Gaál Péter: Ajvé

Mindjárt az elején jó, ha leszögezem: amiről írni fogok, se nem jó, se nem rossz. Így működik. Onnét – a történelem mélységeiből – nézve talán rossz, innét nézve adottság és kiindulás, előre nézve pedig… ez a nagy kérdés, hogy mi. Hogy ezt az előrét honnét nézzük. De hát csak a saját időnkből tudjuk nézni! Azt is csak a saját időnkből tudjuk nézni, ami volt! Megfejelve a szubjektív idővel.

Nincs olyan, hogy “mi”. Bármit is mondott Makovecz Imre bácsi Kassai Lajosnak. Bárhogy is nevelték a náci ifjúságot. Bármi is volt a dachaui láger főbejárata közelében nagy betűkkel kiírva (“du bist nichts – dein Volk ist alles” – “te semmi vagy, a néped minden”).

Minden úgy volt, ahogy van, és úgy lesz, ahogy van. Dogma. Mindenki az volt, ami én vagyok, az, és az is lesz.

Mindent, a saját életemtől a politikáig én nézek, és innét nézem. Bárkiről beszélek, arról a szerepről beszélek, amit magamban őt megszemélyesítve eljátszok. Bármilyen történelmi korról beszélek, arról beszélek, amit arról a történelmi korról képzelek. A saját, mai életérzésem lesz, nem az a kor, ha múlt, ha jövő.

Nem érdekel, mit mondott Buddha. Nem érdekel, mit mond egy másik vallás. Ha ez a vallás közelebb van az én időmhöz és helyemhez, talán óvatosabb vagyok, de nem azért, mert ez vagy az hitelesebb, hanem ezért, mert számomra a “ma” az aktuális. Az “én” és a “most” szétválaszthatatlan.

Az érvénytelen megállapítások egyik legérvénytelenebbike a “nem így kellene lennie”. “Csak a jók mennek el.” Nem csak a jók mennek el. A “rosszak” ugyanúgy elmennek.

Nem produktívak vagyunk, hanem reproduktívak. Ezt tudomásul kell venni. Köztünk és az Istennek definiált Teremtő között az a legfőbb különbség, hogy mi – jelen állapotunkban – ha megfeszülünk is (látják, milyen a tudatalatti?) csak hozott anyagból vagyunk képesek dolgozni. A mi teremtésünkre minden gyerek képes, ha kap egy Lego-készletet. A különbség annyi, hogy az illető gyerek van-e annyira szemes-füles, hogy felismerje az összes, a játékban rejlő lehetőséget. De ha a lehetőségeket felismeri, parallel kénytelen felismerni a lehetetlenségeket is.

Ezt hagyja figyelmen kívül az összes utópista.

Egy kedves egyetemi adjunktusnővel (néprajz és kulturális antropológia) beszélgettem tegnap. “Mi ez a vallási keresgélés nálad?” kérdezte. Nem vallási, válaszoltam, hanem általános. De mit? kérdezhetett volna tovább.
Hát ez az. Mit?

Nem azt. Ez volna a korrekt válasz. Dobosy Antal “apát” a Zen tükör 17. számában “Az élet vallása” címmel – más egyéb fundamentális tévelygések mellett – ír az úgynevezett “öt erény”-ről (helyesen és értelemszerűen “öt fogadalom”), mint a negatív megközelítés egyik buddhista példájáról. “Kívánatos volna a másik irányból is megközelíteni a buddhizmus tanításait, végiggondolni azt, hogyan lehetne megfogalmazni a buddhizmus világnézetét, filozófiáját vagy a vallást, úgy, hogy nem negatívumokban gondolkozunk, nem tagadásokban, megszüntetésben látjuk a megoldást, hanem törekvésekben, állításokban, igenlésben és cselekvően.” Szeressük egymást, gyerekek. Ez ez a szint, a továbbiakban pedig sikeresen megkísérli még ezt is alulmúlni. Buddha – akinél tökéletesebb és kikezdhetetlenebb alapleírást eddig senki nem produkált a világtörténelemben – megreformálásra szorul. Hozzá kell idomítani a mai korhoz. Kicsit bele kell piszkálni. Nem az, hanem pont az ellenkezője. Mint a rapszodikusan vérengző farkas, Báthory Erzsébet, III. Richárd. Szálasi Ferenc, a vértanú. Minden és mindenki. Aztán amikor ez is unalmas lesz, jön az újabb száznyolcvan fokos – úgy tűnik, több vagy kevesebb fokot nem ismerünk – fordulat.

A tagadás tagadása is tagadás.

A “nem” (“ne legyen”) ugyanakkor ugyanolyan teremtés, mint az “igen” (“legyen”), tudniillik mindegyikben meg kell nevezni a tárgyat.

Dobosy és társai velem együtt a kor gyermekei. Luther és minden reformátor szintén a kora gyermeke volt, és – önmagán keresztül – a korát adta vissza. (Kivéve a bizonyos szempontból szintén reformátor Buddhát. Neki szerencséje volt, és ez éppen olyan érvényes kijelentés – hogy meglegyen a mai vidámságuk és előálljon kedvenc paradoxonjaik egyike -, mintha azt mondanám, hogy azon a szinten már nincs “szerencse”, tudniillik ez nem arra a szintre vonatkozik, hanem a megelőzőre, amit ez a szint egyből érvénytelenít is.) Semmi baj nem volna mindezzel, ha azt mondanák, hogy oké, én abból indultam ki, de valami mást hoztam létre.

De nem ezt mondják.

Minden tanítás egyetlen és kizárólagos haszna az inspirációs késztetés.

A korrekt kijelentés, amivel az egész világ és minden világnézet jellemezhető, a “nem“. És mivel ebben is benne van önnön tagadása, a legjobb, ha maradunk Wittgensteinnél: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

A korrekt beszéd a hal éji éneke.

A “világ” nem nem jó fele megy, hanem megy. Történik. Időt generál. Minthogy elég messze vagyunk az isteni szférától, az angyali szférától is, sőt a hősi szférától is, és egyre távolodunk ezektől, kizárólag hozott anyagokból építkezhetünk, kizárólag e hozott anyagok önszabályozó mechanizmusát követve. Mint a gyermek a Lego-elemekből. És ez nem csak a környezetre vonatkozik, hanem ránk is, mert mi is saját környezetünk vagyunk, úgy egyénileg, mint társadalmilag. Meg lehet próbálni kizárólag a vágyak szerint élni, de egy idő után óhatatlanul falakba ütközünk majd. (Vágy és cél nem ugyanaz, ha néha egybe is esik. A vágy emocionális, a cél racionális.) És akkor nem azt kell(ene) keresni, mit rontottunk el a megvalósításkor, hanem azt, hogy mit rontottunk el az elején. Ha a korrupciót nem lehet kiirtani, meg kell próbálni beépíteni. Az ókori rómaiak pontosan felismerték az athéni cserépszavazások lefolyásából. Ez lett a patrónus-kliens rendszer. Előbb-utóbb a “demokrácia” kudarcát is felismerték. Ötszáz év kellett hozzá, de felismerték, pedig Róma a Res Publica Romana idején is inváziós tenger melléki hatalom volt. Talán ez éltette a “római demokráciát” ilyen sokáig. Úgy összességében, leszámítva az említett időszak négyötödét, amikor egymást váltották a diktátorok, szám szerint mintegy hetvenen, ha jól számoltam, plusz-mínusz egy-kettő, sok ismétléssel. Nyolcvanhat diktátori időszak, átlagban körülbelül négy évenként. Ez volt a római “demokrácia”, a megelőző görög, majd a közép-kori, újkori kvázi-monarchia köztársaságokról (például Velence, Firenze) ne is beszéljünk.

Mit tanultunk ebből? Semmit. Illetve valamit igen: siránkozni, ha nem úgy van. És kötelező formulákat szajkózni, mármint a “demokratikus oldalon”, szabadkőművesektől az echte baloldaliakig. Gondolkodás helyett. A valósággal (adottságokkal) való konszenzus keresése helyett.

Márpedig soha nem lesz “úgy”. Akkor sem, ha alkotmányjogilag – vagyis elvben – úgy tűnik. Az csak a szajkózásra lesz érvényes, arra, amit mondani várnak tőlünk. Hogy mire vonatkozik, tulajdonképpen édes mindegy.

Nem arra.