk a nagy büdös semmiben. De – ott maradunk. Kereshetünk egy másik hordozót. A többi, amit a tibeti halottaskönyv is leír, részletkérdés. Más másképpen írja le. Nekem legföljebb annyi a hozzáfűznivalóm, hogy egyáltalán nem szükségszerű az az anyaöl. Nem kell bezárni az anyaöl küszöbét, hogy ne ott kössünk ki. Bárhol kiköthetünk. Még egy kődarabban is.

Egy részünk legalábbis.

Ezek nem a “valóságtól” – az élettől, ha úgy tetszik – elrugaszkodott elmefuttatások. Hányszor csodálkoztak rá – pro vagy kontra – saját testükre? Tegyék kezüket a szívükre: Önök csinálták, hogy olyan lett, amilyen? Önök csinálják a ráncokat arra a… arra a micsodára? Önök csinálják saját betegségeiket? És ne jöjjön nekem senki a lelki eredettel. Az csak egy második orosz baba.

Önök azonosnak tekintik magukat a testükkel? Mondjuk, nem. Esetleg a lelkükkel? Bármijükkel? Legyen. De akkor miért beszélnek róla birtokos módban?

Rúmi élete nagy szerelme mindazonáltal nem Allah volt. Allah már csak a következő stáció lehetett, mert megelőzte őt a tebrizi Samsz ad-Din (szó szerinti fordításban a Vallás Napja). Amikor az anatóliai Konya város piacán találkoztak, mindketten kerestek… valamit. Samsz, a vándordervis egy – egyetlen – tanítványt, egyben lelki társat, Rúmi talán… Istent. Amikor ezt megelőzően Samsz társért-tanítványért fohászkodott, a legenda szerint Isten visszakérdezett: mit ajánlasz fel érte cserébe? A fejemet, válaszolta Samsz habozás nélkül (forrás: Judith Reichenberg-Ullman · Robert Ullman: Szentek, ​bölcsek, mesterek és misztikusok). Ki a hatalmasabb, kérdezte Rúmitól akkor Samsz, Mohamed vagy Bisztámi? (A náluk mintegy négyszáz évvel korábban élt Bajazid al-Bisztámihoz fűzik a szúfi fana, “feloldódás” – a szanszkrit “nirvána”, “ellobbanás” szúfi megfelelője, bár a kettő nem ugyanaz – tanítását.) Rúmi abban a pillanatban, ahogy ezt a kérdést meghallotta, “rájött, hogy keresése véget ért: szemtől szemben áll Istennel”. (A fana következő állomása a baqa, az “újjáéledés a szerelmi odaadásban”, majd a hulul, az Istennel való egybeforrás, az ittihad vagy wusul, az Istennel való intellektuális azonosulás illetve Unio Mystica, Istennel való egyesülés, végül a sana, a hála, “a hálaadás tombolásának misztikus, zenés-táncos-orgiasztikus zárlata” – Határ Győző.)
Aki megértette a fentebb zárójelbe tetteket, megértette azt is, hogy ott a piacon Rúmi miért érezte, amit érzett.

Rúmi és Samsz – testi és szellemi – kapcsolata – bármi is lett légyen az – mintegy három évig tartott. A féltékeny rokonok és tanítványok először elüldözték Samszot (akit Veled szultán 1246-ban visszahozott), majd meggyilkolták és nyomtalanul eltüntették. Allah behajtotta az adósságot.
Rúmi először kétségbeesett, aztán rádöbbent, hogy Samsz most már mindig vele marad. Egy köztes lét befejeződött. Rúmi, a régi Rúmi is meghalt, de

megszületett Rúmi, a költő.

Az előző rész >>>

Folytatjuk