Gaál Péter: Az antiember

– Most pedig mondd meg nekem, miért használod állandóan ezt a kifejezést: “jó emberek”? Mindenkit így szólítasz?
– Mindenkit – erősítette meg a rab. – Rossz ember nincs a világon. (Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita)

Heinrich Himmlerre mondták, magyarázatot keresve arra, amit véghezvitt. Magyarázat millió van, lehetőség szerint még annál is több, csak épp az a baj, hogy semmit nem érünk velük, éspedig több okból. Ha egyetemesen-történelmileg nézzük a dolgot, akkor Bokros Lajos adta rá a legjobb magyarázatot: a tapasztalatok nem halmozódnak. Ugyan miért nem? Azért, amiért egy gyereknek – tulajdonképpen bárki másnak – hiábavalónak tűnik életviteli tanácsokat adni, mert addig, ameddig valamilyen szinten saját tapasztalatai nem igazolják, elfelejtendő információhalmaz lesz. “Édesanyám sok szép szava, / kit fogadtam, kit nem soha.” Általában “kit nem soha”. (Azért írtam, hogy “tűnik”, és hogy “általában”, mert a tanácsok azért – egyéniségtől és habitustól függően – hasznosulhatnak, például egy még befejezetlen cselekvés eredményének idejekorán való felismerése által, utólagos megerősítésként, vagy annak, aki tapasztalatok nélkül is eleve hajlamos az óvatosságra. Ez persze nem jó, de most nem azt tárgyaljuk, hogy mi a jó és mi nem.) Minden nemzedék maga kénytelen kinőni saját magát, a következő pedig kezdi elölről. Semmi nem megy tovább eredeti formájában, csak a felhasználók szervezetén átfuttatva. Másként nem is tud. Ezért nem ismétli magát az ismétlés látszatát produkáló történelem: a metódus periodikus, de a tartalom változik.



Az a helyzet, hogy mind mikro- mind makrokozmikusan sötétben tapogatózunk, és ez így is marad. Nem vagyunk se Himmler, se Göbbels, se Sztálin, se Putyin, de még Orbán Viktor sem. Ilyenkor az történik, hogy eljátsszuk magunkban azt a személyt, akit minősítünk, majd a magunkról alkotott ítéletet mint az őróla alkotottat prezentáljuk. Ha egy “nagyon gonosz” embert, mondjuk Adolf Hitlert (Hitler se volt “nagyon gonosz”) mint ilyet képesek vagyunk jellemezni, akkor potenciálisan mi magunk vagyunk azok. Hiszen akiben semmi gonoszság nem lakozik, a gonoszságot fel se tudja fogni. “Jó ember”, adta A Mester és Margaritában Jesua Ha-Nocri, azaz Jézus szájába Bulgakov, nem is egyszer. Nem hasonlítanám őt magamhoz, még regényalak szintjén sem, de… szóval, máig nehezen tudom felfogni a zsidózást vagy a cigányozást. Nem azért, mert ilyet otthon soha nem hallottam. Hallottam, csak nem zsidókról (elég furcsa is lett volna, tekintve hogy anyai nagypapám az volt), hanem – édesanyám részéről – mindenkiről, akinek nem fehér a bőrszíne, igaz, nem túl sűrűn. Akkor áthaladt a füleimen, most is áthaladna, de gondoskodnak a permanenciáról. Az első migránsozó plakátok láttán – emlékszem, Zuglóban történt, “Ha Magyarországra jössz…” – nem akartam hinni a szememnek. Hopp, most megvagy! kap rajta a szemfüles Olvasó. Akkor miért ítéled el? Azért, mert… nem úgy írtam, hogy “nem tudom felfogni”, hanem hogy “nehezen”. Végtelenül visszataszítónak találom közben magamat. És ez nem olyan, mint a “végszükség elve”, amikor bizonyos dolgok – végső kifutásában bármi – megengedhetőek. Nem Sobri Jóska, Rózsa Sándor, Patkó Bandi, a frontkatona vagy a lezuhant repülőgép emberevő túlélői helyzete, hanem a legendák Báthory Erzsébetéé. (A “nagyobb szükség elve” magunkra is érvényes, lásd Bertolt Brecht novellahősét, akihez betért egy ügynök, és megkérdezte tőle: “Fogsz-e engem szolgálni?” A hős nem mondott semmit, de élete végéig kiszolgálta. Miután az ügynök meghalt, kitakarított, bevetette az ágyát, és azt mondta: “Nem.”)

Doppelgänger. Biztosan találkoztak már ezzel a kifejezéssel. A leghíresebb megkettőződések egyike J. W. Goethéé volt. Egy szerelmi légyottból lovagolt hazafelé, amikor szembetalálkozott a másik irányból mellette elhaladó önmagával. Az egyetlen különbség az volt, hogy nem ugyanazt a ruhát viselte. Jó pár évvel később egy másik szerelmi légyottra tartott, és megint szembetalálkozott önmagával. Abban a ruhában volt, amit első alkalommal az alteregóján látott, a mostani alteregó viszont abban, amit ő viselt akkor. Goethe esete távolról sem egyedi eset. Nagy Katalin cárnőtől Abraham Lincoln amerikai elnökig sokan tapasztalták, némelyiket az érintettek többed magukkal. Ezeket (is) lehet bulvárszinten és lehet komolyabban tálalni. Lehet rajtuk – mint egyfajta jövendölésen, ami többnyire, bár távolról se mindig tragédiát jelez – szörnyülködni, lehet legyinteni, és lehet csámcsogni. És lehet megpróbálni értelmezni, Goethe példájában az időtől a ruháig. Carl Gustav Jung is megpróbálta, mint az emberiség szellemét és antiszellemét, a “kollektív árnyékot”. A kollektív – és az individuális – árnyék úgy azonos a doppelgängerrel, mint a szándék a tettel. Lehet azonos, és lehet nem azonos. Ami Goethénél ártalmatlan, Himmlernél – “a legjámborabb bárányka, akit valaha ismertem”, írta róla gyerekkori tanítója – nem annyira ártalmatlan. “Csak a hasonmás megtagadásával találunk rá az élet helyes morális útjára”, írja az Európa titkos története harmadik kötetében a pongyolává, felületessé és elfogulttá lett Bohumil Vurm. És ha éppen a hasonmás az, akit meg kellene valósítanunk? Ha a démon itt van, az angyal meg odaát?




De továbbmegyek. Mi van, ha az ember és az antiember mindketten csak egy játék részei? Mi több, egy játéksorozaté, amelyben ez csak az egyik parti volt? És itt jön be az egészbe az idő: mi van, ha az összes parti jelenidejű? “A hasonmásunkkal halálunk pillanatában … találkozhatunk”, mondja Vurm. Meg máskor, mondja előtte, de ezt pár bekezdés alatt elfelejtette. Melyik az igazi akkor? Mi tétje az egésznek? “Amit az ember ad neki.” Kártyapartit lehet nagy tétben és filléres alapon is játszani, sőt tét nélkül is. És ha csak eltévesztettük a házszámot?

Kit kell megtagadni? Kell-e megtagadni bárkit? Lehet-e? Ha lehet, ez melyik időre vonatkozik? A múltra? A jövőre? De ha mindig csak jelen van? Akkor kik vagyunk mi? Hány unikornis van, kedves Olvasó? Ha több, mi értelme e mitikus állat – ami nem is létezik – egyetlen szarvának? Van olyan állítás, amit nem lehet tagadni, mert a nyelvtan ezt kizárja? Létezhet-e, aminek nincs ellentéte? Az anyag energiává alakulásakor mindig van egy kis maradvány, kivéve, ha ez antianyaggal való találkozáskor történik. Akkor nincs, az anyag és antianyag teljes mennyisége átalakul energiává. Mit gondolnak, milyen előjelű ez az energia?

“Nos, teszerinted tehát Marcus, a Patkányölő, a hidegvérű és lelketlen gyilkos, mindazok, akik, mint látom – s a prokurátor Jesua véraláfutásos arcára mutatott -, összevertek téged a beszédeidért, Dismas és Gestas, a latrok, akik cimboráikkal négy katonát megöltek, végül Júdás, az aljas áruló… szerinted ezek mind jó emberek?

– Igen – felelte a rab.

– És eljő az igazság országa?

– Eljő, hégemón – felelte határozottan Jesua.”

Hogy? Hogyan jő el? S mikor?

Látják, ez is egyike azon kérdéseknek, amelyeket nincs értelme feltenni.

Bárhogy. Bármikor. Itt volt már rég.

Tudják mit? Valamiképp mindig itt van.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!