Gaál Péter: Fikció

– Sorakozó! Vigyázz! Jelentést kérek.

– Intézményparancsnok úrnak jelentem, a húsz beutalt előírásszerűen megjelent.

– Pihenj. Neve?

– Jelentem, Kovács Zoltán.

– Betegsége?

– Appendicitis.

– Magyarul, maga barom!

– Vakbélgyulladás.

– Neve?

– Tóth Tivadar.

– “Jelentem.” Nem a haverjával beszél. Betegsége?

– Jelentem, diabetes.

– Nem hallotta, amit az előbb mondtam?

– Igenis. Cukorbeteg vagyok.

– Neve?

– Jelentem, Kiss János.

– Altábornagy? Hehe, csak vicceltem. Betegsége?

– Belsőfül-keringési zavar.

– Neve?

– Jelentem, Nagy Imre.

– Bassza meg, még van kedve tréfálkozni?

– Engem tényleg Nagy Imrének hívnak.

– Na jó. Csak aztán ne az legyen magának is a vége. Betegsége?

– Májelégtelenség.

– Szóval iszik, mint a kefekötő. Na mindegy, fél napig talán még kihúzza.

– Neve?

……..

– Most maguk fogják a cókmókjukat, és átcuccolnak ebbe a két kórterembe. Figyelnek rám?

– Igenis!

– Na, tehát áthurcolkodnak ide és ide. Befekszenek az ágyba, betakarják magukat. Az orrukba kerül ez a cső, ne féljenek, semmi nem jön belőle, drága a kincstári oxigén. Az arcukra meg ez a búra jön. A főorvos úr mindenféle drótokat rak magukra, innentől nem ficeregnek. Megértették? Nagy?

– Jelentem, megértettük.

– Ha a nővér int, becsukják a szemüket, és nem mozdulnak mindaddig, ameddig nem szólunk. Maguk innentől koronavírusos betegek, ehhez tartsák magukat. Tessék, Kovács!

– Tisztelettel kérdezem, parancsnok úr nem tudja, meddig kell így maradnunk?

– Ameddig a miniszterelnök úr be nem fejezi a látogatását. Lelépni!

(Kiemelt kép: Orbán a Szent János kórházban – Facebook)