Gaál Péter: Lélek vándorlása – 3. (az idő)

Boldog, aki már van, mielőtt lett volna. (Tamás evangéliuma 19)

Vagy “boldog, aki azelőtt lett, amikor még nem volt”. Buddha is elégedett lenne vele. Nyilván (?) nem véletlen: az Imperium Romanum nagy olvasztókohójába sok minden belefért.

A remény a lét egyetlen motorja. A lét értelmére irányuló kérdést fel kell tenni, írja Martin Heidegger. A lét értelmére? A lét egy… a lét olyan valami lenne, aminek lehet értelme? Nem mondom ki. Most erre megy ki a játék. Pontosabban erre megy, és kiderül, hogy kifelé visz-e belőle.

Ha olvasták, lehet fogalmuk róla, hogy Heidegger reménykedett-e élete vége felé. A múlt század húszas, saját harmincas éveiben írta Sein und Zeit, Lét és idő című művét. Ittlét (Dasein) és létfeledés (Seinsvergessenheit). Az ittlét nem egyszerűen ittlét, hanem lét a halál felé (Sein zum Tode). Mi is az? Tudja a fene, mondja Heidegger. Eigentlichkeit. Tulajdonképpeniség. Pont olyan, mint a “témamenedzser”.




Pedig akkor még negyven éves se volt. Újabb negyven év múlva a “Sein”, “lét” szót már áthúzva írta le. Mond ez Önöknek valamit? Az egész Univerzum, a legkisebb porcikájáig, legkisebb porcikái minden változatáig és alakváltásáig kétségbeesetten igyekszik lenni.

De micsoda igyekszik kétségbeesetten lenni? Micsoda benne? Vagy hol? Ha megfosztják Önöket egy végtagjuktól, testük bármely részétől, kivéve az agyukat, kevésbé lesznek? Meddig redukálható az ember? Ameddig valami képes a tudatát hordozni. A tudatát? Minek tudatát? Az aktívumokat? A passzívumokat? De hisz azok passzívumok. Minden mindenben benne foglaltatik, valahogyan. Az előhívás lenne a kulcs? Vagy ez is elhagyható, ameddig… ameddig legalább az önidentitás tudata megmarad? Elég volna “belőlünk” annyi, amennyi ezt a minimumot képes megtartani?

Vagy életben tartani? Az élet foka a tudatosság foka lenne? Ha az, akkor a vegytiszta élet a vegytiszta tudat, ami pedig az önhordó tudat.
A lélek a testhez kapcsolódik. A test a lélek szimbóluma. Hogy miként, értelmezés (értés) kérdése, de ez a lényegen nem változtat. Mazsolázás a szellem végtelen repertoárjából. A tiszta tudat akkor kerül valakinek a birtokába, amikor a szellemmel való azonosság tudatosul benne. Akkor a teremtmény Teremtővé válik, teremtés nélkül. Végtelen teremtéssel, ami ugyanaz.

Képzeljék el, hogy belenéznek egy távcsőbe vagy mikroszkópba, és nem valamit pillantanak meg benne, hanem a végtelent. Próbálják elképzelni, vagy megérezni, hogy mit is jelent ez. Hogy mit látnak.

Vagy mit nem látnak.

A lét az “én” visszatükröződés az időben. Huszonkét évvel ezelőtt írtam le ezt így először, nem sokkal idősebben, mint a Sein und Zeit-et lezáró Heidegger. Ugyanazt kerestem, mint most és azóta mindig. Mint amit gyerekkorom óta keresek. Akkor persze másképp jött le, például a tárgyak megbecsülésében. A csokoládé fogyóeszköz. A ruha is az, pláne gyereknek. A játék kicsit kevésbé, de nagyrészt az is a gyermekkorhoz kötött. Az infantilis felnőtthöz.



A játék egyik, ha nem meghatározó oldala a visszavágyódás. A nosztalgia, de ez valójában nem nosztalgia, hanem az időből való kilépési kísérlet. A törvények alóli mentesülés illúziója, puszta illúzió, mert azonnal egy másik törvénykönyv hatálya alá kerülünk.

És maradtak azok a tárgyak, melyek – kis jóakarattal, elméletben – élethosszig kiszolgálhatnak. Amiket egy felnőtt is használ. Kerékpár, fényképezőgép, óra. Maradandók. A maradandóság illúzióját keltik.

Mint ahogy a fizikai Univerzum a lét illúzióját.

A női beszédben nem a szavak a fontosak, hanem az egésznek a muzsikája, írja Csathó Kálmán. Töröljék ki ebből a mondatból a “női”-t. Töröljék ki a “beszéd”-et is. A szavakban nem a szavak fontosak, hanem a szavak muzsikája. Vannak leírt szavak is. Sőt, ki nem mondott szavak. Az Univerzumban nem az Univerzum a fontos, hanem az Univerzum muzsikája.

A muzsika. Mindannak a muzsikája, ami volt, nem volt, van, nincs, lehet vagy nem lehet. Úgy bizony. A “nem lehet” muzsikája.

Hallgassanak sok dzsesszt, ahogy már sokszor tanácsoltam.

Vagy – ha férfiak – beszélgessenek sokat nőkkel. Magukat nőknek megélő nőkkel. A nőkben benne van az egész világ, az összes reménytelenségével és reménységével. Mindennel, ami fájdalomnak tűnik, és mindennel, ami örömnek tűnik. “Woman Is the Nigger of the World.” John Lennon – bár a szöveg sokkal triviálisabbra sikerült – legalább a címben ráhibázott.

Csathó Kálmán viszont tudta. Minden valószínűség szerint Hamvas Béla is tudta.

Az idő nincs “külön”. A lét sincs “külön”. Az “Én” sincs külön. Abban a pillanatban, amikor az “Én” bármilyen kontextusban megjelenik, megjelenik az idő és megjelenik a halál. Ezt pedig Buddha tudta. S véle – passzívan – az Univerzum minden apró része, a legapróbbtól a legnagyobbig, mindenféle összefüggésben, magáig az Univerzumig bezárólag. Számtalan kis Buddha. Számtalan öntudatlan kis Buddha. Meg merem kockáztatni, hogy Jézus – mint Jézus – is tudta. Eckhart mester is tudta. A szúfik is tudták. Hogy most tudják-e? Úgy tudják-e, mint a régi mesterek? Többségükben aligha. A kor őket is szárnyai alá vonja, mint mindnyájunkat, amióta csak vagyunk.

Valahogyan azért minden megvan, ha másként nem, dobszólók lüktetésében, szaxofonok váltakozó sikoltozásában és brummogásában, nők kacagásában, intrikákban és soha be nem teljesülő suttogásokban. A befejezhetetlenség fájdalmában, az anyag részvétlenségében, a tükörkép kilátástalanságában. A Genezis Ádámja önmagát ismerte fel. 1Mózes 3,7. Olvassák el, következményeivel együtt. Ott vannak leírva, ugyane fejezetben.

Ez az ember tragédiája. A Teremtmény tragédiája. Itt kezdődik és itt végződik.

Az előző rész >>>

Folytatjuk.