Gaál Péter: Hasszán Rohani ajatollah imádkozik…

…a lelőtt ukrán gép utasainak családtagjaival. Ezt ő mondta ma. Gondolom, elmormol egy Miatyánkot, esetleg kettőt, mert nem valószínű, hogy a kedves itt maradtak imáikat a muszlim rítus szerint, Mekka felé fordulva kívánják elmondani, kivéve persze a hitben is rokonokat.

Hát mégiscsak az iráni légvédelem volt a ludas. Mindenki (?) tudta az első perctől kezdve. Az a repülő Teheránból szállt fel, és hét perc múlva lángoló roncsként zuhant a föld felé, több darabban. “A Forradalmi Gárda egyik központja felé fordult”, mondja az iráni hadsereg. Csak ne hazudnának ennyire rosszul. Ezzel az erővel bárkit le lehetne lőni, bárhol. Édes jó Istenkém, hogy én hányszor fordulhattam/fordulhatok a Forradalmi Gárda valamelyik központja felé! Napjában többször. És még Teheránban se vagyok, noha voltam, le is írtam, hogy már akkor – tudod a légkör miért – meg voltam róla győződve, hogy én innét élve ki nem jutok. Mostanában bekapcsolódó Olvasóim kedvéért: ez 1997-ben történt, akkor három csoportot engedtek be, egy németet, egy magyart és egy amerikait, szintén egy terrorállam-cáfoló imázs kialakítása okán. Kaptunk egy sofőrt, egy idegenvezetőt, és velünk jött a sofőr unokaöccse is: első blikkre visított róluk, hogy a sofőr annyira sofőr, mint ahogy az idegenvezető idegenvezető (később ki is derült róla), és az unokaöcs unokaöcs. Az idegenvezető figyelt minket, a sofőr az idegenvezetőt, az unokaöcs mindkettejüket, a többi idegenvezető, sofőr és unokaöcs pedig mindhármójukat, és viszont. Akkor civil személyautó-forgalom városok között nem volt, csak a hadsereg járművei közlekedhettek és a mi három autóbuszunk, illő kísérettel, lásd A tanú.

Egészében is lásd A tanú.

Na jó, de miért gondoltam, hogy én innét nem jutok ki élve? Mert elbasztam, népiesen szólva. Elbasztam a kommunikációt. Hiába, nem éltem még Rákosi alatt, és Kádár idejében azért már más volt. Éppen valahol – talán Nagy Kürosz sírjánál – együtt volt mindhárom csoport, mindhárom idegenvezető-sofőr-unokaöcs, plusz a minket követő pár fekete autóban utazó helybéli turisták, én meg viccből (értik? Viccből) meg találtam kérdezni Farhadot, a mi idegenvezetőnket (azelőtt, az iraki-iráni háborúban helikopterbeszerzésekkel foglalkozott, árulta el, és még mi mindennel, tettük hozzá magunkban, látva, hogy csak néhány szót kell súgnia a minket olykor megállító katonák fülébe, és azok azonnal, ész nélkül engednek be bennünket, gyaurokat Khomeini szülőházától – Kum – említett betonmecsetjéig mindenhova, és engednek fényképezni, meg mindent, amit másoknak a legszigorúbban tilos), hogy hogyan telefonálhatnék innét Tel-Avivba. Bástya elvtárs elsápadása az említett film végén nulla volt szegény Farhad elsápadásához képest. És az enyémhez képest, amikor érzékeltem, mit csináltam. Hogy legyen ebben a történetben is egy kis repülős, visszautazásunk előtti este Farhad megígérte, hogy kijön velünk a teheráni (bizony, oda) repülőtérre. Mégsem tudok jönni, üzente meg másnap reggel. Azért nem voltunk egyedül: három sötétített üvegű fekete autó is követett minket. Még akkor se voltam benne biztos, hogy megérkezem Budapestre, amikor felszálltunk, csak akkor kezdtem reménykedni, amikor már beléptünk a magyar légtérbe.

Korántsem gyanítva, milyen igazam van, írta Arany János a Koldusénekben.

Hogy teljes legyen a paranoia – Önöknek el kell oda menniük, hogy átérezzék ennek valóságát, hely és idő hiányában nem írtam most le mindent, ami erre hajlamosítja ott az embert -, hónapokkal később a margitszigeti Thermal szálló szaunájában mellém telepedett egy külföldi. Beszélgetni kezdtünk angolul, és seperc alatt kiderült róla, hogy perzsa. Adjon egy vég vásznat, kéri a betérő vevő a csőd szélén álló zsidó boltost. Vásznam nincs, sóhajtja a boltos, de végem van.

Pontosan ezt éreztem én is akkor.

Na tehát: felszáll egy számunkra abszolút semleges ország repülőgépe tőlünk, és bár az összes radarunk és amink csak van, pásztázza a légterünket, jó okkal, de sejtelmünk sincs az egészről, sőt beteg elménkben az vetődik fel, hogy ez meg akar minket támadni, és azon melegében lelőjük.

Mese mese mátka.

Hipernaivitás se elég ennek a bárgyú magyarázatnak az elhívéséhez.
A gépen – a személyzetet kivéve – ukrán állampolgár alig volt. Volt hatvanhárom kanadai – Kanadába tartott volna -, néhány svájci, német, brit és afgán, plusz nyolcvankét perzsa. Na, ezek a perzsák érdekelnének engem.

Innentől tág tere van a fantáziálásnak. Nem üt semmit, amit eddig e témáról leírtam (korábban céloztam is rá), de játsszunk kicsit. Mi van akkor, ha ez volt az egész színdarab elindítója? Mi van akkor, ha Szulejmánit egyszerűen feláldozták? Mit tudjuk mi, kinek volt kellemetlen. Aki ilyen magasra jut, annak ezzel arányosan sok az ellensége. És pozíciójából fakadóan is kezd túl sokat tudni. (Ha fideszes vezérpolitikus lennék, megfontolnám e sorokat.) Amerikának is kellemetlen volt, Putyin pedig valószínűleg áldását adta az egészre. Donaldnak jól jön, gondolhatta, és alkalomadtán neki is, ürügynek és hivatkozásnak. Több vas tartózkodik több tűzben ilyenkor. Orbán mester extrán megnyalná a száját, ha neki dobna manapság hasonlókat a gép (mert ő még nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy ami pár évvel ezelőttig ment, vagyis ahogy addig minden úgy sült el, hogy abból a Fidesz hasznot húzhatott, mostantól – átfordult a libikóka, bár nem az ellenzék ügyességéből, hanem mert a világ már csak ilyen – minden úgy fog elsülni, hogy bármit tesz, rosszul jön ki belőle, és ezen nem segít az a jópofizás, amit a minapi sajtótájékoztatón művelt, az csak annak a tünete, hogy már a tábornokot is be kell vetni, mert a katonák nem boldogulnak).

Nos, hogy néz(het) ki a jelen hipotetikus felállás? Adva van Putyin washingtoni embere, Donald enyhén szólva ingadozó népszerűsége. Bibi Netanjáhú ingadozó népszerűsége. Az iráni tömegmegmozdulások a kormány ellen. Vlagyimir ürügy-gyűjtögetése, ami Bibinek is jól jöhet alkalomadtán. Egy kellemetlen tábornok, sok vajjal a fején. Plusz még ki tudja, hány kellemetlen, Kanadába készülő alak, akiket valamiért nem célszerű simán és helyben eltenni láb alól. Néhány ártalmatlanul kilőtt rakéta, amiről órákkal előtte értesítik a célpontokat. Valójában két rakéta nem volt ártalmatlan: amivel Szulejmánit és az utasszállítót kilőtték.

Mindössze az a gond, hogy nincs minden az ember kezében, ha mégannyira azt is hiszi. Ha mégannyira okosnak gondolja is magát. Itt (is) mindenki elsősorban a saját pecsenyéjét sütögeti. Itt se riad vissza senki a partnerei becsapásától. Emlékezzenek csak mindkét római triumvirátusra. Vagy Orbán mester pályafutására.

Néha sajnos a dolgok önálló életre kelnek. Nem kellett volna újabb szankciókat kivetni. De kellett, mondja Trump, mert a legyőzött ellenség látszatának ez felel meg a legjobban. Vlagyimirnak már nem annyira, az iráni polgároknak pedig sehogyan sem. És itt kezdődnek majd a problémák. Itt dőlhet tovább a dominó.

Hátha szépen elfüstöl ez is, mondja így szombat reggelre kelve az optimista Olvasó. Hátha nem adódik semmihez. Pedig hozzáadódik, de ne rontsam el a hétvégéjüket.

Nem holnap lesz, élvezzék hát a téli napsütést.