Gaál Péter: Hun karácsony

Dr. Obrusánszky Borbála kifejezése. A legősibb ünnepeink egyike, amit “az állami kereszténység karácsonyra, azaz kis karácsonyra, szilveszterre, illetőleg nagy karácsonyra és vízkeresztre darabolt szét”. “A karácsony már a suméroknál [ahonnét ollóztam, ott a “sumér” szót – akár újabban hasraütésszerűen bármit – nagy kezdőbetűvel írták] is létezett zöld ágak formájában.” Mi több, a regösök láncosbotját a buddhista szerzetesektől a “szkítákig” mindenki használta.

Ó, jaj.

Szóval, kérem szépen. Igen rövid leszek, nagy magyar – hun? – nemzeti ünnepünkön, amelyet egy nemzetiségi költő verse emblémáz, és amelyet kétharmad részben nem magyar tábornokok próbáltak valódi ünneppé avanzsálni legelsőbben egy politikai kalandor számára. Hun rövid vagyok, hun nem vagyok rövid, de most megpróbálom, mert más dolgom van. A téli napforduló en bloc kiemelt jelentőségű minden népnél, már akiknél van tél. Nem kell ahhoz hunnak lenni, se magyarnak, se rómainak. E világ szimbólum, teljes egészében és kis részleteiben is, ha ezerszer nem írtam le – én is -, akkor egyszer sem. Imígyen a napfordulóknak – az ősz-tavaszpontoknak is – van egy metafizikai és egy fizikai értelmezése, de a kettőnek együtt – szintetizálva – van személyes jelentősége. Mint mindennek. Teljesen felesleges olyanokon rágódni, hogy ez vagy az most “véletlen”, vagy “nem véletlen”, és teljesen felesleges bármely “természetes” (értsd: fizikai) okkal megmagyarázottnak tekinteni. Mindegy. Mindegy, hogy számított-é rá valaki, lehetett-é rá számítani, “a sors szeszélye”-é, egyedül az nem mindegy, hogy van vagy nincs. Ez vonatkozik a napfordulókra is. Továbbmegyek. Az is mindegy, hogy kit (vagy mit) kapcsolnak hozzá. Vegyék úgy, hogy az egy ilyen nyelv, amaz meg egy olyan. Itt Mithrász, ott Krisztus. Itt a Sol Invictus (Legyőzhetetlen Nap), ott a Sol Salutis (Üdvösség Napja). Egyébként eredetileg a karácsony vízkeresztkor (most január 6.) volt, később rakták előbbre. A téli napforduló a rómaiaknak a szaturnáliákat jelentette, és – egyre növekvő időtartammal – végül egy hetes ünneppé lett, ami december 25-én ért véget. Hogy mi volt akkor, mi nem, olvassák el másutt, akár Robert Gravesnél (Jézus király), ha emlékeim nem csalnak (ha csalnak, bocsánatukat kérem). Az ünnep királya eredetileg (a rómaiak előtt) a szakrális uralkodó volt, belőle lett szimplán az ünnep királya, személyében végül egy rabszolga vagy bűnöző, akit az ünnep múltával kivégeztek. Igen, jól értik: eredetileg a királyt is kivégezték. Ha ősmagyarkodunk, gondoljanak Álmos kendére. És akkor most vessék ezt az egészet össze Jézus történetével. Mintha a mai karácsonyt és húsvétot vonták volna egybe, illetve az akkori ünnepet osztották volna ketté. Jézus, mint király és Jézus, mint lator. A latorként feláldozott király. A Napisten (Mithrász) halála és feltámadása. A főnixmadár. Soroljam még?

A sumér “karácsonyfa”, mint karácsonyfa, ami a közhittel ellentétben nem Luther találmánya. Az örökzöld. Az örök. A születés-halál-feltámadás in tempore örök körforgása. Az elpusztíthatatlanság. De minek az elpusztíthatatlansága? Kell ezt megfűszerezni bármi mással, egy királlyal, vagy egy istennel akár? Van, akinek nem kell. A többieknek pedig mindegy. Tényleg mindegy. Halál, hol a te fullánkod? 1Korintus 15,55. Test, hol a te hatalmad?

Nem vagyunk se sumérok, se szkíták, se indiaiak, se rómaiak, se hunok. Mi végképp nem, de az eleink egy része se volt az. A másik része pedig annyiféle náció, amennyi megfordult itt a Kárpát-medencében. Például zsidó. De őket se kell szégyellni, mert Jézus véletlenül zsidó volt, bárki bármit is mond. És ha pártus? Nem volt pártus, de ha pártus lett volna, akkor itt van Mithrász. Ha más, akkor itt van más szimbólum. A sumér zöld ágat meg képzelhetik bármely római hadvezér fejére is, mint babérkoszorút, pontosan ugyanilyen jelentéssel, ráadásul nekik még december 25-ét se kellett hozzá megvárni.

Az “állami kereszténységet” is felejtsék el. A kereszténység nem az államtól függött, ahogy semelyik szakralitás se függ(ött) az államtól, hanem pontosan fordítva. Talán még emlékeznek IV. Henrik német-római császár Canossa várába tett kis 1077-es kiruccanására VII. Gergely pápához. Hogy ma mi van nálunk, “hunoknál”, más kérdés. Még ez se sikerült úgy, ahogy lennie kellene, már amennyiben egy szakrális hátteret akarnánk adni a világi hatalomnak, mint teszem azt, szeretett “pártusaink” – akik nem mi vagyunk – Iránban. Itt ez is fordítva van. Nálunk a főpap zarándokol a közszolgák elöl ülnökéhez, hogy némi baksisért pártpropagandát hintethessen a szószékekről.

No és a láncosbot és a regösök? Láncosbotot, mint nuncsakut, cséphadarót vagy láncos buzogányt is használt szinte mindenki, aki láncra szert tudott tenni. A legutolsó cigánygyerek is ismerte a nyomortelepen.

Mint gyakorló ősmagyar buddhista, természetesen.