Gaál Péter: Julianus barát és a koronavírus

Egy kicsit ki kell ábrándítanom Önöket: a rémhír és az álhír (népszerű mai nevén fake news) sajnos nem egymás szinonimái. Attól, hogy valami rémes, nyugodtan lehet igaz. Attól, hogy valami félelmet kelt, nyugodtan lehet félelmetes.

A magyar őshazát kereső Julianus barát híradása a mongol veszedelemről tökéletesen helytálló volt. Batu kán levelében, amit vele küldött, nem volt egy cseppnyi túlzás vagy alaptalan fenyegetés sem. Mondhatni igen szolid és mértékletes levél volt.

De hogy riadalomkeltésre alkalmas volt, ahhoz kétség nem fér. Kár, hogy nem okozott akkora riadalmat, mint amekkorát kellett volna, hogy IV. Béla király és alattvalói észhez térjenek. Béla persze kicsit más helyzetben volt, mint az említett alattvalók. Őt még befogadta Trogir vára, de a három millió alattvaló, akiknek a fele áldozatul esett, már bajosan fért volna be. Hja kérem, a király az király.

Tehát a rémhírnek is lehet haszna. Még a színezett rémhírnek is, ha nem pánikot kelt, csak félelmet. Jobb félni, mint megijedni, mondja a nép. Jobb lenne, mondaná most. De most minden hivatalos ember széles e hazában mintha azon munkálkodna, hogy se riadalom ne legyen, se félelem, csak óvatos optimizmus. A pesszimistának mindig igaza van, mondhatják magukban, no de miben van az öröme?

Hát örömről azért barokkos túlzás volna most beszélni. Ez nem optimizmus, hanem a struccpolitikának az a változata, amikor a másik ember fejét dugja valaki a homokba. Valaki? Hát, valaki.

Gondolkodni, azt lehet, csak ki ne mondd. Hány évet is kapok majd az ilyenekért? Hármat? Ötöt? Tulajdonképpen visszamenőlegesen is alkalmazni kellene. Ha már lúd, legyen kövér.

Nos akkor, lássuk Uramisten, mire megyünk ketten. Amint ez a gumiparagrafus (Két gumiparagrafus) életbe lépett, kombinálva az ún. különleges jogrenddel, meg a veszélyhelyzettel, és egy színigaz tényt úgy prezentálok, hogy az szúrja valakinek a szemét, vagy én szúrom, esetleg mind a ketten, ha nem azt írom, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel nagyon meg vagyok elégedve, akkor onnantól bármikor várhatom a jagellókat, már bocsánat a tolvajnyelvért. Bárhogy írom? Bárhogy írom. Elég hozzá annyi, mint amikor egy néptelen tájon egy fa mögé húzódva könnyítek a hólyagomon, és véletlenül arra jár egy unatkozó rendőr, akit különben kifejezetten szórakoztat az egész szitu.

Megbotránkozást keltettem.

Hogy kiben? Hát benne. Benne nem. A “nem” hanyagolandó. Mert akár kelthettem is volna.

Apropó, elgondolkodtak rajta, hogy mi a hír? A hír valamiféle tényközlés. Hogy az a tény igaz vagy hamis, a hír hír voltát nem érinti. És ha én szimplán riogatok? Ha nem tényeket sorolok, csak feltételezéseket? Mondhatni, jóslatokat, melyek aztán vagy beválnak, vagy nem? Az mi?

Különleges jogrendben – értsd: önkényuralom idején – a rémjóslat akkor lesz rémhír, ha az önkényt gyakorló azt mondja. Emlékeznek, ugye, Göring kijelentésére: hogy a Luftwafféban ki a zsidó, azt én mondom meg?

Szóval ez a mostani, ami következik, még rémjóslat se. Csak felületes gondolatok innét a félkaranténból. Hányszor hallották az utóbbi időben innét-onnét, hogy “van rá pénz”? Nem csak szeretett miniszterelnökünk szájából. Nem csak magyar szájból. És van, küldik, adják. Lesz a “talpra állításra” is. Szöget ütött valakinek a fejébe, hogy közben a világgazdaság de facto nem működik? Jó, egy része működik, de a zöme nem működik. Nem vagyok közgazdász, tehát előre is mea culpa: a mai (hitel)pénz definitíve egyetlen alapja a belé fektetett bizalom. Ez van mögötte. Egy csók, és más semmi. Párhuzamosan vele viszont – eddig – volt egy működő világgazdaság.

Eldöcögött az egész még úgy is, hogy a világban kvázi forgó pénzmennyiség sokszorosa volt a ténylegesen meglévő pénzmennyiségnek. Egyszerűbben úgy képzeljék, mintha ugyanazt az összeget a bankok többször helyeznék ki, és itt nem egyetlen összegről volt szó, hanem elképzelhetetlenül sokról, már darabszámra is. Ha sok ügyfél egyszerre elkezdte volna kivonni a tőkéjét, és ez végiggörög a többin is, úgy omlott volna össze az egész, akár a kártyavár. Emlékezzenek a hajdani Postabankra.

De ezzel most ne bonyolítsuk.

Akkor hogyan lesz mégis pénz? “Maradt”? Mi maradt, kedves Olvasó? Bankjegyek maradtak. Sőt, számok maradtak, melyek mögé pénzt lehet képzelni.

Hallották már azt a kifejezést, hogy bankóprés?

És azt, hogy “buborék”? Ha máshonnan nem, a Tőzsdecápák című filmből. Hát most képzeljék el, amint az összes buborék egyetlen gigabuborékká egyesül, és ez a gigabuborék… na, innét jönne a rémjóslat, ami nem jön. Van Önöknek fantáziájuk.

És ez még csak az egyik szelete a valóságnak. Pardon, az általam vélt valóságnak. Itt, szép hazánkban, érdemes vezetőinkkel ez még cizellálódhat némileg. Végül is, történelmi hagyomány, és még csak nem is IV. Béla kezdte.

De mennyien folytatták. Kár lenne ezt a szép önsorsrontási szériát megtörni, ugye?

Nem kell aggódni. Ezért semmiképpen.