Gaál Péter: Góg és Demagóg

Góg és Demagóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.” (Ady Endre-Gaál Péter)




“A tudatlanság és az ostobaság jelentős tényező a történelemben.” Raymond Aron. Persze, hogy. De ez így kevés. El lehetne bagatellizálni azzal, hogy minden demagóg ezekre épít, és a demagógoké a világ. Igen, de…

A “demagógosz” görög szó, a “démosz”, “nép”, és az “agógein”, “vezetni” összekapcsolása. Így együtt: népvezér. Nem volt mindig pejoratív jelentése, ahogy a “diktátor”-nak sem. A rómaiak például még semmi kivetnivalót nem találtak benne, olyannyira, hogy az egyik leghíresebb ókori demagóg, Publius Clodius Pulcher, Cicero és Caesar kortársa még azt is megtette érte, hogy lemondott patríciusi származásáról. Ha őt nem ismerik, egyik húgát biztosan: ő a Catullus által megénekelt Lesbia, eredeti nevén Clodia. Nos, a néptribunusságra pályázó Clodius fogta magát, és adoptáltatta magát egy nála fiatalabb plebejussal, bizonyos Publius Fonteius-szal, aki ráadásul nős volt, tehát az égvilágon semmi oka nem volt az örökbefogadásra. De ez csak érdekesség.

Mára a “demagóg” egyáltalán nem jelent semmi pozitívat. A mai demagóg általában – nem mindig!! – nem népvezér, hanem népvezető. Megvezető, helyesbít az Olvasó, de még ez sem feltétlenül igaz. H. L. Mencken humorista úgy definiálta, olvashatják a Wikipédiában, hogy “valaki, aki olyan tanokat hirdet, amikről tudja, hogy hamisak, olyan embereknek, akikről tudja, hogy idióták.” Csakhogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy a demagóg hamis tanokat hirdessen, és az sem szükségszerű, hogy idiótáknak. Vak tyúk is talál szemet: néha a népnek is igaza van. Például a szociális háló hiányolásában mindig. A “demagóg” definíciója ma: nem népvezér, nem népvezető, hanem népámító. Azt ígéri, amit hallani akarnak, és amiről tudja, hogy nem megvalósítható. De ha nem tudja? Akkor ostoba, löki félre az egészet egy mozdulattal az Olvasó. Az idealisták mind és szükségszerűen ostobák? Jó, akkor ez a kivétel. De idealista nem kerül hatalomra. Már hogyne kerülhetne! Került is, jó néhányszor. Robespierre, Lenin, Hitler, Szálasi, Che Guevara, Salvador Allende, Kádár János. Kádár? Kádár bizony. Élete végéig hithű kommunista maradt. Gyakorlatilag semmije nem volt. És Hitler? Igen, Hitler is. Nem Joseph Goebbels vagy Hermann Göring, hanem Adolf Hitler. És most teljesen mellékes, hogy ezek az emberek miben hittek, pontosabban, hogy mi lett hitük következménye. Azt hirdették, amire törekedtek. Azt az embert, aki a húszas években akár csak belelapozott a Mein Kampfba, egy cseppnyi meglepetés sem érhette (volna) később. Az ideológia, mint emberi kreatúra, mindig konfrontálódik a valósággal. Innentől már az a kérdés, hogy melyiket prioráljuk a másik ellenében. Ha az ideológiát (bármilyen ideológiát), akkor annak csak tragikus vége lehet. De most nem ez a kérdés, hanem a demagógia. Ha valaki azt mondja, amit gondol, és az egybeesik a “nép” gondolataival, akkor az az ember nem népámító, legfeljebb népvezér vagy vezető, képességeinek megfelelően.




Csínján tehát az általánosításokkal. Hogy még egy érdekességet említsek, itt van például a hamisítás. A régi okmányok hamisítása. Pár évszázaddal ezelőtt még általános volt. De. Okmányt nem csak azért hamisítottak, mert a valóságot meg akarták másítani, hanem azért is, mert meg akarták tartani. Ilyen volt, amikor az eredeti okmány elveszett. Akkor – később – csináltak egy vele teljesen megegyezőt, de mivel később csinálták, formailag hamisítottak. És ha ezt egy mai történész felfedezi, automatikusan levon belőle konzekvenciákat, sokszor… hamisan.

Az idealista nem feltétlenül ostoba, csak egyszerűen hisz abban, amit hirdet. Hisz a megvalósíthatóságában. És amikor az élet nem akar úgy viselkedni, ahogy – szerinte – viselkednie kellene, akkor megpróbál erőszakot tenni rajta. Ezt úgy hívják, hogy terror. Nem, nem csak fizikai terror van. Nem csak lelki. Létezik bürokratikus terror is. A konszolidáció után a kádári szocializmus is efelé tendált. Ebben élünk most, bár az Orbán-rezsim belpolitikájának van lelki oldala is. A lelki oldal a rossz értelemben vett demagógia.

A mai demagógia a demokráciának hívott nemtudommi (egyébként tudom: timokrácia, a vagyon uralma) természetes következménye. A közös bennük a “nép”, a “démosz” (etimológiailag, mint szó, a “démon” rokona). Abban a látszatrendben, ami a “népen” alapul, ez a boldogulás eszköze. Mindegy, mivel, mindegy, hogy van-e alapja, vagy nincs, csak legalább annyi embernek vágjon össze a világképével és/vagy a vágyaival, amennyi a győzelemhez elegendő. Az jó, ha a szónok hisz benne. De nem kell hinnie, csak el kell tudnia hitetni. A hatás a fontos, semmi más. Nem a valóságon van a hangsúly, hanem a véleményegyezésen. Nem azon, hogy megfelel-e a lehetőségeknek, hanem azon, hogy megfelel-e a hallgatóságnak. Még az a furcsa helyzet is előállhat, hogy egy becsületes, jóhiszemű ember, aki nem ostoba, csak idealista, szándékán kívül egy ostobáknak szánt mese hirdetője lesz. Innét az, amit mond, demagógia, de ő maga nem demagóg. Legfeljebb – többnyire saját akaratából – tudatlan, aki más – nem saját akaratukból – tudatlanokat szédít, akaratán kívül. Tulajdonképpen ez az igazi. Vak vezet világtalant, amihez már csak annyit kell hozzátenni, hogy a vakot is vezetik, mégpedig olyanok, akik igenis látnak.




Győzelemre jut egy nagyon is komolyan vett elképzelés, az eszme, amiről menet közben bebizonyosodik, hogy kivitelezhetetlen. Egy darabig erőltetik, és azokat, akik felemelik a szavukat, kivégzik. Később azokat is kivégzik, akikről csak feltételezhető, hogy fel fogják emelni. Még később azokat is, akik elviekben így tehetnek, vagyis ötletszerűen bárkit. (Ha a kedves Olvasónak a kivégzés túl durva, vagy idejétmúltnak gondolja, értsen helyette félreállítást. Az egyszerűség kedvéért – és mert lényegében ugyanannak a különféle változatairól van szó – összevonom a totalitárius – “népi” – “demokráciát” és a “polgári demokráciát”. Utóbbira asszociálva gondolhat “választásokat” is, amelyek gyakorlatilag ellen-“választások”.)

Amikor a dolgok eddig eljutottak, kivégzik a kivégzések elrendelőit. Ha most az Olvasó azt gondolná, hogy az új vezetők innentől beismerik, hogy nem azokat mondják, mint amit csinálnak, és a polgárok nem abban a rendszerben élnek, aminek ők nevezik, nagyot téved. Azt fogják mondani, hogy ez tulajdonképpen az, csak eddig rosszul csinálták. Majd mi. Nem most, mert most ugyebár még ki kell javítani a hibákat, de szép lassan. Még pontosabban: majd. Csak egy kis időt kérünk. Ha akad még olyan szónok, aki hinni tud, akkor ő az előző bekezdés végén említett főnyeremény. A bökkenő az, hogy ilyenkor már ritkán akad. És akkor jönnek a valóságos, mai értelemben vett, igazi demagógok. Akik ismerik a lehetőségeket, és jól tudják, hogy mindannak, amit mondanak, az égvilágon semmi alapja. Azon túl, hogy hat, vagy nem hat, nem is foglalkoznak vele. És nem, nem csak a “demokráciára” jellemző ez. Minden hiedelemre épített rendszerre is, például az egyházakra, különös tekintettel a felső papságra. Ha a centrumba állított, eljövendő Messiás nem volna, a kereszténységről régen múlt időben lehetne beszélni, mint egy jelentéktelen, római-kori zsidó szektáról.

A tudatlanság és az ostobaság nem egyszerűen “jelentős tényező a történelemben”. Az, de így még nem teljes, ráadásul azt a hamis következtetést lehetne levonni belőle, hogy az ostoba és tudatlan emberek szabják meg a történelem menetét.

Nem. A történelem menetét jelen állás szerint Demagógosz igyekszik ezekre építve megszabni, azzal a tévtanítással, hogy nem ő, hanem az ostoba és tudatlan többségű nép teszi ezt.

Persze ő az “ostoba” és “tudatlan” szavak helyett a “felséges”-t használja.