Gaál Péter: Drog

Én nem élek tudatmódosítókkal, írta nekem egy ismerősöm. Már, tettem hozzá némi iróniával. Ha egyetértenek velem, ha nem: már a fű is módosítja a személyiséget. Igen, a csoki is. És a kávé, mosolyognak Önök gúnyosan. Pedig nem.

A szenvedélybetegségek – sok minden az, a pipázástól az édességevésig, Zacher Gábor barátom tudna mesélni, ő például pipázik, mi több, pipázóversenyekre is jár, legalábbis mintha járt volna, ha nem, elnézést kérek – már a személyiségből jönnek, de itt a tudatmódosítók kivételével meg is áll a dolog. A tudatmódosítók – alkohol, drog – igénye viszont csak az első lépcső a pince felé. A tudat pincéje felé, mert vannak más pincék is, ahová például a dohányzás vezet. Mondjuk, a proszektúra. Volt olyan beosztottam, aki csak füvezett. Ha az ember rábízott valamit, az kábé ahhoz volt hasonló, mint amikor egy lengyelt megkérdeznek, mi merre van. Mutat valamerre, aztán vagy ott van, vagy nem. Ez addig nem nagy gáz, ameddig mondjuk arról van szó, hogy rakd rendbe az íróasztalodat, de ha már állatokkal dolgozik valaki, akkor igen. A legjobb kutyám ment így tönkre. Pár hét a legfogékonyabb korban elég volt neki, hogy később már vért izzadva és különféle praktikákat alkalmazva lehessen csak bevonszolni a ringbe. Élete végéig nem tudta kiheverni. Ismétlem, az illető, aki elrontotta, kizárólag füvezett.

Nekem az a szerencsém, hogy mindössze kényszeres vagyok, nem szenvedélybeteg. Ha egyszer elkezdtem, nehezen tudom abbahagyni. Ha meg abbahagyom, végleg abbahagyom, különösen, ha már közben is kellemetlenül éreztem magam. Ha 19 és 24 éves korom között bármikor megkérdezték tőlem, milyen nap van, azt feleltem, hogy másnap. Havi 110 liter sör, 20-30 liter bor, 8-9 liter tömény, és ez csak az otthoni, mérhető mennyiség, napi három doboz cigarettával, ami nem Eve volt, nem is St. Moritz, hanem Symphonia, ha lehet, egri. Ez havi 90 doboz, jól számolták, ha harminc napos a hónap. Amikor bementem valahová, és sörös napom volt, négy sört és két deci rumot kértem kezdetnek (ne kelljen annyiszor szólni), ha boros, két üveg vörösbort kólával (másképp nem tudtam meginni, savanyú, erjedt szőlőlé, brrrr) és mellé két deci Unicumot. Szigorúan este hét után, persze a végére ez is felcsúszott reggelig. De akkor már egy poharat nem bírtam remegés nélkül megtartani, és szünet nélkül köhögtem. És még így is fel tudtam szedni nőket, pontosabban ők szedtek fel engem, emlékszem (csodával határos módon), egyszer mentem az utcán – ez már a végén volt -, mosdatlanul, (gondolom) büdös szájjal, és leszólított egy lány. Ő most eljön velem haza, nem érdekli a férje, aki otthon várja, és el is jött, más emlékeim róla a ködbe vesztek. Ha kételkednek szavaimban, nézzék meg az ifjúkori képeimet, ott vannak a Facebookon. Talán volt némi vonzerőm, ami egyre inkább az agyamra koncentrálódik. Hja, ha nem iszunk, legalább öregszünk.

Hogy lett vége? Úgy, hogy egy szép napon – 24 és feledik születésnapomon, 1980. július 16-án – felébredve bekapcsoltam a rádiót. Népdalokat adtak, és éppen az szólalt meg, hogy “Ébredj, kondás, elaludtál, elment a nyáj, itt maradtál. / Adszi szűröm, adszi baltám, hadd menjek a falkám után!” Én is elaludtam, gondoltam, és azóta nem iszom és nem dohányzom. Semmit, még mielőtt megkérdeznék. Már a szagától visszajön az az idő, pedig rég volt.
És más? Kábítószer? Az az én időmben nálunk nemigen volt, legfeljebb ragasztó (huhh), és különböző gyógyszerek Gracidintől (fogyasztó) a Parkazinig, nekem egyszer jutott néhány Parkán (ezt is a Parkinson-kórra adták) sörrel. Három napig beszélgettem utána a vízcsappal, és azt mondtam, ennyi épp elég ebből. Sokaknak nem, de erről régi Fikás (FMK, Fiatal Művészek Klubja) ismerőseimet kellene megkérdezni, már aki még él. Volt olyan társaság, ahol a Gracidin becézése után a kutyát is Gézának hívták. A recepthamisítás és az amatőr vegyészet hőskora volt ez. Szükség csinálta mérnököké, akik kívülről fújták, hogy önmagukban ártalmatlan, vény nélkül kapható gyógyszerekből együtt beszedve hogyan lesz a gyomorsav hatására kábítószer.

Nekem volt még egy kis Seduxenes-tejes teás korszakom, és ezzel vége. Minek, minek, minek, hogy a Bizottságot plagizáljam. Most mással baszom el az időmet, jó, ez már nem annyira elbaszás, illetve a végén kiderül. Minek a végén? Az enyémen, és ne gondoljanak semmi pajzánságra. És nem kárhoztatok én senkit, aki elbassza a magáét. Lópikula, cintányér, Franck kávé, Schmoll paszta: más fizeti, más bassza, umtatta, umtatta. Disznópásztoros változatban: “A búzában a disznó, csak a füle látszik. / Hát a kanász mit csinál? A pöcsével játszik.”

Nem tudom, mihez hasonlítsam. Talán ahhoz az érzéshez, hogy milyen jó, kihátrálhatsz ebből a világból, mert ott van mögötted a kapu egy másik, jobba, aztán kiderül, hogy az is csak ugyanez a világ, de ott a következő kapu, juhé, a következő csalódással, és ez így megy számolhatatlanul, mert a kapuknak soha nincs végük. A cigiszünet után nem a mennyország jön, hanem a következő cigiszünet. Az első delírium után nem a megváltás, hanem a második delírium. Én egyik pillanatról a másikra hagytam abba, és egyetlen percig nem hiányzott sem az alkohol, sem a cigaretta. Mekkora akaraterőm van! mondták nekem akkor. Előtte pont az ellenkezőjét. Volt 1979-ben egy közgazdász barátnőm, ezért hagyott ott. Senki, soha nem fog tudni engem leszoktatni, mondta, ha még az ő szerelmének sem sikerült. Tudják, milyen jó érzés, ha az embert szeretik? És milyen jókat lehet rá inni?

Na szóval, az akaraterő. Nem kell hozzá akaraterő. Ha kell, megette a fene. Az az alkoholista, aki erős akarattal megállja, hogy ne igyon, egy erős akaratú alkoholista. Tisztelet és becsület, ez a drogosokra is vonatkozik, de közhely, hogy nincs gyógyult szenvedélybeteg, csak absztinens. A segítség? Az egy másik történet. Nem kontárkodok bele a sok jó ember munkájába, de ami engem illet, magam mondtam “alkoholista” korszakomban minden segíteni szándékozónak: egy alkoholistának az segít, aki nem segít. Lásd a szerelmet, amiről az előbb írtam, nem cifrázom, így is mindenkinek meg lesz a maga okossága, amit nyilván le is fog írni hozzászólásban.

Egy évig jóformán semmi mást nem csináltam a munka mellett, mint aludtam és gondolkoztam. Minden régi ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, volt, akivel évtizedekig (igaz, Éva?). József Attilát viszont sokat olvastam. Pont oda illett. Például ez a töredék:

“Mi emberek, sötét erők,
érezzük, napjaink letelnek.
S ha érezzük, a vég előtt,
mint dögöt légy, a világ ellep.
Eszmék északi fénye mellett
mért őriznők hát az időt?
Miért piszkálnánk hunyt szerelmet?
Én fölgyujtom a temetőt.”

Gyújtsák fel, kedves felebarátaim. Ha isznak, ha nem. Másképp bele fognak rozsdásodni. Mibe? A saját életükbe. Az is egy szenvedélybetegség. Drog.

És saját magukhoz nem jutnak el, soha.