Gaál Péter: Itt esznek

Némely neveket most ki fogok írni. Nem szoktam, maximum pozitív értelemben, most sem teszek előjelet, de mégis kiírom. És bevallom őszintén, csak azért foglalkozom ezzel a témával, mert éjjel egy óra múlt, és máshoz nincs se energiám, se agyam. Ez viszont, népiesen szólva, megint felbaszta az utóbbit. Megint? Megint.

Kezdődött a szivárványos arcképekkel, Zuckerberg kezdeményezésével a homoszexuálisok házasságát engedélyező amerikai törvény támogatására. Rengetegen éltek is vele. Hogy én mit gondolok erről, azt számtalanszor leírtam, nincs szükségem hozzá szivárványra. De, amint azt tudni lehetett, elindított egy másféle kommunikációt is, jól illeszkedve a jelenlegi magyar trendbe. A sikertelen és/vagy frusztrált emberek trendjébe. Amit a kormány olyan ügyesen ki is használ. Akinek az az egyetlen válasza egy (holokauszttal foglalkozó) magyar film sikerére (amely holokausztban különben a magyarok a legvisszataszítóbb szerepet vállalták és teljesítették túl, amit ember – ember? – vállalni és teljesíteni tud – azért a legvisszataszítóbbat, mert szervilis végrehajtóként cselekedték mindezt), hogy a legközelebbit ugye, majd a pozsonyi csatáról fogják készíteni? Hiszen még csak szombaton lesz 1108 éve. Ha valakinek az élete legnagyobb teljesítménye, amit az ősei csináltak több, mint negyvennégy emberöltővel ezelőtt, az ássa el magát. És ha azt hiszi, hogy ez eltörli, amit kevesebb, mint három emberöltővel ezelőtti ősei csináltak, hát nagyon téved. Szép dolog a hagyományápolás, a hivatásszerűen ezzel foglalkozónak, de mindenki másnak is, ha… ha tanul belőle, és maga is hagyományt teremt. De egyelőre kevés okot látok a diadalordításra.

Hogy jön a szivárványos arcképekhez a holokauszt? Úgy, hogy efféle alkalmakkor a felbőszült honpolgár összeszed minden összeszedhetőt. Mint az ellenoldalon a tolószékes néger kutyát. Bár sok “gárdista” szereti a kutyákat, nekem is van egy nagyon régi barátnőm, gárdaalapító – én toleráns vagyok -, aki egész a közelmúltig menhelyet vezetett, most is tele van a lapja menedéket kérő állatokkal. És a menedéket kérő emberek? Azokkal nincs tele. Mivel a Facebook mutatja, tudom, hogy lájkolta a kormány “konzultációs ívé”-t. Mindegy, egyszer csak összefutunk egy beszélgetésre.

Ott vannak tehát a csomagban a buzik, zsidók, menekültek, cigányok, mindenki, akit most érdemes utálni, mert – most – még gyengébb.

Gyengébbnek tűnik. Ilyenkor mindig Hans Frank, Lengyelország egykori – kivégzett – Gauleitere jut az eszembe, aki megkérdezte a nála vendégeskedő Curzio Malaparte olasz haditudósítótól: “Mit gondol, az oroszok homoszexuálisok?” “Meg fogják tudni hamarosan”, vonta meg a vállát Malaparte. “A zsidók nem gyengébbek”, tiltakozik egy valamirevaló nemzetvédő. Valóban nem azok, de ő nem azokkal kezd huzakodni, akik védekezni is tudnak. Nem egy izraeli katonát inzultál Izraelben, vagy Gázában, ha annyira fáj neki, ami ott történik, hanem egy magyar utcán az azóta már megboldogult, körülbelül százötven centis, kilencvenéves Schweitzer József főrabbit.

Nagy Anna (még az ismerőseim között) vitára bocsátotta a szivárványt, és a meleg büszkeséget. Nem álltam meg, hogy hozzá ne szóljak. “Ez egy következmény. Spártában nem volt meleg büszkeség napja. Pedig egy spártai hoplita fél kézzel felkent volna a falra. És ott mindenki meleg volt.” Ugyan, kontrázott egy görög kutató, Ádonisz Jeorgiádisz könyvének ismertetőjéből szó szerint kimásolva pár részletet, Elek Tamás. Ő is szereti az állatokat, legalábbis az Állatvédelmi Járőrszolgálatot, ha hihetünk a lapjának. A profilképén egy autó mellett pózol, amely a második világháború végén bevetett Jagdtiger német harckocsivadászt reklámozza. Nem volt a legsikerültebb harci jármű, de ez most mellékes. Tamás is csomagban gondolkodik. “A spártaiak nem voltak melegek. Nézz utána” – javasolta. Utánanéztem, bár nem most. Lükurgosz, Spárta egykori királya nevéhez fűződik a spártai alkotmány. Lükurgosz körülbelül három évszázaddal a peloponnészoszi háború előtt élt. Ő tömören megfogalmazta a hivatalos spártai hozzáállást a kérdéshez: “senki nem lehet rendes polgár, ha az ágyában nem a barátja van”.

“De egy pszichológus nektek sem ártana” – folytattam. – “Ki tudja, még az is kiderülhet, hogy magatok is… amint az ilyenkor lenni szokott. … Jó szórakozást. Krétának és a janicsárságnak sem ártana utánanézni. El lesztek egymással.”

“Itt nem fogtok vitatkozni, tessék tiszteletben tartani a másik embert, el olvassuk meg hallgatjuk, ha találunk valami érdekeset amit meg akarunk mutatni a másiknak ide lehet tenni. Én mindenki véleményére kíváncsi vagyok és szeretem olvasni, és tényleg érdekes amit írtok, meg győzni a másikat lehet, de nem bántunk senkit itt. Később végig olvasom amit írtatok, de nem vagyok történelem tanár, és nincsenek olyan jó gondolataim mint Tamásnak” – írta válaszul Anna. A helyesíráson nem változtattam.

“… ezek nem jó gondolatok, Anna. Ezek egyrészt baromságok, másrészt ártalmas baromságok. Amúgy Dávid királytól Nagy Sándorig vagy Nagy Frigyesig és Savoyai Jenőig tudnám sorolni a “buzikat “, akiknek ezek a szerencsétlenek a lába nyomát meg nem érinthetnék.”

“…voltak és lesznek, ez az élet mellékterméke, de ne mutogassa magát hogy ez normális, a négy fal között azt csinál amit akar, csak én ne lássam és a gyerekek, akiknek a fejlődését nagyban meghatározza. Gondolom Nagy Sándor sem mutogatta a faszát a harcban” – így Anna. A válaszomat nem teszem idézőjelbe, mert kicsit ki fogom egészíteni.

Édes Annám, Nagy Sándor azt csinált, amit akart. Nagy Frigyes kastélyában még a szobalányok is férfiak voltak. Julius Caesart, akit a katonái csak “kopasz paráznának” neveztek, ki is hagytam, mert az ő homoszexualitása (ura a nőknek és asszonya a férfiaknak) lehet, hogy rosszindulatú pletyka volt csak. Egyébként a latinban, rendhagyó kivételként, még a női nemi szerv is hímnemű. Cunnus. Nem “cunna”, ahogy korrekt volna. Egy misét megérne, hogy miért. Caesar a szenátorokat nevezte így. A katonáit meg, akik rajongtak érte, irrumátoroknak, anyabaszóknak és fellátoroknak, faszszopóknak. A mai magyar képviselőktől és náciktól se állnak ezek távol, bár gyanítom, ők nem örülnének neki. Pedig a homoszexuálitásnak van egy kifejezetten férfias oldala is. Sokkal férfiasabb, mint amiről ők valaha álmodhatnak. Írom én, tíz gyerek és ezeknek hét anyukája után.

Púpos ember kimehet az utcára? Olyan tetoválással, hogy “becsületem a hűség”? Csúnya betegséggel esetleg? Orbán Viktor? Vona? Egyik sem tesz jót a gyermek fejlődésének.

Latinovits Zoltánról terjedt el az alábbi anekdota. Latinovits, ha hihetünk például Cserhalmi Györgynek, nem volt sem filoszemita, sem “buzibarát”. Vagy igaz, vagy nem (én el tudom képzelni, de nem állíthatom), most is csak a “csomag” miatt említettem. Egyszer épp ebédelt, amikor bejött az étterembe egy Szitányi András nevű, igen csúnya (egyébként zsidó) rendező. Latinovits ránézett, majd így szólt: “De kérem! Itt esznek!”

Végignézek a fentiekhez hasonló posztolókon, hozzászólókon, a kormányon, a Jobbikon, és az összes niemandon, aki a nála szerencsétlenebbeken, vagy egyszerűen másokon éli ki saját rossz egyéni és/vagy társadalmi közérzetét és pszichés zavarait.

Kérem, itt esznek.

(Kiemelt kép: ilyen volt egy spártai hoplita)