Gaál Péter: Dasein

(“ittlét”, “jelenvalólét”, “meglét” – Martin Heidegger)






– Én mindig kijelölöm magamnak, mit tudok adni és elfogadni, és mit nem.

– Semmi szükség rá. Erőszak-kísérlet a világ menetén. Magadon. Magad behatárolása. Nem csak ok nélkül nincs semmi, de cél nélkül se. Legfeljebb per pillanat nem ismerjük fel a célt. Ami mindig a mi célunk, mert célja csak tudatos dolognak lehet. Kérdés persze, ki az a “mi”. És nem tudhatod, hogy mit leszel képes adni és elfogadni. Pont ez a dilemmád. Ezért nem kell cizellálni. Ne jelölj ki semmit. Illetve nyugodtan, ha szereted a felesleges cselekedeteket… végül is az is időstrukturálás… olyan érzetet kelt, hogy csináltunk valamit.

– Gyorsabban beszélsz, és gondolkodsz is, mint én. Amúgy a dilemma leírása is jó. De én hiszek a teremtő vágyban, nekem mindenem és mindenkim így lett. Ha például találkozom valakivel, és megérint, akkor szeretném azt a kapcsolatot. Bele akarok lendülni. Ez lesz a célom.

– Egy kapcsolat, mint cél? Érdekes idea. Kár, hogy nem így működik. A vágyról viszont Buddhával kellene értekezned.

– Nem tartok a vágytalanságnál.

– Hát, nála se jött azonnal. És persze a “vágytalanság” is ugyanolyan terhelt kifejezés, mint általában az effélék. Mint maga a “vágy”. Vagy a “teremtés”. Pláne a “hit”.

– A vágy életenergia, ittlét alap.

– És ki a fene akar itt lenni? Ki a fene akart megszületni? Hol volt akkor az akarata? És ha volt valahol, az kinek az akarata volt, a mai szemüvegén keresztül?

– Én például szívesen vagyok itt, főleg örömben.

– Miért? Ez a dolog lényege. Amikor világra jöttél, senki nem kérdezte, hogy szívesen teszed-e. De ha itt vagy… Miért? Miért vagy itt? Azért, hogy itt legyél? Az volna a jelenlétünk célja, hogy jelen legyünk? Azért megyek el egy koncertre, hogy élvezzem, több legyek általa, vagy azért, hogy ott legyek?

– Hogy élvezzem.

– Mert kapsz valamit?

– Mert kapok valamit. De azt is élvezem, ha én adok.

– Attól nem kapsz valamit? Tudod, hányszor kellett szabályosan vadásznom koldusra, hogy a napi zakatot – alamizsna arabul – odaadhassam? Volt idő – három éve -, amikor rendszeresen feladtam egy hirdetést, hogy ingyen tanítok rászorulókat, például érettségi előtt álló gyerekeket, akiknek a szülei nem tudják megfizetni a magántanárt. Tudod, ki jelentkezett?



– Ki?

– Két ember. Az egyik egy híres operaénekes lánya volt, a másik egy nagyon ismert popsztár, olyasvalaki, mint Ákos, csak nem ő. Megkérdeztem mindkettőt, mennyiben tekintik magukat nehéz sorsú rászorulóknak? Semennyire, mondták. A lány szimplán okosnak tartott, és szeretett volna okosakat hallani, a popsztár popsztársága miatt otthagyta az egyetemet, és ezt akarta kipótolni különórákkal. A lányt, miután azt se volt hajlandó tudomásul venni, hogy más dolgom van, éjfél után jár az idő, és nincs kedvem vele órákat csevegni, letiltottam, a sztárral találkoztunk, beszélgettünk egy jót, majd eltűnt, azóta is el van tűnve.

– Visszakanyarodva az elejére: ki az a “mi”? Azaz “én”?

– Akivel azonosulunk. A cél relációjában a céltalanságban is mindig lehet azonosulni azzal, akinek célja van. Aki mindig mi vagyunk, csak ezt nem mindig éljük át. Örök opció. További kérdés, hogy mi a célja. Hogy ez a cél azonos-e azzal, amit per pillanat célnak gondolunk? Olyan, mit a törvény. Törvényt nem alkotni kell, hanem felismerni. No persze, “ha”. És utána írásba foglalni, ezt állandó revízió alatt tartani, és így tovább.

– Jó. És hogy is állunk a “miért”-tel?

– Minden, amivel és akivel pályafutásunk alatt találkozunk, eszköz. Tananyag. Eszköz, egyben tananyag. Ha az eszköz maga válik céllá, értelmét veszti. Másképpen is értelmét veszti, ha befejezte küldetését. Ha megértettük általa, amit meg kell értenünk, hogy…

– Hogy?

– Hogy milyen a dolgok természete.

– És akkor mi van?

– Akkor megértettük saját természetünket is. És ne aggódj, én se értem, legfeljebb sejtem. Valaki érti, akit csak sejtek. Nagyon halványan és nem kissé elmosódva, mint Robert Capa normandiai partraszállásról készített híres felvételén a katonák. Nagyon elmosódva, és nagyon nem átélten.

– A puszta gyönyör nem lehet cél? Nem vehetek magamnak egy funkció nélküli, nekem tetsző tárgyat, amiben kedvem lelem? Hány embert látsz leheletével fényesíteni az autóját?

– Sokat. De az autót sem azért fényesítik, hogy fényes legyen, mert az az autónak valamiért jó, hanem leginkább kényszerből. Ugyanez a hasonlat igaz az emberi kapcsolatokra is. Ha valaminek a mélyén nincs ott az önkifejezés vágya, az csak időstrukturálás. Az idő eltöltése. Álcselekvés. Valami, amit célnak deklarálunk, és egyedüli létjogosultsága, hogy elérjük. És ha elértük, jöhet a következő, az idők végeztéig, pontosabban, amíg meg nem halunk. Nem jutottunk semmire. Ha nem önmagunk a hangsúlyos, nem jutunk semmire.

– No és a barátság?

– A barátság – az igazi barátság – az önkifejezés legmagasabbrendű formája. Nem az önfeladásé, hanem az önkifejezésé. Amiben minden eltűnik, ami ideköt. Az önfeladás éppen az ellenkezője. Az önfeladás a végletes ragaszkodás valamihez. Valakihez. Bármihez. Bárkihez.

– A barátság is ragaszkodás.

– A szirupos formája. A terhelt formája. Az érzelgős formája. A barátság mindennek az elengedése, ha kell, még magáé a baráté is. Az igazi szeretet nem ragaszkodás, hanem – alkalmasint – elengedés. Kötés nélküliség, ha így jobban érted. Kötés és kötöttség nélküliség.




– A szexus?

– A szexus is erre törekszik. A teljességre. Az elmetszettség – a latin “secare” szó – megszüntetésére. A vágy kioltására. A kundalini farkába harapó kígyóval jelképezi. A köznapi értelemben vett szerelem viszont a vágy állandósulása. A hiány állandósulása. Az elmetszettség állandósulása. Majd egy idő múlva nem teljes egyesülésbe torkollik, hanem szaporodásba. Utódokba, akik kezdhetik elölről, ami a szüleiknek nem sikerült. A vágyat pedig valami más váltja fel. Az androgünosz nem szerelmes, és nincs miért szaporodnia.

– Mi van velünk, magunkkal?

– Mi magunk is eszközök vagyunk. Önmagában… terhek. Mint egy kapa cipelése, amivel nem akarunk kapálni. Weöres így írja ezt le A teljesség felé-ben: “Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére. Szemre nem volt rajta semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak. Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és számolni kezdett: “Egy, kettő, három… nyolc, kilenc”, aztán sajátmagára mutatott: “tíz”. Őneki már csak poggyász volt a saját teste is.

Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.”

E világ rólunk szól, nekünk. Eszköz, nem cél. Ha bárhogy másképp értelmezed, felesleges az ittléted, és bárhol léted. Heidegger – saját kifejezései – a “holmik” (“Zeuge”) és “mások” (“Anderen”) közé vetett emberi lét mibenlétével kapcsolatban – élete végén – erre jutott: ez az élet lét a halál felé (“Sein zum Tode”). Ő ugyan ezt általánosan mondta, nem azért, hogy ne fogadd el, de… ne fogadd el. Ha az emberi egzisztencia a heideggeri “das Man”-nal lesz azonos, akkor az már nem emberi egzisztencia. (A “man” a németben általános alany, névelővel és nagy kezdőbetűvel írva a “Mann”, “ember” szóra utal, mint a megtestesült személytelenségre.)

– E világ… s benne mi magunk?

– Kérdés még mindig, hogy az ki. Személy szerint ugyanolyan eszköz, mint bárki. Hozott anyag. Ezzel kell elkezdeni kapálni, mert mással ebben a pozícióban nem lehet. “Ez az ember itt”, mutatott magára az eszkimót játszó Anthony Quinn egy régi filmben. A kisgyerekek is így tekintenek magukra, ameddig el nem rontják őket. Nem azonosulnak a saját testükkel (se).

“Winnetou felül a lovára” – mondja Winnetou. Minden, ami van, eszköz. Az egész ittlét alkalom. Nem a gyönyörűségért, hanem azért, amire a gyönyörűség is használható. És a fájdalom. Az a legintenzívebben, mert nehezebb belefeledkezni.

– “Szenvedtél már eleget?”

– Úgy látszik, még nem. Hiszen itt vagyok.

(Kiemelt kép: Martin Heidegger)