Gaál Péter: Baromira radikális…

… is tud lenni a kormánysajtó, ha múltról van szó. Nagypapa volt a legvitézebb a seregben. Kár, hogy azokban az időkben, például az Origo által méltatott ominózus Fekete bárányok koncert idején huszonnégy éves voltam. Épp azóta nem iszom egyetlen korty alkoholt se (semmi köze nincs a koncerthez), tehát rendelkezem emlékekkel.


Akkor szerény emlékeim szerint segédmunkás voltam a Szerencsi Lenin MgTsz egyik (le se írom, mert félreértik, illetve ÍGY írom le: 3/3-as) szolgáltató ágazatánál, és még egy évig az is maradtam, bár a munkáltatóm közben a Rózsa Ferenc MgTsz (Landwirtschaftlichen Produktionsgenossenschaft), lett, végül ebbéli összes ténykedésem a Jóreménység téesznél fejeztem be.

Sic transit gloria mundi.

De most nem Moldova nyomdokaiba szeretnék besorolni, olyan könyveket, amiket ő írt, minimum ötöt írhatnék én is, ha az összes munkahelyemet beleszámolva, és az ottani összes tapasztalatot, hát… három dugig telt munkakönyv után össze se számolom. Sajnálnám rá az időt. Már egy ideje kapacitál az egyik legbensőbb barátnőm, hogy írjam meg az anyukám naplójából az anyukám történetét, ami egyben – sőt elsősorban – korrajz lenne, tekintve hogy nem én vagyok az anyukám, hiába birtokolom az angol nyelvű naplóit úgy ezerkilencszázharminctól a második világháború utánig, de most annak is várnia kell, lehet, hogy örök időkig. Pedig nem érdektelenek, például ő angolnak tartotta magát – ezért is írt angolul –, hogy miért, ne találgassák. Másik nevet is választott, persze csak naplóilag.

Sokszor én is szívesebben lennék angol.

Nos hát, az egyik akkori munkahelyem a VITUKI volt, Csepel bejáratánál. Egy haverommal közösen keveredtünk oda, amely haverom minden nagyobb koncertre elment, hogy hétfő reggelre keveredjen vissza, egyenest a VITUKI (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet) úszómedencéje partjára, majd magába a medencébe, ami távolról sem volt veszélytelen vállalkozás: a dolgozóknak még a szomszédos laborba is tilos volt az átjárás, nemhogy a mosakodás a medencében, engem soha munkahely kellős közepén nem igazoltattak, kivéve ott. Stratégiai intézmény volt.
Mármost e haverom tehet róla, hogy kedvet kaptam én is a koncertekhez. Hamar el is ment, de azért néhányon megfordultam. Néhány zenészt máshonnan is ismertem – a mai „nagy öregek” közül táncháztól rockzenéig, jazzig, politikáig elég sokakat, egykori galeritagokat, lézengő rittereket, romkocsmák mélyén merengő filoszokat, etc. -, például az ezen az ominózus koncerten előzenekarként először nagyobb közönség elé lépő Bizottság egyik (azóta meghalt) alapító tagja, Bernáth(y) Sándor egy egész évig a szomszédom volt a Gellérthegyen, a régi P. Mobil (Nemo kapitány forogna a sírjában, ha élt volna) Tiszába fulladt tagját, minek sorolni, dicsekvésnek hatna, pedig nem az.

A haverom olyan élvezettel mesélt az élményeiről, mintha e rendezvények a mennyei öröm forrásai volnának, ha a pacalról mesélt volna ilyen élvezettel, vagy horribile dictu az egresmártásról, talán azokat is megszeretem. De nem volt mindenki ilyen mindenevő. Most bemásolok egy megállapítást a sok közül a mai Origóból:

„Az nem volt kérdés, hogy elfogadják a másik bandák programjait. Persze ebből a sorból kilógott a Bizottság, de egyébként szórakoztató volt a műsoruk, mondta Schuster Lóránt.”

De, kérdés volt. Ugyanannyira kérdés volt, mint egy évtizeddel korábban az Illés-Omega-Metró triumvirátusából való választás. Egy ricsés nem pémobilos volt (a Fekete bárányok koncert idején Lajosunk épp máshol iszogatott, mert a harmadik favorit, a Piramis nem volt jelen), és egyik sem bizottságos, már csak azért sem, mert a Bizottság fényévekkel feljebb van az én értékskálámon emezek bármelyikénél. Az valami új kakofónia volt, eredeti és eredeti szöveg járt hozzá. Ők eleve (képző-)művészek voltak, azaz művészek, szemben a Bernáth(y), eredetileg Bernáth szerinti „zenei szakmunkásokkal”.

Persze kinek a pap, kinek a papné.

És aztán ez a továbbiakon is meglátszani látszik. Ende schlecht, alles schlecht. A fekete bárányok megfürödtek, s lettek fehérekké. Ez még csak hagyján volna, ha hallgatnának, de nem hallgatnak. Egyetlen pozitívumuk, hogy elalvás előtt bármeddig lehet őket számolni, annyian vannak. Jó estét nyár, jó estét, szerelem.

„Szórakoztató”, nyilatkozta Schuster, aki viszont egyre kevésbé szórakoztató. Ha maradt volna a kaptafánál, egy sort se írnék most.
Hogy „törvényen kívül” álltak volna, az barokkos túlzás. Ők voltak a levezető csatorna, akár a sajtóban a Beszélő. Kádár maga mondta, hogy „Milyen rendszer az, aminek nincs ellenzéke?” És lőn, itt is, ott is. A tiltott/tűrt kategória szereposztás szerinti határmezsgyéjén (a Beszélő „tiltott” volt, de valahogy mégis, simán hozzá lehetett jutni anélkül is, hogy az embernek – mint nekem hetvenkilencben – közvetlen hozzáférése lett volna hozzá a Széchényi Könyvtár Hírlaptárában, ahol akkoriban ténykedtem) mozogtak. Hogy még ellenzékibb színe legyen a dolognak, basztatták is őket, a zenészeket persze nem gumibottal, mint a közönséget. Hogy nézett ki egy ilyen basztatás, ha valaki semmit nem csinált, nem volt sík matt, azaz merev részeg, nem hőbörgött, csak ott volt? Úgy, ahogy minden vendéglőben és szórakozóhelyen számítani lehetett rá: igazoltatták. Ha volt munkahelye és nem körözték, mehetett Isten hírével, ha nem, akkor bevitték. Én hetvennyolcban csöveztem végig a Balaton déli partját, leginkább Földváron és Siófokon, bokrok alatt aludtam, üvegvisszaváltásból éltem, a tóban mosakodtam, munkahelyem két éve nem volt (aztán elmentem pár napra valahova, „elvesztettem” a személyimet, és lett kettő, az egyikben munkáltatóval), pénzem szinte soha. Az összes nyomozó ismert, én is őket, a végére már előre köszöntek: „Á, Péter! Munkahely ugye nincs, pénz nincs? Viszontlátásra.” Annyi kellett hozzá, hogy meg se szólaljanak, már mondjam: „Igazuk van.” „Miben van igazunk?” – kérdezték első meglepetésükben. „Mindenben.”

Plusz felírtak! Hát, fel. Azt mindig. Hogy hol találkozott velem a rendőr. Őket is felírták. Néha kifejezetten jól jött, nem basztatási, hanem bűnüldözési szempontból.

Most már erre nincs szükség, hála a technikának. De azért ne gondolják, hogy.

Szóval, édes egy komáim, ezek a pesti srácok pontosan ugyanannyira nem azok, akik azok voltak, mint ezek a rockerek, és ezek a bárányok.

Csak Hannibal Lecter nem változott.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!