Gaál Péter: Lélek vándorlása – 2. (a létszomj)

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
(Babits Mihály: Ősz és tavasz között)

Én az utolsó sort kicsit másképp írtam volna, kizárólag a ritmika okán, de hát Babits a mester. (Ez az egy sor valahogy kilóg a többi közül, lehet, hogy rosszul érzem, döntsék el Önök, ha elolvasták a verset. Egyébként minden szövegnek van ritmikája, ennek is, amit most olvasnak, a legszárazabb tudományos elemzésnek is, és ez a ritmika is a formától– a forma formájától – függ, hogy mire szánják: olvasásra, elmondásra, vagy éneklésre.)

“Tavasz akar lenni.” Vagy nyár, vagy ősz, vagy tél. Vagy eső. Vagy szél. “Nagyidő”. Vagy bármi, ami nem élőlény, még konkrétumnak se kell lennie. Lehet az esőnek akarata? Egy évszaknak? Adtak már Önök az autójuknak nevet? A név – állatnál, embernél – eredetileg a jellem (jellemzők) tömörítése volt.

Lehet egy tárgynak jelleme?




Mert ha jelleme lehet, akarata is lehet. És ha egy tárgynak lehet, bárminek lehet. Egy kőnek. Egy porszemnek. A felhőnek. Sőt annak is, ami még nincs. Hiszen “lenni” csak olyan akarhat. Ez a bhava-tanha (páli, szanszkritul trsna), a létesülési vágy vagy létszomj, szemben a vibhava-tanhával, a nemlét utáni sóvárgással. (A buddhizmus egy harmadik fajta vágyat is számon tart: ez a kama-tanha, az érzéki vágy.) A létesülési vágy nem az élőket jellemzi, már csak azért sem, mert azok már élnek.

Teljesen mindegy, hogy Buddha mit hogyan értett. Az is teljesen mindegy, ki mit hogyan ért. Ha tekintélyről van szó, vagy kutatott személyről, arra alkalmas, hogy idézzék a saját értelmezések alátámasztására. Esetleg disszertációkat írjanak belőle. Tanítsák. Lehet köpködni – ha már Buddhát pécéztük ki – páli és szanszkrit szavakat, cáfolni és igazolni, csak éppen a cáfolat nem lesz cáfolat és az igazolás nem lesz igazolás. Ha Buddha – akitől egy sor nem maradt fent – valóban úgy értette a szenvedést, ahogy például a Tan Kapuja “zen-tanítói” interpretálják, se változtatna semmin. Az efféle szavaknak van egy emocionális-érzelgős és egy mélyebb tartalma, ez jelen esetben a rossz közérzet kontra a tizedik arisztotelészi kategória, az elszenvedés, mégpedig tehetetlenségi értelemben. Lehet kellemes is, amit az ember elszenved, lehet kellemetlen, lehet közömbös. Az állat mindent elszenved, az ásvány még inkább. Nem érzések/érzelmek, hanem elsősorban egy viszony, egyben létállapot kérdése, lásd a latin “passio” szót, párhuzamosan a keresztény jelentéssel. Idevetettség. Curzio Malaparte, akkor épp (olasz fasiszta) tudósító “Kaputt” című második világháborús (riport-, valójában sokkal több annál) könyvében így ír: “A többi tiszt is, (…) mind fiatalember, húsz, huszonöt, harminc esztendősek, de mindegyikük sárga és ráncos arcán ott láthatók az öregség, a bomlás, a halál jelei. Mindegyikük szeme olyan reményvesztett, mint a rénszarvasé. Állatok ők – elmélkedtem -, vadak – eszmélek rá elborzadva. Mindegyikük arcán és szemében ott van a vadak csodálatos kezessége és szomorúsága, mindegyikben ott él az állatok elmélyült és búbánatos őrültsége. Az a keresztényi irgalmasság, amely megvan minden állatban. Az állat maga Krisztus – gondolom, és megremeg az ajkam, megremeg a kezem.” (A rénszarvasok)

“Szeretem az orosz kutyákat – szólt Westmann -, alighanem tőlük származnak a derék orosz fiúk.” (A kutyák)

Se becsmérlésnek, se dicséretnek ne vegyék. Inkább figyelmeztetésnek. Nem az oroszokról szól, akkor sem, ha az oroszokról szól.

Testetlen a testetlent: a létszomjat a kétségbeesés szüli.

“És a szaporodás? Az nem testetlen!” A zoológiában ismeretesek paraziták (férgek, gombák), melyek egyes állatok (például csigák, hangyák) szervezetét annyira megváltoztatják, hogy azok onnantól – saját pusztulásuk árán – az élősködő kiszolgálóivá válnak. Hogy a szaporodás és a fajfenntartás az kettő, a biológia már régen kiderítette (biztosan emlékeznek még a természetfilmekből az oroszlánok kölyökgyilkosságaira, de ugyanez a helyzet más macskaféléknél, medvéknél, egyéb állatoknál is). Most ott tart, hogy a saját gének átadásának késztetése. A szülő az utód szempontjából mindenekelőtt anyag. A por, amelyből vétetik. A szaporodás csak másodlagosan szaporodás, elsődlegesen megtestesülés. Nem a szülő reprodukciója, hanem az utód megtestesülése. Azé az utódé, aki a fogantatás előtti pillanatban látható módon még nincs. És nem látható módon? Nem látható módon sincs. Sehogy sincs.

Illetve – nem ő van.

Ő már csak egy következő stáció lesz. Egy következő, teljesen egyedi kombináció.




Apropó: megfigyelték, hogy a ritmus is szexualitás? Nem a szexualitásnak van ritmusa, noha van, hanem a ritmus maga a szexualitás, minden vonatkozásban és következménnyel. Tagolásával egyetemben ez a szöveg is, hogy visszautaljak az első bekezdésre.

Csak a ritmusnak van folytatása.

Nem túlzok: egész eddigi életemet végigkísérte a kérdés: mit akar az élet? Ha ez így túl absztrakt, mit akar az összes élőben levő élet? És előtte? Az élet előtt? Mit akar az élettelen? Miért akar élni? Mert akar. Ha nem akarna, most nem volna, aki e sorokat írja. Az se, aki olvassa.

A halál nem természetes, írtam nemrég, csak általános. De, természetes, cáfolták sokan. A természet része, az élet része, az élet velejárója, szeretnének még közhelyet? “Közbeavatkozás nélkül így fut le.” Ez a “természetes.” Pedig nem ez. Amit Önök természetesnek hívnak, a természet sorsa. Nem az akarata, értik? Nem az akarata. Ha az akarata volna, akkor sohase alakult volna ki az élet. Sohase bontakozott volna ki. Nem kifejlődött, hanem kibontakozott. Az anyag méhében volt mindig, annak a határtalan kétségbeesésnek a következményeként, a sötét és fagyos világűrbe száműzött anyag mély és határtalan kétségbeesésének, amely képes volt fellobbantani napok milliárdjait, és képes volt fellobbantani gondolatok milliárdjait, elhitetve önmagával, hogy legalább önmaga másik aspektusa képes túlélni.

Láttak már állatokat a vágóhídon? Én láttam. Kimered a szemük a rémülettől, amikor megtudják, mi vár rájuk. Ha a halál természetes volna, nem tiltakoznának ellene. Legalább ők nem. No és Balu, A dzsungel könyve medvéje? Ami elvonult meghalni? Az összes végét járó kutya, ami szintén elvonul? A csendes haldoklók? Ők nem tiltakoznak! Nem, ők nem tiltakoznak.
Ők beletörődnek.

A beletörődés nem emberi tulajdonság. S ha a matéria, beleértve az emberi fizikumot, maga a szellem, ebben a látásban.

Ha a halál természetes volna, nem volna élet. Ha a halál természetes volna, az anyag nem akarna lenni.

Borzalmasan félhetnek ezek a haláltól, állapította meg a keresztényekről Uri, Spiró főhőse. S aztán, a regény legvégén, amikor ő maga haldoklott: “Fájt a gyomra, égett a mellkasa, szaggatott a tarkója. Levegőért kapkodott, a karjaival hadonászott, a lábai a levegőben futottak, de csak fulladt, nem akartak dolgozni az izmai, csak égtek, Uri akarata (sic!!!!) iszonyúan erőlködött. még mindig élni akarok, gondolta, és elámult.”

E világ, az egész Mindenség, amióta csak lett, egyet akar: lenni.

De azt nagyon akarja.

Az előző rész >>>

Folytatjuk.