Gaál Péter: Félelem nélkül

Kaptam egy igen híres orvos barátomtól, akit hét éves korom óta ismerek, és akivel tizenkét évet gyűrtünk le együtt az Apáczaiban, egy linket. Azzal, hogy „ez ami igazán megoldja a járványt”.

Velem együtt nagy valószínűséggel ezer meg ezer ismerőse és követője megkapta, persze ez nem von le a dolog jelentőségéből.

Én már az ilyenekkel, ha tőle kapok valamit, csak úgy vagyok, mint a Kazohinia főhőse a behinek között: minél józanabbul és magától értetődőbben hangzik, annál inkább beleborzongok.

És voila, ezúttal is. De legalább van miről írnom ma Önöknek, és aztán húzhatok a Duda-hegyre. Aztán Zamárdi, hogy legalább lássam a Balatont, ki tudja, mikor látom megint. Jó kis caplatás az országút szélén, az eddig látott egyetlen döglött macskát majd kikerülöm. Fehér volt a szerencsétlen, amíg volt, a feketék nagyon is élnek, tegnapelőtt is kerülgetett egy, de legalább nem futott át előttem.

Vagy ki tudja, most már mindegy.

Nos hát, ha már kaptam a linket, bele is néztem, noha bármekkora Lindt-csokiba fogadtam volna előtte, hogy tudom, mi lesz benne. „Varga László püspök: Félelem nélkül”. Ha már így, legyen így: ha ennyiben maradunk, tökéletesen egyetértenénk. És ha már egyetértünk, nem kellene nekem az ő cizellációit kommentálni, a lényeg ugyanaz.

De a lényeg sajnos nem ugyanaz.

És ha már így, csak utánanéztem a szerzőnek-előadónak. Varga László 2017. március 25-én lett kaposvári megyéspüspök. Négy hónapnak se kellett eltelnie, hogy elkezdje a tisztogatást, első áldozatai Godó László, a Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnázium, Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója, és Mészáros Ágnes, a Szent Margit Katolikus Óvoda vezetői voltak. De csak ennyi, több ilyet róla eddig nem találtam, és nem is fogok keresni. Ma Magyarországon valamennyire a szocializmust idézi – nekem – a főpapválasztás, azzal a különbséggel, hogy most önként és dalolva, (irányító) testületileg, nem félelemből, hanem jól megfontolt érdekből. A keresztény/keresztyén egyházak propagandaszócsővé fokozták le magukat, tisztelet a kivételnek, de azok szívnak is, mint a torkos borz. Az, konkrétan, de most nem politizálunk, bármennyire is ez volt az Önök eddigi benyomása.

Üzlet, az üzlet, ha már Krisztus és a mártírok mind messzebb kerülnek az idő sodrásában.

Varga egyébként úgy beszél, ahogy egy katolikus püspöknek beszélnie kell. Mögöttes tartalom is van, de azt erősen bekorlátozza a dogma. Egyébként egyáltalán nem beszél rosszul, előbbi fék ellenére. Nem mond hülyeségeket, már amennyit hallottam belőle. De most nem csak nem politizálunk, hanem Varga László beszédeit sem elemezgetjük, többek között azért nem, mert akkor meg kellene hallgatnom őket, és akkor ki megy helyettem sétálni?

Ameddig lehet, tudják. Még nem kell kibúvókat keresnem, vagy sunnyognom a kertek alatt. Én semmi értelmét nem látom annak, ami például Ausztriában történik – történni fog – ez ügyben, sok (nagyon sok) okból, és így, ha a járvány csendesül, nem ettől lesz, de engem nem kérdeznek, ahogy önöket sem.

Pardon, Önöket kérdezték, én meg kidobtam. Hiszen nekik csak a számokra volt szükségük, aztán ők is kidobták. Amely számok természetesen azonnal felejtősek lesznek, amint mást akarnak, mint amit akkor akartak. Megspóroltam nekik egy kört.

Ők se jósok, kérem.

Nem politizálunk.


Félelem nélkül a vírus-zivatarban. Pisti és a többiek. Csak erről akarok írni, azt is röviden, mert elment az idő mindazzal, amit nem csinálunk. Nekem egyetlen pillanatig nem jutott eszembe félni ebben a helyzetben. Ott élek a fertőzés epicentrumában, a Corvin-közben, minden nap abba a konditerembe jártam, ami csucsog a kínaiaktól, irániaktól, amerikaiaktól, egyéb külföldiektől, ezek a külföldiek tavaly karácsonyra hazalátogattak, olyan városokba is, melyekben tombolt a járvány, majd vissza, a gépeket olyannyira nem törölték le, hogy egy iráni fiút még be is mószeroltam, mert szabályosan csorgott utána a verítéke mindenről.

Takony, pisa, nyál, minden volt ott, hogy Luther Asztali beszélgetéseiből is merítsek, ne csak a katolikusoktól.

Az emberi test, ama bűzös tömlő.

Ahol most eltöltöttem az utóbbi három napot, a szembeszomszéd, mint óvónő, az itt nyüzsgő kisfiú óvónénije most esett át rajta, ha átesett, mert még nem tesztelték újra, a férje még beteg, de más dadus is elkapta rajta kívül. Naná, hogy a gyerekektől, bár ezt nem tudjuk bizonyosan, csak feltehető. És hát a gyerekek, tapasztalataimból kiindulva, pláne az ilyen korúak, éjt nappallá téve gyűrik egymást, meg persze a felnőtteket, ha más nem akad a kezük ügyébe.


Rajtuk átmegy, mint kutyán a fájás, már a kórházban szenvedő Majka is megmondta a napokban.

Rajtunk viszont csak talán. Ki tudja.

Kell nekem ezzel foglalkozni? Nem kell. Megúszom, ha foglalkozom vele? Ha nem akarja, hogy megússzam, nem úszom meg. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell betartani az ésszerű előírásokat. Be kell őket tartani, nem csak a büntetéstől való félelemből, hanem, mert fékezhetik a vírus terjedését. Én is hordom a maszkot, fertőtlenítem a kezeimet, ahol tudom, például egy vásárláson belül többször is, ha a legapróbb gyanú felmerülne bennem, hogy megfertőződtem, izolálnám magam másoktól, amennyire tudnám, de nem félek. Soha eszembe se jutott félni. Minden hipochondriám ellenére, amit csak az ismerőseim látnak hipochondriának, mert magukból indulnak ki. Ki másból indulhatnának? Eljátszanak engem magukban, de csak ők játszanak el. Aztán kapnak valamit, amit velem azonosítanak.

Mert mást nem kaphatnak. Másként nem lehetséges ez.

Aki viszont semmiképpen nem lehetek én.


Well, akkor mi az nálam, amit hipochondriának mondanak? Hellyel-közzel ugyanaz, mint az írás. Én nem rettegek azoktól a kórságoktól, mert ha rettegnék, annyi volna, mintha meghívót küldenék nekik, hanem úgy csinálok, mintha akarnám őket. Próbálják megérteni a különbséget. Úgy beszélek róluk, mintha lennének. Az „igazi” hipochonder azt akarja – görcsösen –, hogy ne legyenek. Én éppen ellenkezőleg. Mint amikor valaki mindent megtesz, hogy megtanulja a vizsgaanyagot, és a vizsgáig azt szajkózza, hogy semmit nem tud. Pontosan az ellentéte, mint amit Trump csinált a választásokkor. Ő – bármibe lefogadom, le is írtam – tudta, amit nem akart tudni. És azt mondta, amit nem kellett volna neki mondani. Biden ellenben lebegtetett.

Farkas Attila Márton könyvéből („Céljainkon túl”) merítve az ironikus ellenhatás.

Ami általános érvényűnek tűnik.

Ezt viszont nem szükséges bárki máson átfuttatni, mint egy katolikus püspöknek. Hogy Ő valójában mit csinál, más kérdés. Ha működik.
Mert az a feneség ebben az egészben, hogy a félelem attól a pillanattól megjelenik, hogy ezt a szót kiejtjük a szánkon. Akkor is ha nem ejtjük ki. Ha csak fölmerül. Ha nem volna félelem, olyan szavunk se lenne, hogy „bátorság”.

Krisztus, akire a püspök mondókája (természetesen) kifut, bennünk él. Sehol másutt nem élhet. És, mondom én, akinek kvázi ez a szakmája (teológiát végeztem), valahogy. Vivit Dominus, valamiképpen él az Úr.

Valamiképpen. Nem kell Neki nevet adni. Kimondani pláne nem. A kereszténység ősforrásánál törvényileg is ellenjavallt.

Isten nem más. „Végtelenül” pláne nem más, ami egyébként a reformáció alaptanítása. Abban a pillanatban, amint végtelenül más lesz, megjelenik a félelem. Az egész teremtés, mint rettegnivaló valóság. A Pokol félelme. A modern ember egész életét a félelem hatja át. Kierkegaardnál még csak szorongás volt. A félelemtől való félelem.

Mi már félünk. Ki ettől, ki attól. A vírustól, nélkülözéstől, kormánytól, ellenzéktől, Trumptól, Putyintól, a liberálisoktól, bárkitől vagy bármitől. Konkretizálódott.

Már Istenre sincs hozzá szükség.

Minden kívülre került. Beleálmodtuk magunkat saját félelmeink valóságába. Megálmodtuk saját félelmeinket. Nevesítettük őket. Megteremtettük őket.

És akkor most mit lehet tenni? Sto gyelaty? Azt, amit a fehér elefánttal: nem rágondolni? Ki lehet lépni egy paradoxonból?

Igen.

Bele se kell lépni.


 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!