Gaál Péter: Karl Barth és a Mennyei Béke

“A bátorság olyan félelem, amely már elmondta az imáit.” (Karl Barth)


Na persze tudni kell(ene), ki volt Karl Barth (1886-1968). Svájci evangélikus teológus, mondja a Magyar Katolikus Lexikon. Ha akarnak utánanézhetnek, egy kattintás. Jó példa arra, hogy miért ne tartsák perdöntőnek a lexikonokat. Amit idéztem, körülbelül olyasmi egy vallási szaklexikonnál, mintha egy történelemkönyvben azt olvasnák, hogy Vlagyimir Iljics Uljanov (Lenin) orosz mensevik politikus volt. Ennyire durva hibát nem szabad elkövetni. Karl Barth természetesen (kálvini) református teológus volt, aki evangelizált ugyan, de nem volt evangélikus (köznyelven lutheránus). Ő volt a református ún. krisztocentrikus – krisztologikus – teológia atyja. “Bloß Gott ist nicht Gott” – mondta. “… Der Gott, der sich offenbart, ist Gott.” “Pusztán az ‘Isten’, nem Isten. … Az Isten a kinyilatkoztatott Isten.” Így került a reformáció három formai alapelve (Sola Scriptura – egyedül a Szentírás; Sola fide, sola gratia – egyedül hit által, egyedül kegyelemből; Soli Deo Gloria – egyedül Istené a dicsőség) mellé negyediknek a Solus Christus, egyedül Krisztus. Mindezek röviden úgy foglalhatók össze, hogy Isten az embertől végtelenül különböző, egészen más (Karl Barth: der Ganz Andere). A véglegesen és jóvátehetetlenül megromlott természetű ember Istennel mintegy szembe van dobva, és egyedül Isten kegyelméből, Krisztus egyszeri és elégséges ún. helyettes elégtételéért (keresztáldozatáért) képes üdvözülni, ingyen kegyelemből, melyet semmiféle módon nem érdemelhet ki. “Az ember sose volt jó, ma sem jó, sose lesz jó”, mondja, és teljesen igaza van. Csitt, folytatom.



Hogy egy kis képet kapjanak a keresztény/keresztyén teológiából: ez a tanítás az arisztotelészi eredetű (katolikus) analogia entis, létanalógia (nem “léthasonlóság”, ahogy a Katolikus Lexikon írja!!! Ez is egy fundamentális tévedés. Az analógia nem hasonlóság, lásd később.) tagadása. Megáll az ún. triplex via, hármas út második útjánál. Az első az állítás útja (via affirmationis), a második a tagadás útja (via negationis – Barth eddig jut és nem tovább), a harmadik a fokozás útja (via eminentiae).

1. Minden tiszta érték, ami a teremtményekről állítható, Istenről is állítható.

2. Isten végtelenül különbözik a teremtményeitől. Olyannyira végtelenül, hogy – mondta Joannes Scotus Eriugena a kilencedik században – ha a világot valaminek mondjuk, Istent semminek kell mondanunk. Eckhart mester négy és fél évszázaddal később ezt megfordította: ha Isten valami, akkor a teremtmények semmik. Semmi, ami a teremtményekről állítható, nem állítható Istenről.

3. Minden tiszta érték, ami a teremtményekről állítható, Istenről is állítható, de Vele kapcsolatban végtelenül meghaladva. Így különbözik Isten végtelenül a teremtményeitől.

Tézis-antitézis-szintézis. Ismerős? Már a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen (népszerű nevén Foxi-Maxin) is tanították. Meg az iskolában. Szent Ágoston (Augustinus), a skolasztika egyik előfutára is rájött. Semper maior, mondta Istenről. Mindig nagyobb. Nicolaus Cusanus reneszánsz filozófus a tizenötödik században úgy fogalmazott, hogy Isten az ellentétek harmonikus egybeesése (coincidentia oppositorum). Egy ilyen poén után – persze Isten nélkül – bármelyik marxista vizsgabiztos megnyalta volna mind a tíz ujját. (A dialektika eredetileg a vitatkozás művészete volt, innét a szó is: – görög – “vitatkozás”, “érvelés”. A skolasztikusok – elhatárolandó a retorikától – a formális logikát értették alatta, mint vitatkozástant, de a filozófiában nem használták.)




Ez így merő agyalás, mondják Önök. Semmi haszna vagy jelentősége, azon kívül, hogy néhány ráérő ember töri rajta a fejét. Pedig ezeknek van haszna. Nem csak, hogy hasznuk van, hanem nélkülözhetetlenek. Kinek a végkövetkeztetés, kinek az út odáig. “De Istenről csak képzelegni lehet!” – kiált fel a kedves Olvasó. – “Nem ismerjük. Megpróbáljuk elgondolni, de a végtelen nem elgondolható, mert ahhoz végtelen kapacitásra vagy időre lenne szükség.” Hogy én valakihez odamenjek – így egy híres zénóni paradoxon -, először az út felét kell megtennem. Ahhoz annak a felét, ahhoz amannak, és így tovább, végtelen távolságot pedig nem lehet véges idő alatt megtenni. Nem untatom Önöket a paradoxon matematikai feloldásával, sem ismételt – logikai – igazolásával, mindössze egy anekdotát teszek hozzá. E szerint amikor Zénón fentieket Diogenésznek is kifejtette, hogy tudniillik nem képes odamenni hozzá (a valóságban nem fejthette ki, mert nagyjából száz év volt közöttük utóbbi javára), Diogenész elmosolyodott, és… odament Zénónhoz.

Nos tehát, mi a haszon? A haszon az alapállás. Most feledkezzenek el Barthról. Feledkezzenek el Szent Ágostonról. Feledkezzenek el a dialektikáról. Feledkezzenek el a vallásról. Tekintsék Istent valami személytelen legmagasabb képviselőjének, mint mondjuk a japánok vagy kínaiak. Ten (japán). Tien (kínai). Ég, mint menny (magyar). “Tienanmen” annyit tesz, hogy “égi/mennyei béke”.

A hasonlóság a geometriában azt jelenti, hogy két vagy több alakzat esetében van olyan (hasonlósági) transzformáció, amely egymásba viszi át őket. A köznyelvben azt, hogy van bennük valami közös. Az “analógia” görög eredetű szó, és nem hasonlóságot jelent, ahogy – tévesen – a Bakos-féle Idegen szavak szótára is mondja, hanem valaminek való megfelelést (ez Bakosnál is megjelenik, csak az “analóg” címszó alatt.) Ha már szóba került a geometria: képzeljenek el egy egyenlő szárú háromszöget. A két befogó találkozásánál levő csúcs – képletesen – az a szellemi rendezőelv, amit a befogók és az átfogó érintkezéseinél levő csúcsok – ugyancsak képletesen – képviselnek. Ez a képviselők közötti kapocs. Ezen alapszik az analogikus gondolkodás. Ezen alapszik például az asztrológia és az alkímia. (Ezért sincs értelme ezeket összevetni az asztronómiával – csillagászattal – és a kémiával.) Nem hasonlóságon, hanem megfelelésen. Azon, hogy ez a maga helyén (!) ugyanazt reprezentálja, mint a maga helyén (!) amaz. Nem (valamiben) hasonlítanak egymásra, hanem a maguk helyén ugyanazok. Az analógiában benne van ugyan a hasonlóság, de ilyen értelemben. Sokkal több és sokkal mélyebb. Az analógia az, amiben a fizikai és a metafizikai (fizikán túli) univerzum találkozik. Hogy jobban megértsék, leírom a már sokszor leírt példát: hasonlóság van az oroszlán és bármely macskaféle, a király és bármely főrang, az arany és bármely fém, a Nap és bármely csillag között. Analógia viszont az oroszlán, király, arany és Nap között van.




A természeti (teológiai értelemben bukott) ember nem hasonló az Istenhez. nem a természeti embert teremtette Isten “saját képére és hasonlatosságára”. Ezt a Biblia is így mondja. A “saját képe és hasonlatossága” nem hasonlóság, hanem analogia. Az ember azzal, hogy magát természeti lénynek definiálja, ezt az analógiát megtagadja. Istennel magát kvázi szembedobja. Úgy, ahogy Karl Barth és a református tan mondja. Úgy, ahogy a bűnbeesés jelképes története leírja. A “bűn” ilyen értelemben bűn, és az ember ilyen értelemben bűnös eredendően. Természetének része. Olyannyira természetének része, hogy hajlamos belefeledkezni. Gondolkodtak már rajta, hogy mit jelent egy “bűnös” – akit a társadalom annak tart – “bűnös” volta? Azt jelenti, hogy a társadalom által már nem tolerált mértékben ragaszkodik valamihez, ami – közvetlenül vagy közvetve – a fizikai világban vagy azon keresztül realizálódik. Vagyonhoz, státushoz, kapcsolathoz. “Így és így még lehet, de ezt és ezt a mértéket meghaladóan már nem lehet.” Ez – kvázi – a jog. Ami nem tesz ilyen engedményeket, az az erkölcs. Az erkölcs rosszul tolerálja a kizárólag fizikai értelemben vett testiséget, és ezalatt ne csak a szexualitásra gondoljanak.

Az ember akkor válhat Isten képévé és – analóg értelemben vett – hasonlatosságává, ha belátja, hogy ő lényege szerint nem természeti lény, sőt,- lényege szerint – az egész fizikai univerzum sem természeti. Ha belátja, hogy az egész Univerzum – részeiben és egészében – őt jelképezi, ő pedig – eredeti mivoltában – Istent jelképezi. Egy keresztény azt mondaná, hogy az élet egyetlen értelme a Krisztussal – s rajta keresztül Istennel – való (újra)egyesülés vágya. Ez a krisztológia lényege, ez a kereszténység végső célja, és ez az, ami minden vallásban és filozófiában megjelenik valamiképp. Vagy mint leírás, vagy mint törekvés, vagy mint kudarc. Ha úgy elfogadhatóbb Önöknek, hagyják ki az előbbiekből mind az “Isten”, mind a “Krisztus” szót, és helyettesítsék be bármivel, amit a szellem abszolútumaként elfogadhatónak tartanak.

A teljes “földhöz” ragasztott gondolkodás megfordítása. Szanszkritül vipari viparjája (a kifordultság visszafordítása), görögül metanoia, magyarul megtérés. Minden vallásos szirup nélkül.

Vissza a “mennyhez” és az ő békéjéhez. Amivel az ember azt csinálta, amit a róla elnevezett térrel is 1989. június 4-én.

Az ember, mint ember sosem volt jó, ma se jó, és sose lesz jó.

(Kiemelt kép: Karl Barth – Wikipédia)