Gaál Péter: Hírek

Ott tartunk, mint fiatal koromban. Akkor is elárultak mindent a „hírek”, ha nem is éppen arról, amiről szóltak. A delphoi jósnő, a Püthia kifejezetten boldog lett volna tőlük, mert simán kikövetkeztethető volt belőlük a szándékolt jövő. Hogy mit csinál a hatalom nemsokára.


Az állítások és tagadások érdekes szimbiózisa volt ez, régi hagyománnyal. Ahogy az MKP, majd MDP, majd MSZMP átvette a régi nyilasokat, a médiájuk is átvette a náci-fasiszta „híradást”. Végtelen szerencsémre nekem nem kellett évtizedeket várni az olvasásukra: 1979-ben majdnem egy évet töltöttem az Országos Széchényi Könyvtár Hírlaptárában olvasótermi kiszolgálóként.

Láttam, amit láttam.

A múltbéli zárolt anyagoktól kezdve az akkor jelenbéli zárolt anyagokig, majdnem, amit csak akartam (azért voltak olyanok is, amiket nem). A hazudozás persze már jóval korábban elkezdődött, az úgynevezett Nagy Háború (az első világháború) idején, még a nagypapám is őrizte polcán a Nagy Háború történetét bemutatni szándékozó gigamű első kötetét, kerestem a másodikat, de hasztalan: akkor már kevésbé tűnt dicsőnek a jövő, s lám, kevésbé is lett az. Ennyi maradt a régi szeméremből. Két és fél évtizeddel később simán megírták volna, ahogy szemrebbenés nélkül harsogtak a győzelemről egészen az első háborúnál sokkal dicstelenebb végig. Ha az ember kézbe veszi bármelyik negyvennégyes újságot, így, a múlt ismeretében, az első, ami szemet szúrhat neki, hogy az OKW-nál (Oberkommando der Wehrmacht, a Wehrmacht Főparancsnoksága) hidegvérűbb társaságot a Föld nem hordott hátán. „A német vezérkar a legnagyobb nyugalommal fogadta az angolszászok normandiai partraszállását.” És mindent a legnagyobb nyugalommal fogadott, a Borogyinónál halálosan megsebesült Bagratyion hercegről elnevezett, megsemmisítő szovjet offenzívától kezdve Bécs elestéig mindent. A berlini csata már kívül esett a korabeli nyilas tájékoztatás lehetőségein, de természetesen azt is nagy nyugalommal fogadhatták. S miből tudhatta a jámbor olvasó, hogy épp ellenkezőleg?

Hát pont ebből.

Voltak még bizonyos kifejezések. Ha az ember megfordította (lefordította) őket, megkapta a valóságot. „Rugalmas elszakadás”, „tervszerű visszavonulás”, „arcvonal-rövidítés”, és ilyesmik. Fejvesztetten menekülnek, na, gondolta ilyenkor. Hogy a zsidókról (már amennyiben ő maga nem volt az) mint ősellenségről mit gondolt, az már nem volt ennyire egyértelmű. Ott már a neveltetéstől a lélek mindenféle kisiklásáig, a kudarckompenzálásig minden belejátszott.

Mire célzok kompenzálás alatt? Minimum két dologra. Az első az egyéni kudarcok kompenzálása. Mint amikor valaki attól érzi magát jobban a kórházi ágyon, hogy a mellette fekvő rosszabbul van. Attól érzi magát valakinek, hogy a másikat senkinek nézi. Ha korabeli német volt, akkor még egyszerűbb volt a dolga: mindenkit a németeken kívül. Jó, majdnem mindenkit, de azért azok (skandinávok, németalföldiek, angolok) se voltak az igaziak. Mischling, na, ha nem is zsidóból vagy szlávból.

A második a kollektív balsors kompenzálása. Hisz megbűnhődte már e nép, csak itt vannak ezek a nyomorult… tulajdonképpen akárkik. Tótok, rácok, oláhok sajnos most kevésbé játszanak, mert kikerültek a hatósugarunkból, maradtak a zsidók. A Hitler ifjúsága korabeli Bécsben még nem csak a zsidókat utálták, hanem velük egyenrangúan a cseheket is. Hát kérem, Ausztria akkor már rég nem volt olyan nagyon boldog. Bismarckhoz és a Vilmosokhoz jó képet kellett vágnia, hozzánk is, mert mi voltunk a nagy- de legalábbis középhatalmiság zálogai, maradtak hát az örökös tartományok és a betelepültek. A valamikor betelepültek, nade attól még betelepültek. Utánunk érkeztek. Ha csak egy nappal is, nem számít. Ha csak egy másodperccel, az se számított volna. Ézsaunak se számított. Csalás az csalás. Maradt tehát a dicső múlt, és a jelen dicsőségét akadályozó kisebbség. Hogy – Zoltán Gábort idézve – ha valaki a múlt dicsőségével azonosul, akkor annak a múlt szégyenével is azonosulnia kellene, fel se merült. Persze ha fel is merült volna, villámgyorsan elhessegetik. Ez se változott máig.

Mármost volt egyszer egy numerus clausus. Már ezzel felrémlett a jövő, még csak Hitler se kellett hozzá. Már ezzel elkezdődött a kollektív kompenzáció. Hiszen… nem, nem vesztettünk. A Központi Hatalmak nem vesztettek, hanem hátba döfték őket. Ha a németek ki tudták találni, mi is át tudjuk venni. Ha őket hátba döfték, akkor minket is hátba döftek. Hogy kik döftek hátba, szintén világos. Meg különben is túl sokan vannak. Túl jó helyeken. A magyar dzsentri is szeretne jogi egyetemre járni (járt is), és elveszik előle a helyeket. Ügyvéd, ügyész vagy bíró persze nemigen lesz belőle, az túl munkás, de falusi nótárius még lehet, ha a hét szilvafa is elkótyavetyélődött. A magyar dzsentri orvosegyetemre már nem szeretne járni, de attól még látja, hisz nem vak, hogy ott is túl sok a khmmm… újmagyar. Azaz ózsidó.

Ez a két egyetem volt, ahol a zsidók tényleg nagy számban voltak jelen. Saját nagypapám is, aki később az egész magyar allergológia megalapítója lett, de ez kit érdekel. Attól még zsidó volt, csak őt valamiért nem bazgatták. Talán túl nagy érdektelenséget mutatott a politika iránt, aminthogy érdektelen is volt iránta: orvosnak született, az lett, s mint orvos is halt meg, szinte az utolsó perceiig dolgozva.

Tehát mind a jogra, mind az orvosira sok zsidó járt. Vagy jár? És itt jutunk el a mai kormánypárti újságírásig és a jóslatokig. Nem zsidóznak nagyon, maximum szőrmentén és rafináltan. Van helyette Soros.

De mi a baj a zsidó gondolkodással? Az, hogy túl nyitott. Kevéssé veszi be a maszlagot. Egy zsidót nehéz megetetni a pozsonyi csatával. Még a saját egykor győztes csatáival is nehéz megetetni. Megünnepli, megünnepli, de ez nála nem a zsidóság világméretű győzelmét jelenti, hanem valamilyen lefokozottságból való megszabadulást. Egyiptomtól, Babilontól, a Szeleukidáktól. Dávid győztes csatáit nem ünnepli meg.

A másik baj az a zsidó gondolkodással, hogy makacsul ragaszkodik saját ember mivoltához. Nagyjából azokhoz, amiket általános és minden emberre vonatkozó jogokként tartanak számon. Hülye lenne, ha nem így tenne: azoknak, akiket évezredeken keresztül alig-alig vettek emberszámba, más út nemigen kínálkozik. Megragadnak minden feléjük nyújtott szalmaszálat. Ha a humanizmus nyújtja, ha a felvilágosodás nyújtja, ha a kommunizmus nyújtja, ha a liberalizmus nyújtja. Hol máshol lennének többségükben, mint saját vallásukban (ami egyre kevésbé vallás, és egyre inkább önmegvallás) és az emancipálónak gondolt áramlatokban? Hova máshova mehetnének? Izrael Állam létrejöttéig hova máshova mehettek? Az Északi jeges tenger pártjára, ahová Göring szánta őket, Birobidzsánba, ahová Sztálin, a kéménybe, ahová Hitler?

Már megint a zsidókártya, fortyan fel a türelmetlen Olvasó. Uncsi. Találj ki jobbat. A numerus clausus is uncsi. Látod, MI tudunk másról is beszélni. Például a koronavírusról, az egyedülállóan sikeres védekezésről, Vajna Timi kalandjairól, Tóth Andi melléről, a magyar gazdasági csodáról ohne négymillió megélhetési küszöb alatt élő, a miniszterelnök maszkjáról, a diadalmasan a süllyesztőbe hazatérő Dzsudzsák Balázsról (hogy mennyiért, ne firtassa senki), a mi boldog, fényes jövőnkről, feltéve, ha.

És valóban. De mit olvasok ma – egyelőre eldugva – az Origón

Megszállta a Soros-hálózat az ELTE állam- és jogtudományi karát.”

Miért van nekem olyan furcsa érzésem, hogy tudom, mi következik? Túl sokat éltem már. Ez az igazság. Túl sokat olvastam. Az a fránya Hírlaptár, tudják.

Miért van nekem olyan furcsa érzésem, hogy efféléről is olvastam már?

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!