Gaál Péter: Die Ungenauigkeit (a pontatlanság)

Mint látják, a németben nőnemű. Igaz, a „pontosság” is nőnemű. Az a valami, ami ezúttal nem az időbeli pontosságra vonatkozik, hanem például a kifejezés pontosságára. Lesz ennek még jelentősége, de várjuk ki a sorát.




Az egész egy reggeli disputával indult Jung kapcsán. Ő, szegény feje azt találta papírra vetni, hogy a nemzetek a legnagyobb szervezett csoportok. Nem, vágta rá egy kedves barátom, mert azok a vallások. A vallások tanrendszerek, nem csoportok, kontráztam én. „A tanrendszer csak a leírt betű. A vallási csoportok nagyon is szervezettek.” És itt ajánlottam fel ezt az írást, s benne a pontatlanság kis tárgyalását.

Merthogy a vallás nem csoport. A barátom is rájött, ezért módosította vallási csoportokra. De még úgy sem igaz: tessék egy pillantást vetni például a harmincéves háború szövetségi rendszereire. A magyar ellenreformációra. Mohandász Karamcsand (Mahátma) Gandhi életére és halálára. Fontos ez a szőrszálhasogatás? Visszakérdezek: fontos tudnunk, hogy miről beszélünk? Fontos tudnunk, hogy mi van a fejünkben? Érzések, mosolyog az Olvasó. És gondolatok? Azok is. „De ha én arra gondoltam, csak nem tudtam kapásból jól megfogalmazni!” Mondják el ezt egy jogásznak. Hogy akkor ha ő se, ettől kezdve az ilyesmi számára is bocsánatos bűn. És mi lesz a jog alá vetettekkel?

Hát itt van a kutya elásva.

Hogy a szavak nem játékok. Lehet velük játszani, de egy töltött pisztollyal is lehet játszani. Hogy a betű megöl, és a lélek elevenít meg, nem azt jelenti, hogy e kettő szimbiózisa és harmóniája nem kívánatos, hanem épp az ellenkezőjét. Olvassák el János evangéliuma első három mondatát, még magyarul is jó lesz. A szavak végén mindig emberi sorsok vannak. És állati sorsok. Valamiképp az egész világ sorsa.

Pusztán attól, hogy tőlünk telhető pontossággal leírjuk, amit tudunk? Nem, kérem. Pusztán attól, hogy a világ sorsa nem független tőlünk. Na ne vicceljünk, rázza a fejét az Olvasó. Befolyásolja egy jottányit is az Alfa Centauri állapotát, hogy valaki mit gondol róla? Első blikkre nem. Második blikkre… olvassák el, mit ír mondjuk a Wikipédia a kvantum-szuperpozícióról. Vagy képzeljék el, hogy a fiókjukban, amit előzőleg teletömtek mindenféle kacattal, majd becsukták, mindaddig nincs semmi, ameddig ki nem nyitják. Képzeljék el, hogy minden valóság virtuális valóság, amit az észlelő tölt be, más megfogalmazással csak észleléskor töltődik be, mert csak így gazdaságos. Mi köze a gazdaságosságnak a valósághoz? A természet gazda volna? Nem, a természet az természet. De igazuk van, átfogalmazom: csak észleléskor töltődik be, mert csak. Mert minek töltődjön be akkor is, ha arra az égvilágon semmi ok nincs?

De ha a világ sorsánál közelebbit – azzal persze másféleképp is szorosan összefüggőt, hogy ne mondjam, összenőttet – keresnének, akkor gondoljanak a saját sorsukra. Amely sors alakulásában a kulcsszerep az Önök világképe. Állhat ez a világkép érzésekből, ösztönökből, összesítve puszta reakciókból, de ez az állati nívó. Állhat érzéseken alapuló gondolatokból, de itt már – már itt – megjelennek a szavak. Nem megérzést akartál írni? kérdezhetik Önök. Nem, de jó, hogy szóltak. Az érzések forrásuk szerint sokfélék lehetnek. Jöhetnek mélyebbről, mint intuíciók lecsapódásai, és jöhetnek egészen felszínes tévképzetekből. Hiszen sajtból van a hold, ahogy nagy dalnokunk énekelte, majd utána Caramel is, aki saját bevallása szerint semmit nem értett az egészből. Aztán állhat a világképük racionalitáson, egészen a tiszta spekulációig. Ez a klasszikus Vaterland, míg előbbi – az emocionális-intuitív világkép – mondjuk a Mutterland.



És na tessék, itt vagyunk a nemeknél, melyek közül a férfinem e pillanatban nem érdekel minket. A női annál inkább. Emlékeznek a Genezisből Évára és fiaira? Kezdetben kettőt nevesít a Biblia, Káint és Ábelt (később, Ábel halála után – mintegy „helyette” – Szetet). Káin földműves lett, Ábel pásztor. Káin élte a kötött, szigorú, következetességet és előregondolkodást – gondolkodást – igénylő életet, Ábel a kötetlent. Ha egy legelőn elfogyott a fű, egyszerűen odébbállt, ellentétben fivérével, akinek ott kellett boldogulnia, ahol letelepedett. A régi Mezopotámiában a büszke nomádok ezeket nevezték sártúróknak. Éva Káin és Ábel – a racionalitás és emocionalitás – együtt. Másképpen a pontosság és a pontatlanság együtt. De miféle pontatlanság ez! Nem az – elméletben – racionális férfi pontatlansága, hanem – ideális esetben, hiszen most Éváról beszélünk – a mély racionalitás, azaz intuíció alapú pontatlanság, amely ebben a mivoltában több, mint egyszerű pontosság. (A történet későbbi párja a kihangsúlyozottan nőiesen sima bőrű, gazdálkodó Jákob és bátyja, a férfiasan szőrös, vadász Ézsau története, szintén az előbbi győzelmével, de ennek végén a testvérek kibékülnek.) Ez az egyetlen pontatlanság, ami elfogadható. A művész pontos pontatlansága.

Valahol minden művésznek – akkor is, ha férfi – nőnek kell lennie.

De mit tehet, aki nem művész, nem Éva, az ősanya (akinek újszövetségi megfelelője az istenszülő Mária) inkarnációja, vagy aki nem nő? Tehet valamit?

Tehet. Megpróbál pontosan fogalmazni. Előtte megpróbálja tisztázni, mi az, amit meg akar fogalmazni. Ha pedig úgy érzi, erre nem képes, akkor betartja Wittgenstein elhíresült tanácsát.

Hallgat.