Gaál Péter: Az állam én vagyok (a kulturális törvény)

És a többi. Az állam, ha már finanszíroz egy színházat – így az érvelés -, bele is szólhat a működésébe. Dettó ugyanez az indoklás még sok más esetben is, de most ez van terítéken.

Egy apró félreértésen alapul az egész. Egy egészen aprón, ami akár az úgynevezett oxfordi filozófiáig, jelesül Gilbert Ryle professzorig vezethető vissza. Az apró félreértés az, hogy állam, mint konkrétum nem létezik. Egy jogi – elvont – fogalom. Fikció. Egyetem se létezik, tanszék se létezik, hivatal se létezik, hacsak nem mint objektum, amit így neveznek. Magyarország se létezik, se semmiféle ország.

Nem így gondolják? Akkor üljenek le Magyarországgal kártyázni.

Az állam egy intézmény neve, amit az állampolgárok – az összes állampolgár – érdekében kellene működtetni. Nincs kivétel. Az állam nem Jancsi bácsi és Juliska néni állama, szemben az őt velük együtt fenntartó Géza bácsival és Mariska nénivel. Egy fiktív gépezet, nem egy személy, még akkor se, ha jogi személynek számít.

A jogi személyek fikciók. Az összes jogi személy az. Ezért se nem büntethetők, se nem jutalmazhatók.

Az alaptévedés – alapmegtévesztés – ott van, hogy az állam nem a hatalomra kerültek állama, hanem azoké is, akik nem rájuk szavaztak. Valamilyen – jó esetben – konszenzuson alapuló kiválasztás úgy hozta, hogy ők lettek megbízva az összes állampolgár képviseletével és szolgálatával (ld. “miniszter”, azaz “közszolga”). Vezetésével? Nem. Nem. Nem. Az állam vezetésével, amivel visszaérkeztünk a szolgálathoz. Az állam javukra történő vezetésével. Ez nem csak egy miniszterelnökre, hanem egy istenkirályra is vonatkozik. A főhatalom szakrális birtokosa nem emberi mivoltában a főhatalom birtokosa, hanem Isten képviseletében. Ha ő maga istenkirály, akkor is. Az isteni és emberi természet egy személyben, elválaszthatatlanul és elegyítetlenül.

A kereszténység alapdogmájára csak emlékeznek.

Az “állam” nem szólhat bele semmibe, tudniillik nincsen szája. Van, érvelnek Önök, a kormány. Csakhogy a kormány – mint kormány, azaz mint végrehajtó hatalmi szerv – funkció szerint nem egy önálló valami, nem is a kormánytagok egyesülete, hanem az összes állampolgár érdekképviselője. A kormánynak egyensúlyra kellene törekednie, és a lehető legnagyobb autonómiára, tudniillik csak így kerülhetné el az előző mondatban leírt csapdát.

De ha nem akarja elkerülni!

Ha nem akarja elkerülni, akkor bajba jut. Sokáig és sokakat megtéveszt majd – most is – az a látszat, hogy nem ő kerül bajba, hanem a nem preferáltak, hogy a hatalom jogilag bebetonozható, és aki megszerzi, azé, de ez sajnos sem de jure, sem de facto nincs így. De jure már csak azért sincs így, mert a de jure – ember által alkotott – törvény maximum tökéletlen replikája lehet a de facto törvénynek, azaz annak, amit fel kellene ismerni. Törvényt lehet alkotni is, de ha nincs mögötte a de facto törvény felismerésének szándéka, akkor az nem törvény lesz, mindössze jogszabály.

Van az emberi okoskodásra egy régi Diogenész-anekdota. Eleai Zénón, a paradoxonok görög nagymestere a fáma szerint kifejtette Diogenésznek (csak a fáma szerint, mert nem voltak kortársak), hogy Diogenész soha nem mehet oda hozzá, tudniillik ehhez előbb a köztük levő távolság felét kellene megtennie, ahhoz annak a felét, és így tovább, márpedig végtelen távolság véges idő alatt nem tehető meg. Diogenész bólintott, majd… odament Zénónhoz.

Így működik a de facto gyakorlat, ha a de jure gyakorlat nincs vele szinkronban. Ha lehetek vulgáris: szarik rá, hogy milyen parlament mit fogadott el.

Nem az állam szól bele a színházak működésébe, hanem az államot kisajátító kormány. Az állam ugyanis nem csak a kormányból áll, nem a kormánypártokból, még csak nem is a kormánypártok szimpatizánsaiból, hanem azokból is, akik nem szimpatizálnak a kormánypártokkal. Az állam – ahogy leírtam – nem egy önálló személy, hanem egy jogi fikció. A kormány is egy jogi fikció, aminek össznépi konszenzusra kellene törekednie, nem személyiségzavarra. Jogi személyiségzavarra, hogy úgy mondjam, ami persze szintén nincs. Az állampolgárok kormánypárti kisebbsége nem az állam, az állam nem a kormány, a kormány pedig nem a miniszterelnök. Nem? mosolyognak Önök. Pedig az már elég konkrét így, nemde?

De. Végül is Domitianus római császár is istennek tiszteltette magát még az életében (elsőként a császárok közül – DDD, Domitianus Dominus et Deus, Domitianus Úr és Isten), csak hát aztán… pont másfél évtizedig bitorolta a főhatalmat.

Aztán vége lett. Rövid átmenet (Nerva) után a négy “jó” császár (Traianus, Hadrianus, Antonius Pius és Marcus Aurelius) követte, hatvanhárom évnyi nyugalmat hozva a birodalomba.

Kapcsolódó: A kormánypárti többség megint belerúgott a szegényekbe

(Kiemelt kép: Orbán egy korábbi parlamenti ülésen – MTI)