Gaál Péter: A rendőr kívánsága

“Üdvözlöm, szép jó napot!
Bemutatkozom: én lajhár vagyok.” Republic

“Hogy vagy?” – találta nekem írni egy rég (igazából soha nem) látott ismerősöm (ismeretlenem, mert csak leveleztünk) az imént. Erre a magyar azt mondja, hogy egyformán, vagy megvagyok, az angol, hogy how do you do, átfordítva “hogy vagy”, a pigmeus pedig nem mond semmit, mert nem valós kérdés.

Ezek nekem a rendőr kívánságaival egyenértékűek. Jó napot/estét kívánok. Reggelt nem, mert akkor van a váltás. “Jó éjszakát” sem hallottam még soha. Talán, mert egyúttal szép álmokat is kellett volna. Az meg végképp hülyén hangzana. Legalább annyira, mintha az inszeminátor (népnyelven nyakkendős bika) eleget tenne a megtermékenyített tehén viccbeli kívánságának (“hát már egy puszit sem ad?”). Bár, ha vicceknél tartunk, az urológusos sokkal ideillőbb. Elhúzódik a prosztatavizsgálat, olyannyira, hogy a páciens meg is jegyzi: “Mondja, doktor úr, sokáig tart még?” “”Hogy tudsz ilyenkor magázni?” – kérdezi elfúló hangon az orvos. Igen, mielőtt valaki szellemesen megjegyezné. Mind a két keze a beteg vállán volt, valószínűleg.

“Tessék kérni!” A hideg is kiráz tőle. Volt idő, a szocializmus delétől alkonyáig, amikor minden pult mögül ezt lehetett hallani. A vevő kívánsága nem kérés, hanem parancs. Ha derogál, hogy az övé, akkor a megélhetésé. De attól még parancs. Az a pincér, aki a rendelés teljesítése után a “köszönöm”-re azt válaszolja, hogy “szívesen”, menjen vissza az iskolába. Lófaszt szívesen. Én csak formailag vagyok vendég. Valójában üzletfél. Akit még Nyuszi a Micimackóból is ekként kezelne. Sem rokonként, sem barátként.

Az egyik kutyázólányom elkezdett angolul tanulni. Muszáj volt neki, mert anélkül nem kaphatott az Agráron diplomát. Frissen szerzett tudását mindjárt kamatoztatta is, amikor egy újdonsült, külföldi kölyöktulajdonostól elbúcsúzott: “Have a good road!” Végtére is út, út. A “trip” meg olyan disznóul hangzik, rossz, aki rosszra gondol.

Na, ő őszinte volt, ha (ön)tudatlanul is.

“Jó volt veled találkozni.” Volt. Persze nem mindig, de az esetek jó részében. Petőfi meghalt. Meg, hála Istennek. Az általános recept, ha az ember találkozik valakivel, akit nem tud hova tenni, a kérdés. Akkor is, ha nem tud, vagy nem akar figyelni. “Még mindig ott dolgozol?” “Nem költöztetek el?” “Hogy van a család?” “Meg vagy elégedve a munkahelyeddel?” A szülők már rizikósabbak, különösen középkorúaktól fölfelé. Bő harminc éve a barátnőmmel autóstoppal akartunk Pécsről feljönni Budapestre. Egy barátságos úr vett fel, aki rögtön mesélni is kezdett magáról. Biztos azért állt meg nekünk, mondta volna az anyukám, ha ott van. De ő elfogult volt világéletében. Utálta a feketéket, egyáltalán mindenkit, aki nem europid (“az ember bőre fehér”, mondta egy másik barátnőm, mondja ma is, mint a Jobbik oszlopos tagja – a Vona történész, mondtam neki, történész, tehát nem gondolod, hogy komolyan gondolja, amit a szájából hallasz, de ez őt nem izgatja). A feketék azonban erről úgy tűnik, nem tudtak, nem érezték, vagy ha érezték is, másként vélekedtek róla, mert az egyetlen ember, aki a Marseille-i gyorson átadta neki a helyét, egy két méteres néger volt, az egyetlen fekete az egész szerelvényen. “Biztos leszáll a következő megállónál” – mondta az anyukám. Nem szállt le.

Szóval, akárhogyan is, de az úr mesélt. Mesélt végig. Én mellette ültem, és nem volt sok választásom, de a barátnőm hátul. Úgy érezhette, hogy neki is érdeklődést kell tanúsítania, ezért néha felnevetett. Aztán elbóbiskolt, de amikor felébredt, gondolta, be kell pótolnia. Hatalmasat kacagott, és ezzel meg is dermedt a levegő.

Sofőrünk éppen akkor tért rá az édesanyja halálára.

Valaki azt mondta nekem régen, hogy mit írja körül, elég jóban vagyunk, ő nem fogja négy szóban mondani, hogy “légy szíves, maradj csendben”, amikor azt is mondhatja, hogy “kuss”, esetleg udvariasabban, hogy “hallgass”. Nade a kötelező… az elvárt… a micsoda, kedves Olvasó? Udvariasság? Mi is az? “Viselkedj úgy, mint az udvarban.” Benne van a szóban. A szavakban minden benne van. Nem írom le százszor, hogy néha gondolkodni kéne. Nem nagyon, csak kicsit. De kinek a viselkedéséhez kellene hasonlítani? A királyéhoz? De hisz az azt csinál, amit akar, elvégre ő a király. Jó, majdnem azt, de maradjunk most népmesei szinten. Akkor az alattvalókéhoz? Azokéhoz, bizony. Azokéhoz, akiknek muszáj. Mert különben áristomba vetik őket, hogy rosszabbról már ne is beszéljünk. Vagy kikerülnek az udvarból. Mit is írt Lenin a politikai végrendeletében (Levél a kongresszushoz), amit utódja azonnal zároltatott? “Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, amely teljes mértékben elviselhető közöttünk, kommunisták között, az egymás közötti érintkezésben — tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében.” Csakhogy Lenin régi vágású kommunista volt. Ő még – minden rossz tulajdonsága ellenére – úgy gondolhatta, hogy a főtitkári tisztség is csak egy tisztség. Egy feladat. Másképp egy szolgálat. A köz szolgálata. Mint ahogy az abban az időben nem használt miniszteri titulus fordítása is “szolga”. És akkor nem szabad udvariatlannak lenni. Hiszen a főtitkár nem király. Oroszok lévén, nem cár.
Hogy ebben (is) mekkorát tévedett.

Jó, akkor ne legyünk udvariasak? Egyetlen szóval nem mondtam. Legyünk. Most még elvárják tőlünk. Sok lúd disznót győz. De még mielőtt észrevételezné, kedves Olvasó: nem mindig, és nem mindenütt várták el. És ma sem mindig és mindenütt várják el, csak ott, ahol jó dolgában az ember nem tud mást kitalálni. Ha nincs konfliktus, csinálj egy bonyolult útvesztőt, és lesz.

Aztán találj ki belőle, ép bőrrel.

(Kiemelt kép: MTI/Mohai Balázs)

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!