Gaál Péter: Eleven kincse még a nyárnak

Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban. (Nagy László)





A világ bármiféle leírása az áttetsző leírása.

Eredetileg teljesen másról akartam beszélni. Ezt már megszokhatták – én is megszokhattam -, amiként azt is, hogy a vége mindig több lehetséges kimenetű. Mint az élet. Persze ahogy haladnak előre a dolgok – halad előre az aktuális írás -, úgy szűkülnek a lehetőségek.

Tudják, milyen nehéz, hogy ne ismételjem állandóan magam? Azokat se, amiket csak én tartok fejben, vagy valamelyik rekeszben, de már virtuálisan manifesztálódtak valamiképp? Az ismétléseket így se kerülhetem el, hiába törekszem rá. Hiszen nem én követem el ezeket, nem én gondolkodom, illetve szabályozok, és csak akarhatok.

A szándékaink jóformán az egyetlen útravalónk.

Ahogy Kálvin jellemzett minket? Bizonyára. Ahogy Kálvin az egyik állapotunkat jellemezte. Kérdés, hogy ez állandónak tekinthető/tekintendő-e, vagy sem. A katolikusok simán tagadják – jó, finomítják, ami tagadásba torkollik -, Buddha pedig kategorikusan tagadja. Végső soron, de most nincs végső sor. A buddhizmusba minden belefér.



Rég nem buddhizmus az már. Hol vagyunk mi a Sákják Bölcsétől? Időben, nem bölcsességben. És testben.

Másik összeállítás vagyunk, külön-külön, és ezt bárkiről elmondhatjuk bárki viszonylatában. Én is Önökről, Önök is rólam. Plusz az ellenkezőjét. Meg kell, hogy emésszenek, vagy ki kell, hogy köpjenek. Leszek Önök, vagy maradok magamnak, Önök számára egy értékelhetetlen, zagyva semlegesség. Még kötőanyag se. Felvethető egy köztes megoldás: a katalizátor.

Az még lehetek. De ha szeretünk polaritásban gondolkodni, akkor vagy kudarc vagyok, vagy siker. A siker csak magukban mérhető, a kudarc csak bennem.

Na persze ez fordítva is így van.

Igazán s végleg? Mi van igazán s végleg, mondják? Mi van?

Amit éppen aktuálisnak tartunk. Az van. Az emberek a várakozásba fektetnek, írja New York című könyvében Edward Rutherfurd. Ez volt számomra benne az egyetlen értékelhető mondat. Nekem egy is elég, még kettő se kell, nemhogy tíz, mint amire Ábrahám (Abirám, Atya, akár – Atta – Attila hun nagykirály nem becézett – germán – neve) lealkudta azoknak az “igazaknak” – értsd: nem homoszexuálisoknak – a számát, akik miatt Isten még megkíméli Szodomát.

Nos hát, az emberek a várakozásba fektetnek. Amit éppen élnek, ideiglenes élet, néha nyomasztó, néha nem. Lehet rá hivatkozni is, amikor nyomasztó, különösen, ha miattunk nyomasztó. Ha “most átmenetileg ezt és ezt csinálom, de mihelyt vége lesz ennek…”. És ha tényleg vége lesz, jön egy másik átmenetiség. A hullámhegy. És ez így megy aztán végig.

Nem csak az anyag egyik aspektusa a hullám, de nem ám.

És a várakozás? Hívhatják másképp is. Például reménynek.

Az emberi mikrokozmosz és makrokozmosz. Az egyén és a társadalom. Mindennek van analógja valahol másutt. A sejtnek a szervezetben, a szervezetnek az isteni szférában. Ne akadjanak fent ezen a kifejezésen. Isteni, nem okkult (rejtett) és nem absztrakt (elvont). Se elrejtve nincs, se elvonva bármitől. Nincs is rá szükség, hiszen… Olvassák el ennek az írásnak az első sorát.

Szent, mert érinthetetlen.

Amit mindenképp meg akarunk érinteni, pedig lehetetlen. Ezért szent. Saját definíciónkat próbáljuk cáfolni. Mindenki? Nem, nem mindenki. Ez a “konzervatív” mai értelmezése és a “liberális” közti különbség. A liberális lehetetlenre vállalkozik. És ha csak picit liberális? Akkor nagyon megalkuvó. A nagyon liberális picit megalkuvó.

Ha valaki tisztán liberális lenne, ott kötne ki, ahol Nietzsche.

A liberalizmus nem egy politikai irányzat. Lehet azzal (is) azonosítani, de tartalma szerint sokkal több. Tartalma szerint az ember tragédiája.

Nehogy azt gondolják, hogy most pro vagy kontra minősítek. Távol legyen. És nem is politizálok. Az is távol legyen. Az életben maradáshoz – az örök élethez, értsék szó szerint – a megalkuvás alapfeltétel. Az örök élet alapfeltétele az abszolút megalkuvás. Örök? Örök.

Az örök lét a tárgyak örök léte.




Az embert nem az teszi emberré, hogy elfogad, hanem hogy nem fogad el. Az állat arra reflektál, ami adott. Epikurosz azt mondta, hogy ameddig vagyunk, halál nincs, mert ha halál van, már mi nem vagyunk.

Az ember az egyetlen élőlény, ami a halálra is reflektál.

Az emberi történelem a dac története. Hosszú, megszorításokkal teli időszakok után rövid illuzórius periódusokkal, amikor úgy tűnik, hogy a “szabadság” nem csak azt jelenti, hogy “megengedem magamnak”, hanem azt is, hogy “lehet”.

Csakhogy a szabadság azt jelenti, hogy “lehet, ha a korlátok engedik”, mindkét analóg szférában. Ameddig az állat nyújtózkodik, aminek a bundája (tolla, tüskéje, bőre, kitinpáncélja) a takarója.

Hamvas Béla még összemosta a polgárságot és a liberalizmust (Patmosz: A kétzongorás szonáta). Ezek is változnak, akár a nacionalizmus, ami Marx óta az internacionalizmussal szemben egy konzervatív ellenkultúra részévé vált. A polgárság (mint harmadik rend) és a liberalizmus kezdetben erősen összefüggött. Aztán elszakadtak egymástól? Nem, nem szakadtak el, csak a “polgár” kapott többféle előtagot, a továbbiakban pedig kölcsönösen iparkodnak ezekre szorítkozni. Van liberális polgár és van konzervatív polgár, de az utóbbi – kisajátítva a “polgár” titulust – előbbit szimplán liberálisnak tartja, ezért utóbbi is marad a “konzervatív” kifejezésnél.

Az orbáni maszlag “polgára” nem liberális, viszont nacionalista. A kommunista sem liberális – viszont internacionalista -, pedig mindkét irányzat ugyanazon az emlőn nőtt fel.

A szabadság addig tart, ameddig az állat nyújtózhat. És az ember? Az ember megpróbál tovább nyújtózni. Lehet? Lehet, csak éppen nem e fizikai világban. Ez a probléma, és ez a tragédia. Az ember ugyanis a liberalizmusától – nem az orbáni, ellentmondásokkal terhelt, mesterséges ellenségképet értem alatta – ember. Attól, hogy nem fogadja el, amit e fizikai univerzumban pedig el kell fogadnia. Hallgassanak jó dzsesszt. Könnyebbet pl. ún. fúziós dzsesszt (Mahavishnu, Billy Cobham) vagy nehezebbet (Miles Davis, Jan Garbarek, John Coltrane), mindegy. Benne van, amit mondani akarok.

Az igazi dráma az, ha a két (fizikai és metafizikai) világot két, egymást kizáró, vagy egymás ellenében ható világként fogják fel.

Se érdes tüllben nem jön senki, se izzó kikerics nem veszi körül majd Önöket. És már fázni se tudnak sokáig.