Gaál Péter: Csupa csalatás – 2. (O, du lieber Augustin)

Oda a fül, oda a becsület, Ó, te kedves Ágoston, minden odavan. (az O, du lieber Augustin, Marx/Markus Augustin tizenhetedik századi bécsi szerző-énekes által írt dal kuruc átirata az árulóvá lett, félfülű Ocskay László brigadérosra)

Náci polgármester a fasiszta helyett. Az úgynevezett demokratikus koalíció nem szavazta meg a menekültek tengeri mentéséről szóló javaslatot. A Főmufti felesége álszent. Mindenki álszent. Az új ellenzéki főpolgármester úgy tesz, mintha nem is volna ellenzéki. Zöld utat ad a stadionoknak, viszont nemet mond a szuperkórházra. Az ellenzéki kerületekben is maffia működik, csak ellenzéki maffia, amit az új ellenzéki vezetés értelemszerűen támogat. A főpolgármester – akkor még ő is csak polgármester – családját is megfenyegették, amit akkor beismert, most már letagadja.

Und so weiter.

És hagyja, és hagyja és hagyja. Warum, du lieber Augustin, warum?

Alkuk, édes Olvasó. Alkuk.

És persze a tájékoztatás tudatos (ez alliteráció, ugye? mert élnek dolgozók itt, költők is bűntelen) tökéletlenségei. Kimarad ez és az. De attól még alkuk! Néha szennyes alkuk. Többnyire szennyes alkuk. Csak hát… ebben a játékban nem szerepel a “szenny” kifejezés. Sem az etika vagy erkölcs. Se semmi más, mint a végeredmény.

Hányszor elmondtam már, hogy rossz szemüvegen keresztül nézik? Önök, mint többé vagy kevésbé jó állampolgárok, megszokták a morált. Még a bűnözők is megszokták. Az övékét úgy hívják, hogy zsiványbecsület.
Önök a saját szemüvegükön keresztül nézik.

Csakhogy itt mások a játékszabályok. Etika és erkölcs pedig legfeljebb szóban létezik.

Önök felé.

A közerkölcs arról szól, hogy a közt féken tartsa. Az erkölcs a törvény íze. Az ételek íze arról kellene, hogy szóljon, hogy az ízlik, ami egészséges. Ha figyelnénk a szervezetünkre, és ha ez a szervezet nem lenne a modern világ által sokszorosan átverve, általában azt is kívánnánk. Azt és annyit, amire és amennyire szükségünk van.

A gyakorlat természetesen nem ez. Nem csak a cinizmus fogalmaztatja meg így velem, hanem a felismerés is, hogy ilyen a világ. Így működik. Egy állat – szerencséjére – igen korlátozottan képes a táplálékát az ízléséhez alakítani, mi – szerencsétlenségünkre – képesek vagyunk, ám ezzel visszahatunk az ízlésünkre is. Képesek vagyunk olyan – nullához konvergáló tápértékű – élelmiszerek előállítására, melyek finomak. Azért finomak, mert olyan adalékokat tartalmaznak, melyek az embernek ízlenek, és azért is finomak, mert úgy vannak megcsinálva, hogy hiányállapotot idézzenek elő, mely hiányállapot csak a fogyasztásukkal orvosolható. Függőséget okoznak, akár az alkohol, dohány és kábítószerek. (Ezt az ember átvitte a háziállatokra is, egyrészt a kényelem – kutya-macskakonzervek, tápok -, csatolmányként a nagyobb profit, másrészt a jobb takarmányhasznosítás érdekében.)

Az átlag állampolgárba azt kódolják, hogy a törvény és az erkölcs egybeesik. Nem esik egybe, de ezt sulykolják a fejébe kora gyerekkorától. Ez az úgynevezett “törvénytisztelő állampolgár” etalonja, amelyben egyetlen szó nem esik a törvény milyenségéről. Elég az, hogy törvény. Egy törvénytisztelő állampolgár a Harmadik Birodalomnak (Nagynémet Birodalom, mai elnevezéssel Német Birodalom) hívott hitleri Németországban anti- sőt aszemita volt. És egy törvénytisztelő zsidó? Ez a mulatságos, ha mulatságos lenne: egy idő után nagy valószínűséggel egy törvénytisztelő zsidó is kezdett antiszemita szemmel tekinteni önmagára. Lelkiismeret-furdalása támadt, ha nem hordta a sárga csillagot. Ha bement egy olyan üzletbe, amelyből ki volt tiltva, még akkor is, ha a tulajdonos szimpatizáns volt és beengedte. Félve tette ki a lábát a gettóból. A zsidó kápók sokszor rosszabbak voltak a lágerőröknél is. A zsidótanácsok a Tóra és a “fajüldöző” (egyetlen emberfaj létezik) törvények között őrlődtek.

(Bocsássanak meg, ha sokszor példálózok a zsidókkal. Példálóznék én másokkal is, mondjuk a zimbabwei – egykor Rhodesia – masonákkal és matebelékkel, ott sokáig a masonák voltak az ügyeletes ördögök, s lettek ebből kifolyólag az ügyeletes áldozatok, mígnem átmenetileg a fehérek váltották őket, de ismerik Zimbabwe történelmét? A szeretet államvallásában a színesek utálata jószerivel évszázadokig gyarmati privilégium volt, ellentétben a mindig kéznél levő zsidókkal, és ez valahogy konzerválódott. Hosszú és majdnem reménytelen küzdelem áll a bevándorló színesek előtt az elsőbbség megszerzéséig.)

Az erkölcs a törvény sava-borsa. Anélkül a tiltás egyszerű tiltás volna, amit bármikor át lehet hágni. Ami mögé nem sikerül egy kis érzelmet beszuszakolni, az nem hat, legfeljebb addig, ameddig a delikvenst látják vagy láthatják. Az ügyeletes államcsődjét élő Argentínában se mindenki fosztogat, de higgyék el, mindenki fosztogatna, ha a lopást nem érezné bűnnek. Van, amit ugyanezen okból – inkább – elnéznek – sok függ a helytől, helyi habitustól és történelmi tapasztalattól -, ilyen nálunk az adócsalás. Vagy a korrupció. A korrupció? hördül fel az Olvasó. Hiszen az verte bele az első és veri majd az utolsó szöget az Orbán-kormány koporsójába! Nem, kedveseim. Nem az veri önmagában. Három apróságot írjanak hozzá: a hivatalt, a mértékét és az apropót. A magyar ember természettől fegyelmezetlen. Lázadót is írhattam volna, de mára inkább fegyelmezetlen. Gyáván lázadó. Mostanra közelebb került az orgyilkoshoz, mint a katonához. Ennyi maradt az úgynevezett pásztor-génekből. A sztyeppék szabadságából. Nem mindegy, hogy ki korrupt. Hogy “visszaél-e a hatalmával”. Már az, hogy hatalma van, minősítő körülmény.

A mértékről nem kell beszélnünk. Akkora, amekkora. Amekkorát el se tudnak képzelni. Ez önmagában nem sokat zavarna, tudniillik az a mérték, amit az ember nem tud elképzelni, olyan, mintha nem is lenne. Nem az ezermilliárdok fogják megbuktatni a korrupt kormányokat, hanem a korrupciós esetek száma. Amikor minden csapból azok folynak.

A harmadik az apropó. Nem mindegy, hogy miért fizetik le az embert. A paraszolvencia felett – a miénkhez hasonló országokban – mindenki szemet huny, pedig az is lefizetés. El is várják. Minden kismama a saját bőrén tapasztalja, akinek nem telik saját – értsd: őt – akár a közkórházban – privátim fizetségért kezelő, a szülést szintén közkórházban levezénylő – nőgyógyászra. Egy kirendelt védőügyvéd védte terhelt, vagy egy ruppótlan elítélt is.

A kisember az erkölcs, és nem a törvény szerint ítél, még akkor is, ha hajlamos – mert erre idomították, lásd két bekezdéssel feljebb – a kettőt megfeleltetni egymással. Megütközik azon is, amit a törvény nem büntet. Erről szól a régi vicc, amelyben a presszóban ülő jogászprofesszor és tanítványa látja, hogy valaki leteszi az asztalra a borravalót, távozik, de az utána jövő a pénzt zsebre rakja. “Mi ez?” ragadja meg az alkalmat egy kis vizsgáztatásra a professzor. “Lopás?” “Nem.” “Csalás?” “Nem.” “Sikkasztás?” “Az sem.” “Akkor micsoda?” “Disznóság.”

A törvényi mentesítés önmagában senki társadalmi pozícióját nem javítja, gondoljanak O. J. Simpson hajdani perére. Általában elég annyi, hogy “börtönviselt”, még ha valóban ártatlanul ítélték is el. De igaz ennek a fordítottja is. Most “a viszkis” Ambrus Attilára vagy néhai Stadler Józsefre gondoljanak. Az egykori betyárokra. Vadnyugati rablókra. Nézzék meg a “Csikós a börtönben” videót. Igazi, mokány alföldi parasztember, ízes beszéddel. Embert ölt, de sag’ schon. Kedves színfolt, különben is részeg volt, és olyan gyermekien tudja tálalni. Rousseau nemes vadembere.

Hiszen ők csak igazságot tettek, a maguk módján.

Az átlegember hajlamos megszemélyesíteni. A pártokban vagy szervezetekben is csak úgy gondolkodik, mintha azok személyek lennének. “Ez és ez a párt ezt és ezt csinálta.” Nem, kérem. A párt nem csinál semmit, ugyanis a párt absztrakció. Van, csak éppen nem “úgy” van, mintha konkrét személy volna.

Alszik a széken a kabát, s benne alszik Lajos bácsi.

Folytatjuk.

Kapcsolódó: Gaál Péter: Csupa csalatás – 1. (a mártírium)

(Kiemelt kép: Ocskay lefejezése, korabeli fametszet – Wikipédia)