Gaál Péter: Csak egy nyúlfarknyi

Csak egy nyúlfarknyi megjegyzés, az is erősen szubjektív. Minden vélemény szubjektív, mondják Önök, és természetesen igazuk van, azzal a toldással, hogy minden állítás vélemény. Zárják ki a gondolataikból az “objektív” szót. Csak megzavarja Önöket. Nem az a tény, ami megfelel a valóságnak, hanem ami megfelel annak, amit valóságnak tartanak. Másképpen, amit tényként tartanak nyilván.

Kezdem unni, hogy mindig Iránról írok mostanában, ha jól számolom, ez lesz a negyedik. Innentől Önök – hacsak valami egészen eget rengető nem történik, amit egészen eget rengetően nem értenek félre – magukra hagyattatnak általam kétségeikkel és előérzeteikkel, nem végleg, de egy kis időre.

Arab tavasz már volt, előtte prágai, pekingi ősz is, legalább Boris Viannál, bár ki tudja, mit hoz a jövő, ez most a perzsa tél. Nehogy már kimúljon ez a pompás konfliktus, írtam nemrég, gyorsan hozzátéve, hogy nem kell aggódni, nem fog kimúlni.

És voila, nem is múlik.




A recept a szokásos. Irakban nem vált be, háború kellett hozzá, kreált ürügyekkel, elég ügyetlenül, idősb Bush elnök ügyesebb volt, és főleg megfontoltabb, de Líbiában, Tunéziában, Egyiptomban és Szíriában fényesen bevált (Algéria, Marokkó, Szudán, Jordánia viszonylag olcsón megúszta, Jemen már nem annyira olcsón). Legismertebb következménye – a permanens bizonytalanság mellett – az Iszlám Állam megalakulása lett.

Azokban az országokban, amelyeket (például a belső – törzsi, föderatív, stb. – viszonyok miatt) diktatúra tart össze, a diktátor általában a kisebbik rossz. Nézzék meg, mi történt Dabljú (Bush junior) beavatkozása után Irakban, majd az említett államokban. Nem írok amerikai beavatkozást, mert még rám fogják, hogy összeesküvés-elméleteket gyártok.

Rúgja meg a ló: fogják rám.

Ahová az Egyesült Államok disznóormányát bedugja, ott kő kövön nem marad. Na de a második világháború! Az elsőről ne beszéljünk, se Wilson elnök tizennégy pontjáról, az még csak a kilépés volt a nemzetközi porondra, nem is túl sok sikerrel. Az igazi siker az amerikai gazdaság felfutása volt, nem a nemzetközi befolyás, azt akkor még maguk az amerikaiak se nagyon forszírozták, sőt inkább sőt. Sárkánykának még sok sárkánytejet meg kellett innia, iszogatta is szorgosan, néha túl szorgosan is, ebből lett aztán a tőzsdekrach, de csak kikecmergett valahogyan, majd jött – szerencséjére – Pearl Harbor és a derék japán szoldateszka.

Félre ne értsenek: nem az amerikaiak szerencséjére, hanem Sárkányka szerencséjére.

Tíz éve mondogatom: ne dőljenek be a látszatoknak. Ne dőljenek be egyik demagógnak se, legyen bár magyar, orosz, lengyel, olasz, bármilyen nációjú. Ne higgyék, hogy a diktátoroké a világ. Nem az övék. De azt se higgyék, hogy akik a diktatúrák megdöntésén munkálkodnak, a Napvárost akarják felépíteni. Angyalvárat csak azért nem írok, mert az már van, pedig tökéletesen illene ide, már azért is, mert mauzóleumként kezdte. Emez – emezek – meg úgy fogja – fogják – végezni. Ami egyszer az arab tavaszon bevált, beválhat a perzsa télen is. Hogy aztán úgy lesz, vagy nem lesz úgy, az attól függ, mit mond… nem, nem Vlagyimir. Még egy kicsit keletebbre.

Vlagyimirnak most nem lehet jó kedve. És ide a rozsdás bökőt, hogy lesz az a kedv még rosszabb is, ha majd ott is elkezdődik a ramazuri.



Csak el ne kövessék azt a hibát, hogy örülnek neki. Önök, igen, Önök. Miért? Azért, mert a diktatúra – a modern diktatúra – nem a “demokrácia” ellentéte, hanem a “demokrácia” elfajzása. Végletes esetben abba fut ki. Nem írom le megint, hogy lásd a Res Publica Romana, Római Köztársaság történetét. Egy laza törzsi berendezkedés is felfogható demokráciának. Olyan, mint amilyen a gyarmatosítók, királyok, Nasszer, Kadhafi, Szaddám Huszein, sahok, ajatollahok nélkül lett volna/lenne a Közel-Keleten, ha… hagynák. Tudják, mi lenne a vége? Vagy a gyarmatosítók, vagy a királyok, Nasszer, Kadhafi, Szaddám Huszein, sahok, ajatollahok. Esetleg ezek további elfajzása, mint az Iszlám Állam.

A játszma köztük dől el, nem köztük és a “nép” között.

Abból, hogy egy olyan országban, amit – e pillanatban – nem lehet “demokratikusan” kormányozni, csak diktatórikusan, megdöntik a diktatúrát, csak baj lehet. Azért is döntik meg. Jól olvasták: azért, hogy baj legyen. Az emberi világ az erózió felé halad, nem az összetartás felé. A zavarosban mindig jobban lehet halászni.

És nem kertelek: pontosan ezért nincs jövője a diktatúráknak. Ugye, megértettek engem? A diktatúra – mivel nem szakrális uralom – nem jó. Következménye egy másik nem jónak, ami – potenciálisan vagy ténylegesen – megelőzi, majd utódolja.

Ezt látjuk most (is) mindenütt. Az emberek vágynak valamiféle szabadságra, és minél tovább vágynak, annál több illúziót fognak táplálni vele kapcsolatban, akár most Iránban. Amikor huszonhárom éve ott jártam, oda-vissza már a repülőn elkezdődött a vetkőzés és öltözés. Oda a farmer fölé felkerült a hidzsáb, vissza meg lekerült. Semmiféle nyugat-utálatot nem lehetett tapasztalni, főleg a fiatalság körében nem, sokkal inkább sóvárgást. Nyakamat rá, hogy ez azóta csak erősödött.




Mit tudják ők, mi a hozadéka. Mit tudják ők, hogy az érzéseiket csak meglovagolják. Attól is óva intem Önöket, hogy azt gondolják, ezek a tegnapi tüntetések spontán tüntetések voltak. Nem a csatlakozásról van szó, hanem a szervezésről. És innentől a titkosszolgálatoké a főszerep, nem a népé. Az arab tavasz dettó ugyanez volt.

Most Amerika lépéselőnybe került. Donald megpróbálja egyedül megnyerni a következő választásokat, egyben lerázni a szerető vörös cári kezet.
Irán pedig valami hasonló állapot felé halad, mint a mai Szíria. S hogy a világ?

Az, kérem, két dologtól függ: hogy tétetik-e olyan végzetes lépés, amire végzetes lépéssel kell válaszolni, ha akarják, ha nem, illetve, hogy van-e az ügyeletes hadszíntéren olyasmi, amit nehéz nélkülözni. Van egy harmadik – talán legfőbb – feltétel is: a rivalizáló kormányok belső helyzete. Úgy nagyjából ez a három, együtt, különös tekintettel a harmadikra.

A muszlim hagyományban a Paradicsomon a Szirát-híd vezet át, mely éles, mint egy kard, és keskeny, mint egy hajszál.
A híd alatt van a Pokol.

Már jó régen ráléptünk erre a hídra.