Gaál Péter: Interpretáció

A konklúzió, mindazok után, hogy felvetődött a valamilyen használatban lévő félrevezetéssel és tévtanítással való azonosulás, legalább az érthetőség kedvéért. Iványi Gyuri barátom azt mondta rólam, hogy amit jónak tartok, az liberalizmus és demokrácia. Ha neki az, nem fogok tiltakozni.

Számomra a szabadság addig tart, ameddig tarthat. Ameddig a társadalmi együttélést nem sérti. Na jó, de az elv? Az elv számomra annyira természetes, hogy nem szoktam róla beszélni. Annyi szabadságot szabad csak elvenni, amennyit feltétlenül szükséges. A felismert szükségszerűség, Hegel, Marx vagy Engels után. Vagy Schopenhauer után: szabad akarat annyi, mint hogy szabad akarni. Amikor ennek utánanéztem, ilyeneket olvastam: “Kamaszidőmben, e mondattal megismerkedtemkor ropogós düh töltött be: ugyanis tudtam: a szabadság nem más, mint a szükségszerűség uralma alóli felszabadulás. Kiszabadulás. Megszabadulás. Levakarás.” Hát nem. A természet adta korlátokat nem lehet levakarni. Csak tudomásul venni lehet. Ha valaki ki akart bújni a bőréből, az József Attila volt. És mégis ezt kellett írnia:

“Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.”

A szükségszerűség alól nem lehet felszabadulni. Ha pedig nem lehet, a szabadságot is ennek megfelelően kell értelmezni.

Jó, akkor így vagyok liberális. Semmiféle elv, csak színtiszta gyakorlat. Ha ez összevág egy liberális gondolkodásával, különösen egy olyan liberáliséval, akit nagyra tartok, akkor annak csak örülni tudok. Ha egy konzervatív gondolkodásával vág egybe, aki az érmét a másik oldalról nézi, akkor annak is ugyanúgy tudok örülni.

De mi a helyzet a demokráciával? Soha ki nem ejteném ezt a szót a számon. Még viszonylagosan sem. Hacsak nem elrettentő példának, hogy hogyan lehet az emberekből orruknál fogva vezetett tulkokat csinálni. Minden népuralomra való célzás, utalás, visszautalás ugyanolyan mákony és maszlag, mint a rendszerváltás. Vagy a “haladás”. Merre, kedves félrevezetettek? Előre? Akkor a “hátra” nem haladás? Esetleg oldalra? Felfelé? Lefelé? És ezek miért azok, ahogyan nevezik őket?

A nép már azon egyszerű oknál fogva sem tud uralkodni, hogy nincs. De facto nincs. Tömeg sincs. Nemzet sincs. Ezek mind absztrakciók, fikciók, gondolkodásunk megkönnyítésére. Hogy a segítségükkel valós dolgokra lehessen következtetni. Mint a jogi fikció. “A jogi fikció a jogi norma célzott hatásának érdekében alkalmazott jogalkotás-technikai megoldás, amikor a jogszabály egy tudottan valótlan tényállást valóságosnak fogad el.” Ilyen volt a rómaiaknál az, amikor a hadifogságban meghalt polgárt úgy tekintették, mintha szabad élete utolsó pillanatában halt volna meg, tudniillik a hadifogoly rabszolgának számított, és rabszolga után nem lehetett örökölni. Magyar “népről” tehát azért beszélünk, mert egyszerre nem tudjuk felsorolni mind a tízmillió magyar állampolgárt. De tízmillió állampolgár egyszerre nem tud uralkodni. E pillanatban ráadásul úgy néz ki, hogy egyenként sem.

Mi az, ami van? Mármint, lehetséges? Lehetséges az autonómia, ha pontosan körülhatároljuk, hogy mi az. Nem az a “képviseleti demokrácia”, vagyis fából vaskarika, amit manapság használnak. Még csak az az autonómia sem, amit szintén használnak. Az autonómia, önkormányzatiság egy valós választás után kialakult hierarchikus igazgatás, amely bármikor megváltoztatható a többség akaratának megfelelően. Valódi képviselet, és azoknak a képviselete, akik megválasztották, sőt, kiválasztották. De ez sem demokrácia, mert a hatalmat a nép se nem birtokolja, se nem gyakorolja. Valakik birtokolják és gyakorolják a nevében, ami aztán vagy tetszik neki, vagy nem tetszik. És távolról sem a nép egészéről van szó. Nem az összes emberről, csak azokról, akiknek a néppel való azonosításában konszenzussal megegyeztek. A nyerő koalícióról. A többi… nos, a többi: az állam éppúgy, mint minden szervezett emberi közösség, erőszakszervezet.

De országos viszonylatban még önkormányzatiság sem lehetséges. felülről lefelé csak autokrácia lehetséges. Hogy ezt hogyan hívjuk? Vagy hazudunk, vagy szemlesütve bevalljuk. Ahogy az egyszeri fiú kinyögte, miután elmondta az apjának, hogy elvesztette a szüzességét, és az apja azt javasolta örömében, hogy akkor üljenek le, és igyanak áldomást erre: hát, ülni még nem tudok.

Ha bevallani sem akarjuk, hívjuk máshogyan. Hívjuk tiszta elnöki hatalomnak, még jobb, ha tiszta prezidenciális rendszernek, azt legfeljebb a rántott hús burkával fogják összekeverni. Királynak azért ne hívjuk, mert a király egyrészt nem olyan, aki minden szögről leakasztható, másrészt e pillanatban nem aktuális. Nem azért, mert rossz volna, hanem azért, mert nem vagyunk rá alkalmasak. Már és még. Maradjunk valami semlegesnél, mondjuk az államfőnél. Azt mindenki megérti. A felelős államfőnél. Akinek a jogai valójában a népe jogai. Mint a jobb szülőknél is lenni kéne.

És akkor most mi van? Most az van, hogy e tekintetben nincs kompromisszum. Nincs véleményváltoztatás, se tartalomváltoztatás, se címkecsere. Ha meg kell lennie egyszer, akkor meglesz. Ha meg nem kell meglennie, akkor akkor se lesz meg, ha szépítem és kicifrázom. Ha a közérthetőség kedvéért azonosítom valamivel, ami nem.

De mit lehet addig mondani? Amit Jeremiás: “De az úr ezt mondta nekem: Ha maga Mózes és Sámuel állna is elém, akkor sem esne meg a szívem ezen a népen. Kergesd el, menjenek előlem! Ha pedig megkérdezik tőled, hogy hová menjenek, ezt válaszold nekik: Így szól az úr: Aki halálra méltó, a halálba, aki fegyverre méltó, a fegyver elé, aki éhínségre méltó, az éhínségbe, és aki fogságra méltó, a fogságba!” (15, 1-2)

Kell-e félrevezetni bárkit is, csak azért, hogy tessen neki? Hogy népszerűek legyünk, amire mindenki törekszik, Orbántól Vona mesterig, Vona mestertől Gyurcsányig? Mondja csak ki Jeremiás ezt is: “Ha értékes dolgokat beszélsz értéktelenek helyett, akkor szószóló(m) lehetsz. Nekik kell hozzád térniük, nem neked hozzájuk.” (15, 19, a zárójel tőlem)

És ha nem teszik? Akkor így jártunk. Ők is, mi is.