Gaál Péter: A transzcendens dimenzió misztériuma

Idős katolikus barátném írta privátim, én azért megosztom a publikummal. Végül is az én ledorongolásom, és hátha adhatok még ötleteket.

“Szomorúan olvastam posztodat. Pökhendi és tudálékos okfejtés. És ostoba is. Valamelyik haverod le írja: OV hitetlen. És te lájkolod! Mit ér az egész széleskörű műveltséged, a vallástudományokban való jártasságod, ha egy fikarcnyi tisztelet sincs benned a másik ember transzcendens dimenziójának misztériuma iránt.”

Magával a levélíróval semmi bajom, ő ilyen. Amikor egy régebbi beszélgetésünkkor szóba került szeretett kormányunk, rokonaik, barátaik és üzletfeleik harácsolása, és az, hogy mibe kerül ez az országnak, annyit mondott: miért, jobb volna, ha a szocialisták harácsolnának? Nem pont így, de ez volt a lényeg. Erről rögtön eszembe jutott a Sorstalanság filmváltozata. Van benne egy jelenet, amelyben az Auschwitzba tartó vonat megáll a határon, és egy magyar katona beszól a foglyoknak: “Emberek! A magyar határhoz érkeztetek. Utoljára hallotok magyar beszédet. És úgy szólok hozzátok, mint ember az emberhez. Ha valakinél még pénz, értéktárgy, vagy bármi egyéb volna, azt adjátok most át nekem. Ahová ti most mentek, ott már nem lesz szükségetek értékekre. Ha valamit eldugtatok, a németek úgyis elveszik tőletek. Akkor már miért ne inkább magyar kézbe jusson? Hm? Hiszen ti is magyarok vagytok… végeredményben.” (szó szerinti idézet a filmből)

Hát igen. Miért ne inkább.

Tehát e régi, hívő barátném hithű kormánypárti. Két úrnak a híve, Istennek és a Mammonnak. Annak rendje-módja szerint. Még nem kaptam rajta, hogy a kormánnyal ellentétes véleménye lett volna valamiről, legyen az a “migránskérdés”, vagy bármi más. Tudom, tudom, ne mondják ki. “Te szereted Ferenc pápát, holott nekem kellene szeretnem”, állapította meg egyszer. Én nem akarok és nem is fogok vitatkozni senkivel. Ha beszól, visszaszólok, aztán törlök vagy tiltok, ha meg nem előznek, de énfelőlem mindenki azt gondol mindenről, amit akar. A vitákról úgy vélem, hogy semmi másról nem szólnak, mint a dominanciáról. Ki kunkorít magasabbra, hogy kutyául fejezzem ki magam. Nem kinek áll feljebb, mert az egy másfajta farokról szól. Bár de. A nép mondásainak, meséinek, dalainak és táncainak jelentékeny, ha nem túlnyomó része a nemiség körül forog. Freud elégedett volna, de Goldziher Ignác se lenne velem most elégedetlen, utóbbi értelmezte például a “Gólya, gólya, gilicé”-t, a péniszirigység népi leírásaként. Ne rázzák a lábukat, nem ostobaság.

Ha nem vita, akkor mi? Legyen eszmecsere. Mindjárt jobban hangzik. Már csak azért is, mert eszmét feltételez, hogy meglegyen a mostani pökhendiségem.

Meggyőzni sem akarok senkit. Megfordítani sem. Az legyen kinek-kinek a saját dolga. A damaszkuszi utat mostanában ugyan nem ajánlom, kormánypártiaknak sem, ők különben is rutinosak már ilyesmikben. Van katolikus barátnémon kívül kifejezetten ateista barátném is, ugyanolyan meggyőzhetetlen, nu sag’ schon, ha még a reformátusok is csak a Második Helvét Hitvallásban meggyőzhetők, mit várunk a többiektől? Megnyugszik a beteg. Hogy én, kedves Olvasó? Én meggyőzhető vagyok. Egyúttal befolyásolható. Nem mintha más nem volna az, kérdés persze, ki befolyásolja, mire, és milyen mértékben. Nem azonos a meggyőzhetőséggel.

Ennyi locsogás után zárjuk rövidre, ugye? Vagy rövidebbre. A mai nap tanulsága az, hogy van az emberekben egy titokzatos, rejtett gomb. Amit néha akarva-akaratlanul megnyomunk. Mindig, vagy szinte mindig kiderül, hogy mi volt a gomb, de ha nem figyelünk, általában utólag. Nem arról az – egyetlen – kulcsról beszélek, ami ahhoz a kamrácskához passzol, amiben a személyiség mindent uraló része lakozik, hanem egy szolid gombocskáról. És ha azt megérintjük, kiugrik a vörös ördög, mint régi gyerekjátékokban a dobozból. Lelked görcsös kis csomóit meg nem oldhatom, énekelhettem volna ma Koncz Zsuzsával, ha hetven éves lennék, nemnem, bocsánat, ha nekem is olyan szép hangom lenne. Kinek egy gombocskája van, egy ördögöcskével, kinek több. Mint a teve púpjai, tudják.

A másik tanulság, hogy az emberek nem szeretik, ha valaki nem futja le a kötelező köröket. Minden helyzetre megvannak a szabványok, és azt legalábbis külsőleg, illik teljesíteni. Most idemásolom Önöknek egy virtuális ismerősöm bejegyzésének egy részét. És, anélkül, hogy közelebbit elárulnék róla, annyit elmondok, hogy távolról sem irigylésre méltó a sorsa. Távolról sem. Tehát ha valakitől, tőle elvárhatók lettek volna a szolidaritás könnyei. Könnyek helyett viszont csak őszinteséget adott.

“Szóval nagyon nehezen viselem ezt az általános gyászt. Nem mintha nem értenék egyet vele, vagy nem lennék képes akár magam is érezni, de azok tizenkilencen a jelenlevőknek, hálistennek, idegenek. Én nem tudok idegeneket gyászolni, amikor van az az egy, aki viszont szerencsére nem halt meg, de ettől én nem érzem magamat semmivel se szerencsésebbnek, mint azok, akiknek igen.”

Tekintsenek el az utolsó mondat szerkezetétől. És most akkor tessék elkezdeni köpködni. Vagy tessék megtanulni szókimondónak lenni. Nem lesz tőle semmi bajuk. És rossz emberek se lesznek tőle. Viszont talán elkezdik megszokni.

Orbán Viktor – mert róla volt szó a bevezetésben – transzcendens dimenziójának a misztériuma. Elmondom előtte Önöknek is, mint a barátnémnak, akinek ez a fixa ideája: nem gyűlölöm Orbán Viktort. Nem gyűlölök senkit. Még csak nem is nem szeretem. Semleges. Azt csinálja, szolgáival együtt, amit e rendszer – amely rendszert nem ő hívta e világra – megenged neki. Az elődei ugyanezt csinálták. Ne mondjanak semmit. Nincs tolvaj és tolvajabb. Nem volt semmiféle forradalom. Önök – ha ezt jognak lehet nevezni – egy jogfolytonos rendszerben élnek. A vagyonok keletkezését se firtatom. Minek. Ki merem jelenteni, hogy innét a távolból legalább annyira jól ismerem Orbán Viktort, mint Vona Gábort. Azt a bizonyos belső kamrát. A gombot utóbbinál még nem, előbbinél igen. Azt is, hogy mi várható tőlük. Azt is, hogy mire (lennének) alkalmasak. Mert olyan is van. Nem. Nem a lámpavason függés. Az már csak mint következmény következménye vetődik fel, és ezekben a társadalom legalább annyira ludas, mint ő(k).

Azt se gondolják, hogy az elődeiket sokkal előbbre valóknak tartom. Most azért írok a Fidesz-KDNP-ről, mert az az aktuális. 2009 előtt ugyanennyit írtam az MSZP-SZDSZ-ről is, időarányosan.

Orbán Viktor érzékfeletti kiterjedésének a titka. Meg lehet ezt magyarul is fogalmazni. Nem érdemes, de meg lehet. Azért nem érdemes, mert ilyen – most nem leszünk materialisták – mindenkinek van. Ahogy teste is. Ez már a lélek és szellem területe. Hogy milyen léleké és milyen szellemé, az már más kérdés. Lehet hozzá sajnálattal közelítenem, lehet megértéssel – leginkább ezzel igyekszem -, és lehet elvetéssel. Tisztelettel nem lehet. Tisztelettel afelé fogok fordulni, aki/ami számomra tiszteletre méltó. Számomra Orbán Viktor akkor lenne tiszteletreméltó, ha a helyén lenne. Nem más helyén, hanem a sajátján. Minden baj, ami vele kapcsolatos, ebből következik. Hogy hogy került más helyére, és miért, ne találgassuk, de ott van. Donald Trump dettó. Vlagyimir Putyin dettó. A világ hatalmasainak igen jelentékeny része dettó. Mindegyik, aki a hatalmat önmagából eredezteti. Szándékosan fogalmaztam kétféleképp érthetően.

Nem “másik ember”, kedves Olvasó. Orbán Viktor. A mai magyar miniszterelnök. És ővele is egyedül azért foglalkozom, mert ő a miniszterelnök, aki ennél sokkal több hatalmat koncentrál a kezében. Vannak emberek, akik minél magasabbra kerülnek, annál mélyebbre süllyednek. Nem kérek Esterházyt poénnak. De tudják, mit? Neki tisztelem a transzcendens dimenzióját. Ő pontosan ott volt, ahol lennie kellett. És van még egy író, akinek szintén tisztelem: Göncz Árpádnak. Aki egyetlen pillanatra sem felejtette el, hogy ő nem államelnök, ha annak is választották meg.

Miért nem múlt időben beszélek ezekről az emberekről? Azért, mert a léleknek és szellemnek nincs múlt idő.

Sajnos, a tévelygő léleknek és szellemnek sincs.