Gaál Péter: És eljő a jeges (még egy kis spekuláció)

Előre is elmondom: teljesen légből kapott. Egyébként teljesen mindegy, légből-e, vagyis az én fejemből, vagy máshonnan, amiként az is mindegy, megfelel-e a valóságnak, részben felel meg, vagy egyáltalán nem. Az egyedüli fontos az, hogy el lehet képzelni.

Az egyedüli fontos a mechanizmus.

1. A magyar GDP és a jövő.

A szárnyaló magyar gazdaság. Előrebocsátom, nem nézek utána, és most nem is fogok utánanézni. Időm sincs rá, kedvem sincs, tudniillik, mint fentebb írtam, mindegy.

Talán nem igaz. Talán egy orbitális baromság. Ha csak az én fejemben van így, akkor ott. Az én tudatlanságom. Ettől függetlenül, sőt, ennek ellenére a lényege – kimenete – lehet igaz.

Nézzenek utána a jogi fikció fogalmának.

Nos, a magyar GDP elsőrendűen és markánsan nem magyar, hanem német. Vagy nem német, de nem hazai tőkeeredetű. A zöme. Éppen elég ahhoz, hogy ha ezek kivonulnának, beüssön a nemzeti krach. És ha nem vonulnak ki? Miért jó, ha itt vannak, azon kívül, hogy valamennyi munkát adnak, valamennyi adót fizetnek, és szépítik a statisztikát?

Első renden az utóbbiért. A nagy halakat nem lehet ezzel beetetni, de a kisebbeket és még kisebbeket igen. A minősítés nekik sokat számít, ezáltal a nagyobbaknak is, akik végső soron belőlük élnek. Veszik az államkötvényeket – hiteleznek az államnak -, céget alapítanak, egyáltalán, itt maradnak.

Másodrenden fizetnek pár fillért, mindenekelőtt a munkabérek után, adót ugyanis alig. Természetesen a profitot még azon melegében kiviszik, bolondok lennének itt hagyni, már húsz éve se nagyon akartak befektetni, épp csak annyit, amennyit muszáj volt. Ideiglenesen, még példát is tudok mondani rá. Ipari padlóval is foglalkozván tárgyalni kezdtünk a Philip Morris magyar gyártójával, tudván, hogy a csehországi üzemben a legdrágább epoxi műgyantát rakták le. Beton, kedveseim, beton, nézett ránk az illetékes. Ide az is jó arra a kis időre.

Nos, lehet, hogy ma már más a helyzet, de egészen másért más. Ez a harmadrend.

Hogy ha nem marad itt a profit, a fej sincs itt, csak a bármikor visszahúzható láb, akkor filléreken kívül mégis, mi hasznunk ebből az egészből? Nekünk semmi. Nem sok. Így nem sok, még mielőtt Iványi Gyuri barátom rám kiabálna. Ugyanis szokás szerint rossz szemüvegen keresztül nézzük. Nem a jelen hatalmi elit szemüvegén keresztül, márpedig azon kellene. Probieren, bitte. A lenyúlások súlypontja az uniós pénzösszegek. Hogy miért szidják akkor az Uniót? Az belpolitika, és csak részben külpolitika, azok felé az országok felé, amelyekben az itteni hívekhez hasonló felfogóképességű polgárok felhasználásával valamiféle befolyást akarnak szerezni. Vagy akartak, mert itthoni gondjaik szaporodásával ez egyre inkább a múlté.

Az uniós pénzösszegek forrása az Európai Unió, amelynek, ha csak kicsit is következetes szeretne maradni önmagához, kifejezetten rossz szemmel kellene néznie, ami Magyarországon folyik bő tíz esztendeje.

Nézi is, de nem tesz ellene semmit.

Ugyan miért nem? Itt jönnek képbe az Unió legerősebb gazdaságának, a németnek a mamutvállalatai. Az alku tárgya a “kuss”. Ezt kérjük mindazért, amit cserébe adunk. Lobbizást. Nem mi kérjük, hanem a kormányunk, nem a mi (Magyarország) érdekében, az csak fedőnév, hanem a hatalmi elit érdekében.

Adni viszont mi adjuk.

Ez a lényeg. Amit a külföldiek kapnak, a magyar adófizetők és lakosság kontójára kapják (noha nem kellene, de ez már Gyuri szakterülete), amit az ország kap, azt… nem az ország kapja. Plusz – elképzelhetően – némi baksis a megfelelő zsebekbe, a megtakarítások terhére.

És máris megvan Merkel kancellárasszony viselkedésére a magyarázat.

Mindez egyelőre nem üt vissza. De vissza fog, mint a jól elhajított bumeráng, abban a pillanatban, amikor a külföldi tőke elkezd kivonulni, illetve, amikor az ezen kívüli, gyakorlatilag nem létező magyar gazdaságnak valós – alkalmasint recessziós – piaci körülmények között kell(ene) helytállni. Annak, amit ellopás helyett az uniós támogatásokból kellett volna létrehozni. Amiből nem “Mészáros Lőrinc” államfüggő magánbirodalmát és a többi, az adófizetőkön élősködő, versenyképtelen magánbirodalmat kellett volna felpumpálni.
Békesi László ismét téved, amikor előző állításával szemben nemrég beláthatatlan időre prognosztizálta a válságot. Az előző volt a helyes, csak az ütemekben tévedett.

Nincs az a válság olyan messze.

2. Eljő a jeges.

Nem Eugene Gladstone O’Neill darabja, amit hátradőlve élvezhetnek moziban vagy színházban, hanem egy másik. Ezt nem fogják annyira élvezni. Most jön az igazi, vérbeli spekuláció. Eljőnek a végórák. Elapad a német és egyéb uniós adófizetőktől szedett sáp, innentől itthonról kell szedni. A gazdaság is botladozik, a forint dögrováson. Elkezd meginogni a bizalom, és a nagy külföldi beruházók is elkezdenek másfelé kacsingatni, mert mind kevesebb, amit nyújtani tudunk nekik. A kövér teheneket levágták, a sovány tehenek meg alig adnak tejet. A propaganda már nem elég. Ne higgyék, hogy ez kizárólag setét vízió. Ez a folyamat elkezdődött, példa rá a minapi önkormányzati választások. Mostantól az ingyenes önkormányzati újságok egy része nem a kormány vérlázító fedőhazugságait fogja szajkózni. És ha megvonják az ellenzéki önkormányzatoktól a támogatást? Meg fogják vonni, vagy úgy módosítják, hogy abból semmi jó nem származzon, efelől ne legyenek kétségeik, de nem fog használni.

Ez is a bumeráng esete.

Kénytelenek lesznek továbbmenni. Miután az említett nagy birodalmakat fent is kell tartani, mindenekelőtt adók jönnek, adójellegű terhek, egyéb megszorításokkal megspékelve. Majd rákenik valakire, Sorosra, az ellenzékre, ameddig még lehet. Nem sokáig lehet, ugyanis Jancsi bácsit nem az érdekli, hogy”miért”, hanem az, hogy “mi”. A saját korgó gyomra és száraz torka.

Főleg az utóbbi, hogy cinikus legyek.

Másrészt jönnek a leépítések és átpasszolások. Persze nem így fogják tálalni. Meg akarnak majd szabadulni mindentől, ami (előlük) viszi a pénzt. A kórházaktól és az iskoláktól például. Eddig ürügynek jók voltak – remek fedősztori a támogatások lenyúlásához -, de innentől más a helyzet. Hogy lehet két legyet ütni egy csapással? Például úgy, hogy át- (vissza) passzolják őket az (ellenzéki) önkormányzatoknak. Hiszen ti berzenkedtetek az államosítás ellen, nem? Most tessék. Belátjuk.

Mindenki számára nyilvánvaló lesz az ellenzék alkalmatlansága, legalábbis ahogy Móricka reméli. Hátha a düh visszafordul.

De a düh nem fog visszafordulni. A szellem kiszabadult a palackból. Hja, kérem, semmit nem lehet örökké nyújtani, még a népbutítást sem.

3. Putyin postása.

A postási funkció se ment meg mindentől. Majd jön másik postás, még csak kétszer se kell csengetnie. Orbán Bakuban – spekuláció, ahogy az alcímben áll – ugyanazt csinálta, mint majd nemsokára Budapesten. Kézbesít. Vlagyimir Putyin is jön, Erdogan is jön. Ki jön előbb? Recep Tayyip Erdogan? (Valamiért szeretik a teljes nevét kiírni, az amerikai elnököknek elég a kereszt- és vezetéknevük, előbbi becézve.) Áh, dehogy. Annak semmi értelme nem volna. Putyin, egy hétre rá a török mészáros. És Donald? Vele mi a helyzet? Donald szimpla hazaáruló, de az ő ideje véges. Mindenesetre sokkal rövidebb, mint a kollégáié, már csak életkorából adódóan is. És abból a fránya amerikai alkotmányból, annak is a 22. kiegészítő cikkelyéből. Donald is szeret összevissza beszélni, szereti lefesteni az ablakból kilógó lovat, hátha úgy nem látszik. Az amerikaiak elbutult többségének tényleg semmi nem látszik, de ezt a többséget is meg lehet fordítani, csak a megfelelő történésekre kell felhívni a figyelmét. Idő kérdése. Donald kézben van, szerintem jobban, mint Viktor, bár a problémájuk ugyanaz.

Mindenesetre Donald sokkal méltóságteljesebben fog távozni, mint Putyin magyar hangja.