Gaál Péter: Akár az erdőben a vadnyom

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek. (Tarlós István, alias József Attila)

Hiába, kérem, ez nem Arthur Jay Finkelstein munkája már, na. Hozzá képest az utódok outsiderek. Kontárok. Pancserek. Hogy tudni lehetett? Nem lehetett tudni. Gátlás kérdése az egész. Nem Tarlós a hibás. Mit várhatnak egy hetvenen felüli embertől? Churchill is pont ennyi idős korában bukott meg, pedig megnyerte a briteknek a második világháborút, és igaz, ő hat év múlva vissza tudott térni, ahogy Tarlós nem fog. És hát ott van (volt) még Habsburg Ottó, Charlie Chaplin, Pablo Picasso, Faludy György, hadd ne soroljam. Jó, jó, ők nem akartak polgármesterek lenni. És a veresegyházi Pásztor Béla akart? Nyolcvanegy esztendősen? Akart. És akkor mi van?

Ilyen esetekre mondta egy régi barátnőm, hogy és akkor megharaplak.

Itt van tehát ez a rendíthetetlen agg, látszatra ugyanabban a cipőben, mint a főnöke, csak ő volt olyan botor, és néha megpróbált improvizálni. Hol egy megafonnal, hol gorombasággal, hol megafonnal ÉS gorombasággal, de mi jött le az egészből? Pontosan az, ami ebből az egész választásból, így utólag: gyengeség.

Volt nekem két behajtó ismerősöm. Az egyik a szokásos kétajtós szekrény, a másik teljesen normál, hétköznapi testalkat. A szekrény szinte soha nem ütött. Még csak durván sem beszélt. Nem úgy a társa. Neki, rántotta meg a vállát a szekrény, neki bizonyítania kell.

Ahogy most a Fidesznek. Meg fogja próbálni, de abból is a gyengeség jön majd le, mígnem az utolsó eszköz – a nyers erő – is kicsúszik majd a kezéből.

Már Hódmezővásárhelyen elkezdődött, ha nem régebben. A kezdet vége kezdődött el, ha már az egykori brit miniszterelnök eszünkbe jutott, amint írtam is akkor, a többi már csak idő kérdése. Még nem “idő kérdése volt”, és még nem a kezdet vége, de az is közeledik. Én kétezer-huszonegy-huszonkettőt saccoltam, azt se ma. És még tartom. Jussak eszükbe majd akkor.

Dehogy jutok, de nem baj. Nem vagyok fecske, ami tavaszt hoz. Nem nyarat, mert a mondás állítólag Arisztotelésztől származik, és Hellászba tavasszal érkeznek. És nem tavasz lesz, csak úgy fog tűnni, hanem tél.

Télnek is kell lenni.

A Fidesz számára az a szokatlan szituáció, hogy eddig olyan lapokat osztottak nekik – ne menjünk bele, hogy kik és miért -, amelyekkel csak nyerni tudtak. Ki az a barom, aki megszavaz magának egy újabb sápot, amikor az eddigieket is alig bírja kifizetni? Például vizitdíjat. Tanulhattak volna belőle, amikor az internetadó és a vasárnapi boltzár terítékre került. Akkor még – akkor még – azt gondolhatták, hogy a bújtatott korlátozás jó ötlet, nem mellékesen még hoz is a konyhára. Akkor még azt gondolhatták, hogy a kereskedelemben tevékenykedő rokonok és kliensek helyzetbe hozása is jó ötlet.

Pedig ezektől kezdett el repedezni az építmény. És ezekkel a lapokkal hosszú távon csak veszíteni lehet. Már attól az alapszituációtól, amibe lavírozták magukat. Innét már csak idő kérdése.

És Schmitt Páltól? Schmitt Pál – írjam megint le, hogy magánvélemény? – egy politikai senki, egyfelől bukott bitorló, másfelől szép példája a bajtársiasságnak. Nem az övének, hanem az övéinek. Nincs komolyabb ünnepség, amin meg ne emlékeznének róla, különös tekintettel az Alaptörvény aláírására. Ezt én ugyanúgy alá tudtam volna írni, mondhatná Áder, de nem ő írta alá, és az egésznek szintén csak később lesz jelentősége. Valahogy úgy, ahogy I. (mint magyar király V.) Ferdinánd jegyezte meg az elbukott königgrätzi csata után: ugyanúgy el tudta volna veszíteni, mint Ferenc József, ezért igazán kár volt őt lemondatni.

Tarlós István ezentúl ott ül majd az Atyaisten balján – a jobbja már foglalt -, és ugyanúgy megemlíttetik. Látjátok feleim, szümtükkel. Külön mókás a “tanácsadó”, Orbán szájából kiváltképp. Hát persze, hogy az lesz. Mert Orbán imádja, ha tanácsokat adnak neki. Kivéve talán Finkelsteint, de

Finkelstein meghalt, több, mint két éve.

Tehát akkor most mi van? Ami Finkelsteint illeti, a Majmok bolygója. És ami nem Finkelsteint illeti? Azzal most az van, hogy az első igazán nagy pofon Márki-Zay volt. Többszörös pofon, az ő szemükben szinte árulással felérő. Nem is szinte. Mielőtt azonban folytatnám, el kell, hogy oszlassam a gyanúnak akár bárányfelhőjét is az Önök gondolataiból. Egyáltalán nem gondolom jónak az ellenzéket, rossznak a kormányoldalt. Eszemben sincs azt hinni, hogy itt csupa Grál-lovag tevékenykedik, ott csupa ördög. Már arra inkább hajlanék, hogy itt is, ott is inkább az ördögök vannak többségben. Úgy vélem, zum Beispiel Zuglónak tökmindegy. Ahogy Karácsony se tette, Horváth se fogja igazgatni, hanem azok, akik eddig. Nem, drága Olvasó, nem valamelyik frakció. “Frakciók” már helytállóbb volna. XY pedig még helytállóbb. Horváth tökéletesen beleillik, még tökéletesebben, mint ahogy az elődje illett bele.

Hagyjuk is ezt lógva.

Mégpedig azért, mert ez esetben (is) hozott anyagból dolgozunk. Tervbe van nálam véve egy abszolúte nem politikai írás az ideiglenes életről. Arról az életről, amit az ember ideiglenesen él ahelyett, mint amit élni szeretne. Nos, ez az egész is olyan. Ideiglenes felállás. Nem azon kell merengeni, hogy hogyan lehet így folytatni és valami jobbat kihozni belőle, hanem azon, hogy mi történhet – mit szeretnénk, hogy történjen – utána. Először ez után a kurzus után, majd az után a kurzus után, ami következik. És mivel még nem következett, az első, hogy következzen.

Erre szolgálnak Karácsony, Márki-Zay és társaik. Erre alkalmasak, hogy átvegyem az egyik, Finkelstein hiányában tökéletesen elhibázott kormányszlogent. Fontos a szajkózás is – ennyit megjegeztek -, de messze nem mindegy, mit szajkózunk.

És Puzsér? Hát kérem. Puzsér az a jó bolond, aki látja, tudja, még talán arra is van ötlete, hogy hogyan kellene, csak azt nem veszi figyelembe, hogyan lehet. Hogy hogyan lesz, arról meg végképp nem érdemes beszélni.

Úgy lesz, ahogy eddig volt. Az idealisták kikaparják a gesztenyét az úri közönségnek, majd a finoman pragmatikusoknak nevezett haszonélvezők megsütik és megeszik. Minden háború kontraszelektív: először a legjobb katonák esnek el. A legbátrabbak és a legtöbbet kockáztatók.

Ettől persze még az egész épület recseg-ropog. Nem építész építette, hanem sarlatán. Nem alapozta meg, nem volt hozzá terve, és most is csak foltozgatja. Egyik téglát rakta a másikra, majd mellé, amikor a fal düledezni kezdett. Nem az ő fejére dűl majd, gondolja. Talán téved, de ez Önökön nem segít. Ezt a házat mindenképp le kell bontani, akkor is, ha Önök átmenetileg fedél nélkül maradnak.

De minden az övék! Az erő, a gondolatok befolyásolásának a lehetősége, a vagyon. Az egész ország. Nono. Most így tűnik. Azért tűnik úgy, mert azok mértékadó része, akik változtathatnának rajta, még így vélekednek. Ami változott, hogy mind kevesebben vélekednek így. Az emberek megszimatolják a gyengeséget. Mert igazából csak ettől függ. A széltől. Semmi mástól. Az égadta egy világon semmi mástól. Hogy van-e szél egyáltalán. Ha nincs, vagy rossz felől fúj, hiába feszítik ki a legnagyobb vitorlát is.

A konzekvencia mindig késik. Néha emberöltőket. Nem Hunyadi Mátyás alatt következett be a mohácsi katasztrófa, hanem “Dobzse” László fia, II. Lajos alatt, nem a francia Napkirályt végezték ki, hanem a dédunokája unokáját, nem Rákosi Mátyás alatt tört ki a magyar forradalom, hanem Nagy Imre alatt, nem Sztálin alatt hullott szét a Szovjetunió, hanem Gorbacsov alatt, és így tovább. Most is késni fog, bár már egy emberöltő felénél járunk. Gyorsuló világban élünk, kérem.

Apró vigasz, hogy ők is ugyanebben a gyorsuló világban élnek. Ifjúságuk és meglett férfikoruk, e zöld vadon jóllehet nekik szabadnak tűnhet most is, de nem örök.