Gaál Péter: Canal (irgalmatlan szamaritánusok)

“Boris Johnson, Trump, Orbán Viktor, Salvini érti az embereket, nem a balliberális elit.” Origo, karácsonyeste előtt két nappal.

Egyéb veretes karácsonyi témák társaságában, mint a “Gréczy Zsolt perverz pornóképei”, zsákban talált – feltehetően meggyilkolt – magzat (ez speciel pont illene, lásd Ady: Kató a misén), “tombol a kereszténygyűlölet Szolnokon”, “az ellenzék csak veszekedést akar”, “lángokban áll Ausztrália”, “kutyának hitte a lányt a részeg kiskunhalasi gázoló”, razzia a bulinegyedben (egymást fogják érni ott – is – a razziák, mint minden ellenzéki kerületben) és így tovább, váltakozva a kötelező nyelvcsapásokkal.



Nem. Ők a csőcseléket értik. Finomabban a tömeget. Igazuk van: nem feltétlenül csőcselék az, hanem a nem-csőcselék csőcselék-lelke. Lelkének a csőcselék-része. Canal, mondja a francia. A csatorna hangja. Az eltévedt állati ösztön. Miért eltévedt? Azért, mert olyat sem az állat, sem a természeti ember nem produkál, hogy a saját falkája (törzse) ellen fordul. Hogy az ellenségeit ott keresse, ahol saját szövetségeseit kellene keresnie. Nemrég az egyik (immár volt) ismerősöm lapjára tévedtem. “Magyar magyarral házasodjon”, állt többek között ott, egy képpel illusztrálva: népviseletbe öltözött legény és népviseletbe öltözött leány egymás mellett, a népviseleten kívül minden érzékelhető kapcsolat nélkül. Ki a magyar? tettem fel magamban. Nem azért, mert pár hete jött meg a DNS-tesztem eredménye, és abban olyan gén, hogy “magyar” nem szerepelt. Kelet-európai is csak két százalék. Ne kajánkodjanak, nem az askenázi zsidó volt a legtöbb, az mindössze tizenhat egész nyolctized százalék, azzal még Wehrmacht-katona is lehettem volna, ha negyven évvel korábban németnek születek, kevesebb van bennem belőle, mint keltából és észak-nyugat európaiból, nem kevéssel, hanem jóval kevesebb, a szerbet nem is említve. Akkor én nem vagyok magyar? Egész életemet itt töltöttem. Ide köt minden, bár, ne botránkozzanak meg, mégsem köt, hanem egyszerűen sok minden van, amit szeretek, bár egyre kevesebb. Az irgalmatlan szamaritánusok tesznek róla. Az említetthez hasonló posztolók is tesznek róla, akiknek melegen javasolnék szintén egy DNS-vizsgálatot. Húszezer körül ki lehet gazdálkodni, és egyre olcsóbb lesz, ahogy egyre többen megcsináltatták. Potomság.

Aztán jöhet Szegedi Csanád meglepije.

Magyarkodó a magyarkodóval. Suba subához, guba gubához. Még ezer évig csak kitart a pozsonyi csata dicsősége. Ha meg nem, hát akkor… szóval, néha téved az ember. Például abban is tévedhet, hogy ezer év múlva is itt leszünk. Mármint mi, jelen (vegyes) összetételünkben. Amikor a Népművelési Intézetben dolgoztam, volt nekem egy fiatal főnököm. Nem érdekli őt a nyugdíj, mondta. Amire abba a korba ér, azt már egy sokkal becsületesebb országtól fogja kapni. A nyolcvanas évek elejét írtuk.

Eb gondolat volt.



“Az állat is védi a saját faját.” Van nekünk saját fajunk? Van bizony: a homo sapiens sapiens. Nem a negroid, mongolid (bár azok mintha eddig megúszták volna, ez nem a második világháborús Amerika, amikor Roosevelt elnök halott japán katona sípcsontjából faragott furulyát kapott ajándékba, illően meg is köszönte – még sok ilyet kívánva -, míg botrány nem lett belőle, akkor a furulyát katonai tiszteletadással kénytelenek voltak eltemetni), plusz úgy általában “barna” kontra europid (benne ugyanazokkal a “barnákkal”, akiket a canal-tudatlanság oly állhatatosan igyekszik kiközösíteni), hanem mindenki. De az állat még a saját fajától merőben idegen fajokkal is szokott irgalmasságot gyakorolni, például az a víziló, amely kimenti a krokodil szájában kapálózó gnút, az az elefánt, amely a megtámadott antilop segítségére siet, és így tovább. Tarzan. Maugli. A mesei elemektől eltekintve tényleg léteznek dzsungelben felnevelkedett gyerekek, akik egész szépen életben maradnak a vadállatok között.

Ez itt valahogy másképp látszik alakulni. Mások a vadállatok, lehet mondani. A canal. Az ösztöntévesztett embertömeg. Mindegy, hogy értelmiségi vagy kétkezi munkás. Minden tömeg ugyanolyan. Ugyanúgy lefelé nivellál, a legkisebb minősége felé, tudniillik azokból van benne a legtöbb. Ez az egész emberiségre is érvényes: az evolúció, mondják a legfrissebb kutatások, nem a magasabb (szellemi) minőség felé közelít. A legnagyobb szaporodási rátát a legostobábbak produkálják, mégpedig az illető ország szociális helyzetétől függetlenül. (László András, Julius Evola és társaik régóta mondják, az “involúció” gondolatával megspékelve. Nem involúció ez, mert involúció egyszerűen sem a biológiában, sem az etimológiában, sem sehol nincs. Semmi nem fejlődik visszafelé, ahogy az idő sem tud visszafelé haladni, hanem egyszerűen változik, arra, amerre. Visszagöngyölödés? Vagy – helyesebben – regresszió? Ó, nem. pusztulás. Ha ez a megfogalmazás Önöknek így túl emocionális, akkor a természetes vég felé tendálás. Lejárt a penzum. Itt füst van, távozom, mondaná erre is Marcus Aurelius. “Miért hiszed ezt olyan nagy dolognak?”)




Az alacsonyabb minőség nem feltétlenül intelligenciában mérődik, bár van köze hozzá. Intelligencia nélkül nincs jóság, írta David Hume, (egy ideig) Rousseau barátja. Az ostobaság lehet érzelmi ostobaság is. A primer vezetői alkalmasságmérő nem az okosság (noha kétségkívül az sem ártalmas mellé), hanem a szellemiség. A szupremácia, fensőbbség, ami elsősorban, másodsorban és harmadsorban szellemi minőség, nem intelligenciahányados és/vagy ráció. Amivel együtt jár, az pedig a dignitás, itt és ebben a vonatkozásban méltóság.

Az ember egyedül soha nem lehet méltóság-teli. Csak az összes többi emberrel együtt, szűkebb-tágabb pátriájával, sőt ellenségeivel, jelesül és összességében az egész világgal. A környezetével. Ha valaki nem adja meg a megillető – legnagyobb – tiszteletet a világának, akkor magának nem adja meg. És ha magának nem adja meg, akkor… nem lesz neki.

Aki a csatornát teszi élete centrumába, az maga is csatornává változik. Mi több, eleve az.