Gaál Péter: Azt írják az újságok

Bevallom, majdnem két évtized után először tegnap vettem egy Borsot. Nosztalgikus volt a címe, na, és pont ott volt mellettem a Moszkva téri Sparnál, miközben a fizetésre vártam.

Milyen szelektív az emlékezet: én a két évtizeddel  (pontosan tizenhét évvel) ezelőtti Borsra emlékeztem, és most meglepődtem. Ezt se kellett volna, mégis. Hogy ugyanaz van benne, mint bármely kormánypárti virtuális szennylapban. Ez régebben egy vécén kiválóan használható, szórakoztató mosogatólé volt. Most meg: migráns, migráns, migráns, Soros, Soros, plusz azok a hirdetések, melyek az említett fórumokon kéretlenül és lekapcsolhatatlanul felkúsznak mindig. És akkor eszembe jutott Szele Tamás barátom, aki épp tegnap értekezett arról, milyen lesz ellenzéki sajtó nélkül. Hát ilyen. Végtelenül unalmas, és ide a bökőt, hogy ezt nem csak én fogom konstatálni záros időn belül. De ha már így, miért nem lehet szétosztani a híreket? Legalább a pletykákat? Azokat éppen lehetne, meg srófolni is lehet(ne) rajtuk, meg is teszi némellik, de. De? De.

Ugyanis:

– A tehetséges emberek lapáton, és félő, hogy ott is maradnak. Mindegyik lapáton van? Nem mindegyik, de aki nincs, annak be kell sorolni a főáramba, az meg nem a tehetségnek kedvez. Még meg lehet próbálkozni valami olyasmivel, mint a Való Világ sajtókivitelben, egy beszűkült igáskocsis nyelvezetével, meg is történik, lásd Bayer mester opusait, de Bayer mester valami olyasféle lett, mint… akarom én, hogy bepereljen??? Nem akarom. Nem hasonlítom tehát sem a kétségtelenül tehetséges Göbbels doktorhoz, de még Leni Riefenstahlhoz sem, nem azért, mert utóbbi nő volt, hanem azért, mert utóbbi művész is volt, Bayer mester meg nem az.

– Vannak kötelező tartalmak, jelesül a politikai uszítás és rágalmazás külenb-külenb változatai, azokat pedig egy az egyben kötelező beemelni. Apropó, uszítás. Már tegnap gyanakodtam, hogy Schmidt Mária lovagdáma nem arra célzott, hogy esetleg a Tengely nyerte meg a második világháborút, hanem arra, hogy a Tuggyukkik. Kimondani momentán nem szalonképes, de megfelelő időben majd lehet rá utalni. Próféta voltál, szívem, mondaná akkor Schmidt, ha a férjét Schmidtnek hívnák, nem Ungárnak hívták volna, és még élne. Olyan apróságokkal, hogy a Tuggyukkik nem hadviselő fél voltak, csak ellenük viseltek hadat, amit jobb helyeken emberiesség elleni bűntettnek, illetve népirtásnak hívnak, hogy ugyan miért állt volna érdekükben francia sakkot játszani, azaz miért saját magukat tették volna meg első számú célpontnak, ne foglalkozzunk. Lett nekik egy államuk a végén, és kaptak egy csomó kártérítést (amit persze a dolgok időrendje szerint a kár előz meg, teszem hozzá szokott cinizmusommal rosszhiszeműen), riposztozna a történelemtudor matróna. De ehhez minimum Ézsaiásnak kellett volna lenniük, nem is akármelyiknek, hanem mindjárt Trito-Ézsaiásnak, az ezen a néven futó harmadik prófétának, akiről és a hozzá hasonlókról már Scheiber professzor leszögezte: tökéletesen megjósolták, ami már megvolt. Hagyjuk. Szó bennszakad, hang fennakad.

– A legtökéletesebb érv, hogy alapjában tökmindegy, mi áll az effélékben a kötelező penzumon kívül. Az is tökmindegy, olvassa-e valaki. A mindenek feletti legfontosabb, hogy mást ne olvashasson, ha már feltétlenül olvasni szeretne. De legjobb, ha nem szeretne olvasni. Még jobb, ha nem is tud, a magyar iskolarendszer pedig éppen e felé halad. E felé halasztják, így is, meg úgy is. A vége a kötelező meccsnézés lesz. Ilyen is volt a történelemben, Mária néni még emlékezhetne rá, ha mással is foglalkozna, mint amivel nem foglalkozik. Athén. Módszertanilag jó példa, a tartalomra meg manapság senki nem ad egy lyukas petákot sem. Az ókori Athénban kötelező volt színházba járni. Ez nem másfél-két órás elfoglaltságot jelentett, mint a mi időnkben, hanem egész naposat. Lement nyolc darab, egy részük dráma, más (kisebb) részük vígjáték. Volt idő, amikor még fizettek is érte. Nem a nézők, hanem a szervezők. Nem a színészeknek – gondolom, azoknak is -, hanem a nézőknek. Büntetni a kezdetektől büntették, ha valaki nem ment el. Ez utóbbi működőképes NER-megoldásnak tűnik. Előbbi is, csak nem mindenki számára. Hát nem volna gyönyörű, de úgy tényleg? Hetente egy nap – kizárólag a vasárnap jöhet számításba, kombinálva az összes szórakoztató egységre kiterjesztett kötelező boltzárral és misehallgatással – meccsnézés élőben, reggeltől estig, héttől hetvenéves korig. A felső korhatár később az egészségbiztosítási rendszer folyamatos reformjával – például a társadalombiztosítás fizette gyógykezelések szűkítésével – párhuzamosan előállott várható élettartam módosulásával lineárisan csökkenthető.

Azért is mindegy, miről szól egy mai magyar sajtótermék, amiért mindegy, milyen minőségű bármilyen munka, amit a kormány megbízásából, közpénzen (az EU-támogatás is közpénz) végeznek. Lényeg, hogy legyen. Ürügy. A kisebb falatokkal a kisebb klienseket lehet honorálni. Vagy Orbán Viktor unokáit, ha jól viselkednek, vagy majd ötöst hoznak az iskolából, márpedig fejemet rá, hogy leginkább ötösöket fognak hozni, ha kedves a tanítónéni élete (és ha a Vezér kihúzza addig, de bele se merek gondolni, mi lesz, ha nem). Végtére Vászja Sztálin is lehetett repülőtábornok, hiába volt idült alkoholista (ebbe is halt bele negyvenkét éves korában). Szóval a kis szerkesztő-főszerkesztő-nyomdász-informatikus unokatestvérek. Hacker unokatestvéreket azért nem mondok, mert az efféle anyagot készen kapjuk, hogy honnét, az titok.

Azt írja az újság, Jenő, mondaná a drága Psota Irén, azaz Lujza. Nemnemnemnem, nem ezt mondaná. Azt mondaná, hogy “azt írják az újságok”. Hiszen mindegyik ugyanazt fogja írni, ugyanarra az elvárásra. “Ugye írsz majd nekem szép kicsi verseket, mind arról szól, hogy milyen jó neked.” Hát hogyne volna jó, sóhajt fel a jövő bölcs, széles spektrumban gondolkozó újságírója. Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj, de nagyon boldog vagyok! Tuggyukki Gábor, született Presser pedig elnézően mosolyogva megigazítja majd térdén a kockás plédet, és szépen ringatja magát tovább.

Nyolcvan év felett egyebet úgyse nagyon tehet már.