Gaál Péter: Aki megért (országúton)

“Talált magának egy másik gazdatestet”, írta volt barátnőjéről egy régi ismerősöm. “Egy nagyon gazdag pasas személyében. Már nem férek bele az életébe.”

Pedig nem így indultak. “Szia én”, mondta, amikor először meglátta. Ráadásul “hazudik… [az új] pasinak magáról.” Akkor ez az új pasinak is tanulság lesz, válaszoltam. Megér minden pénzt. “Nem fog rájönni. Főleg ha gyereket szül neki. Pasi gyereket akar és gondos feleséget magának és anyát a gyerekének. Na most ő utálja a gyerekeket, nem tud főzni, a nyers húst nem fogja meg, utál takarítani és semennyire sem tüzes.” Bevallom Önöknek, hogy ennek a párbeszédnek eddig csak érintőleges köze van a témánkhoz – bár kétségkívül van -, viszont az utolsónak idézett rész annyira tetszett, hogy elteszem a kvázi öröklétnek. Akkor marad a pasinak egy gyereke. Elválnak, majd fog magának egy strapakancát, felnevelteti vele, és mindenki boldogan él, ameddig meg nem hal.

Ő igényli a kedvességet, mondta. Én nem vagyok kedves, szögeztük le mindketten, persze barátnő sem vagyok. Azt ő most megkapja mástól, mosolygott. Akkor jó, válaszoltam. Jó, hogy megkapja. Tőlem mást lehet kapni. Ez egy másra specializálódott étterem. Hogy jobb-e, több-e, nem érdemes firtatni. Más. Nem pöri-ubi-noki.

Nincs érzelmi intelligenciám. Ó, van nekem, csak jól eldugom, mondaná, aki közelebbről ismer. Ha nem is sok. Annyira nem sok, mondom most én, hogy elhanyagolható. Nem akarok érzelmekkel foglalkozni. Lehet, hogy Önöknek visszatetsző, de akkor sem. Nyilván gyerekkori okai vannak. Segíthetnék rajta, talán, de sajnálom rá az időt. Ne botránkozzanak meg. Önöktől sem várom el, hogy naponta megerősítsék a lelkemet. Tőlem se kell elvárni. Hargitay Zoli barátom utálja, ha emlékeztetem Önöket, hogy erről és erről már írtam régebben, de ha egyszer írtam, vagyis, már idéztem – fejből, mi másból, nincs kedvem mindent újraböngészni, csak ami fontos vagy tényszerűnek kellene lennie -, mint most azt is, ami jön. Fellini Országúton-jában van egy jelenet, melyben valaki megkérdi Gelsominát, Zampano cirkuszos szeretőjét, hogy ha rosszul esik neki a bánásmód, miért marad vele? Azért, mert olyan, mint a kutya, válaszolja Gelsomina. “Bármit is érez, csak ugatni tud.” Egy életre megjegyeztem. Én is csak ugatni tudok. Miként mindenki, csak van, aki cizelláltabban ugat.

De miért nem akarok érzelmekkel foglalkozni? Olyannyira nem, hogy igyekszem nem gondolni elmulasztott, és elmulasztott mivoltukban fájó dolgokra sem. Nem sokan láttak sírni, pedig tudok. De az se mutiba készül, ahogy egy gyerek mondaná. Anyukám halálára (egyedül egy kórházban, jó helyen van, gondoltam, egy olyan főorvos osztályán, akivel még óvodába is együtt jártam, általánosba is, gimnáziumba is, műtét után két napig nem zavarom, és utána megyek be, de már elkéstem), a kutyáim halálára, azokra az emberekre és állatokra, akikkel rosszul bántam, semmire, ami a múltból meghatna. Nem járok temetőbe, nem vetem alá magam a társadalmi elvárásoknak, még a saját lányom is azt mondta tegnapelőtt, mennyire hiányzik neki az ölelés. A Führer misztikus hangulatban van, vágnám rá, ha más mondaná, de így csak az marad, hogy engem zavar. Egy olyan gesztus, ami zavar. Megöleltem, de nem volt az igazi. Szintén gyerekkor, szintén gátlás. Máskor persze ő a gátolt, de ilyenkor az ember lánya ezt hajlamos elfelejteni. Mindegy. Nem mindegy, de mindegy. Most mindegynek kell lennie.

Meddig tart a “most”? kérdezik Önök. Tudja a fene. “Majd ha lesz pénzem, kockáztatok”, vacillál a többség egy újba való belevágás előtt. “Ha úgy érzem, eljött az idő.” De az az idő sohasem jön el. Minden kezdő MLM-es tudja. Mindig lesz valami, ami elvisz máshová. Az átlagembert éppúgy, mint az elég pénzt összeszedni vágyó átlagkurvát, átlagkalózt vagy átlagmaffiózót. “…téli tűz vagy nyári nap, / minden hordó kiürül egyszer, / van pénzetek, nem őrzi fegyver, / s így hamarosan lába kel, / nem öröklik azt becsülettel: / ebül jött, kutyául megy el” mondaná Villon (fejből, a hibákért, ha vannak, elnézésüket kérem). De akkor is kutyául megy el, ha nem ebül jött. Az egész élet kutyául megy el, ha nem tudjuk, mivégre, és nem tudjuk, hová tartunk. Visz, valamerre. Ha élvezik közben, ha nem. Önök okosak: biztosan ízlelgették már a nyelvükön a “mulatni” kifejezést. Múlatni. Mit? Az időt. Más nincs mögötte. Semmi, hacsak az nem, hogy el is múlik.

Az idő nem eljön, hanem itt van. Kérdés, hogy mire. És hogy mire használjuk. Ha elsősorban és mindenekfelett érzelmekre, akkor én is tévedtem, de Buddha is tévedett. Ha az érzelmek nem ugyanolyan eszközök – már akinek -, mint a többi, és ha azok az érzelmek, melyeket közönségesen annak neveznek. De nem azok, miért is éppen az érzelmek lennének kivételek a lecsúszás alól? Emóciók. Az érzelgősség felé tartanak. A mai ember nem érzékeny, csak ideges, írja Hamvas. Ne sértődjenek meg, a nagy átlagról beszélek, nem Önökről. Látják, most udvariaskodom. Önökről is beszélek. Már abból meg fogják tudni, ha ez az írás visszatetszést és rossz érzéseket kelt Önökben. Magamról is, amikor elsiratom, kit hogyan bántottam. Néha van ilyen. Elég hozzá egy megható rajz. A rómaiak ezt is elegánsabban csinálták. Nem adtak a sírásnak rangot. Caesar például gyakran és szívesen sírt. De még az oszmán szultánok is.

Soha nem értettem a boldogság hajkurászását, filozófusoktól, íróktól, költőktől az egyszerű emberekig. Most sem értem. Az egy következmény kell, hogy legyen, az elégedettség rokona. Minőségileg több, de rokon. Az élet emocionális teljessége. Ami ezért jóval a teljes teljesség alatt van. Az absolutio absolutionis alatt. A felébredés, szanszkrit szóval bódhi harmadik fokozata, a szamjak-szam-bódhi (teljesen teljes felébredés) alatt. (A másik kettő alulról felfelé a szávaka-bódhi és a pratjéka-bódhi. Előbbinél az Arhat vagy Szávaka, a megvalósító egyetlen sugárként egyetlen centrumba vezeti vissza önmagát, utóbbinál a megvalósító Pratjéka-Buddha mint a világ összes – végtelen számú – sugara tér vissza a centrumba. A Szamjak-Szam-Buddha, Teljesen Teljes Felébredett esetében a centrum minden ponton jelen van, és minden pont a centrumban jelen van.)

A boldogság nem cél. Ha az, akkor az egész életük értelmetlen, mert a célja önmaga. Nem országút, ha már ezt az alcímet adtuk ennek az írásnak. A boldogság következmény. No persze, jó esetben. Közönségesen egy relatív valami. Az az érzés, amikor az embernek kő megy a cipőjébe, és leveszi. Még csak nem is elégedettség, mindössze megkönnyebbülés. Az elégedettség viszonylagos illúziója. Olyan, mint amit József Attila leírt:

“Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.” (Eszmélet)

Aki megért. Aki kedves, írta az ismerősöm, nem azt mondja kedvességnek szánva, hogy te kis fasz (egy ügyvéd barátunk becézte így Kati barátnőmet – akkor kolléganőmet is -, tiszta szívéből, teljes jóindulattal és szeretettel, egy nagy ölelés közepette), hanem azt, hogy “tök jó fej vagy”, vagy hogy “ma kicsit zizinek tűnsz, tudok segíteni?”. Figyelmes. Egy lelket melengető hazugság és egy felesleges kérdés. Hozzátéve, hogy engem, ha “zizi” vagyok, az efféle kérdések még zizibbé tesznek. Akkor nem arra gondolok, hogy hogyan tudna segíteni, hanem, hogy most akkor pluszban még vele is foglalkoznom kell. Mert ha nem, megsértődik. Aztán akkor mondhatom én neki, hogy tök jó fej, és kérdezhetem, hogy miért zizi és én miben segíthetek. A kórházi antilátogató esete. (Hoz egy csomó finomságot, megterít a beteg hasán, majd elfogyasztja.)

Őszintén, tette hozzá az ismerősöm. Még szerencse, hogy az “önzetlenül” kimaradt, írtam neki. Valószínűleg egy hajszálon múlott.

Sok lenne az idézetekből mára, de azért vessenek egy pillantást (szintén) József Attila: Kedvesem betegen című versére.

Andy Warholról olvastam: “Valami fáj. Az emberek tudják, mi fáj, de nem mondják meg. Ez pedig neki nagyon fáj.” Amikor gyerekkoromban beteg voltam (az összes gyerekbetegséghez volt szerencsém, három napos koromban egy bárányhimlővel kezdtem, a csúcs öt-hatévesen a kanyaróval kombinált tüdő- és szívizomgyulladás volt, hja kérem, a psziché és az immunrendszer lineáris kapcsolatban van egymással), és fájt valamim, az anyukám – orvos kandidátus – azt mondta, “fájd vissza”. Ne higgyék, hogy felrovom neki. Éppen ellenkezőleg. Azt várná, írja az ismerősöm, hogy ha neki valami szarul esik, vagy fáj, a barátja/barátnője segítsen ebből őt kizökkenteni. Hogy megszüntethesse az okot. Az ok mindig bennünk van. Hmm? kérdik Önök. “Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.” Ő is tévedhetett. Túl sok volt neki a fej és talp összekeveréséből. Már csak négy évet élt ezután.

Az, amit Önöktől ilyenkor elvárnak, a fájdalomcsillapítás. Jó, tegyék meg (a csúnya fiúknak is van szíve), de legyenek tisztában azzal, hogy ez csak tüneti kezelés. Amit a gyógyszertárakban fájdalomcsillapító névvel adnak el Önöknek, nem fájdalomcsillapító. Nem csillapít semmit, csak megszünteti a fájdalom forrása és az agyuk közti kapcsolatot. A fájdalom segítség. Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orczának szomorúsága által jobbá lesz a szív, mondja a Prédikátor Károli veretes, szép magyar nyelvén. Utóbbi félmondat egy mai fordításban úgy hangzik, hogy “ha komoly az arc, rendben a szív”. (Prédikátor 7,3)

Ne féljenek se a fájdalomtól, se a szomorúságtól. Lezárnak valamit, de új tereket is nyitnak. Új, végtelen tereket. Amerre vagy el tudnak indulni, vagy nem. Ha nem, szenvedni fognak, aztán egyszer meghalnak.

So oder so. Így vagy úgy.

(Kiemelt kép: részlet az Országúton című filmből)