Gaál Péter: A megfelelő sertés

Van egy Churchillnek tulajdonított mondás (amire a nyakamat teszem, hogy nem mondta): nem a megfelelő sertést vágtuk le. Ez állítólag a háború után hangzott volna el, a szovjet politikát tapasztalva.

Ha engem kérdeznek, kilencvenkilenc százalékban biztos vagyok benne, hogy Churchill – ha rajta múlik – mindkét sertést levágta volna. Mindez pedig annak kapcsán jutott eszembe, hogy már Churchill budapesti szobrára is a “nazi” (sic!) és BLM (black lives matter) feliratokat fújták.

Ez utóbbiról rögvest két kérdés merül fel az edzett polgárban: hogy – ha már a második világháborúval kezdtük – Geiwitz, oder nicht Gleiwitz? Mai országhatárokkal Gliwice czy nie Gliwice?




Vajon valamelyik túlbuzgó külföldi fújta oda, vagy egy magyar kormányprovokátor, ügyelve a külföldiség érzékeltetésére? Bármelyik variáns lehetséges. Sajnos, bár ez nem a “sajnos” kategóriája, sokkal inkább a “nincs új a nap alatt”-é. Eh, ezt most hanyagoljuk. Kis pancsolás lenne a magyar pocsolyában. Sokkal érdekesebb, ami kint történik. És aminek a kommentálása után – szórakoztató ujjgyakorlat nekem, nulla téttel, mert nem nagy újságba írom, nem óriási nyilvánosságnak, aki szeret, elnézi, hiszen szeret, akkor is, ha nem ért vele egyet, aki meg nem, az legalább megerősödik benne – legalább Önök is aktivizálhatják magukat. Vannak témák, amikhez mindenki ért, ilyen a teológia, ugye, a történelem, a politika, s benne ez. (Meg persze sok más, állatoktól a pedagógiáig.) Már Szele Tamás barátom megmondta, akivel az alant következők szerint ugyan nem mindenben értek egyet, dehát én is lehetek önjelölt szakértő, nem? Legalább bevallom.

Nos hát, ha kitekintünk kies világunkba, két választásunk adódik: tizennyolc-tizenkilencedik századi terminológiával a jakobinus söpredék és a royalista söpredék között. Közös nevezőjük a söpredék. Ezek mozognak. Hogy ki mozgat, persze sokkal érdekesebb, de ne siessünk annyira. Élvezzük. Kitalálni kitalálhatjuk, vagy inkább kapiskálhatjuk, de bizonyítani nem fogjuk tudni, ezért nem is akarjuk. Élvezzük tehát. A klasszikus ind recept szerint a tantrikus szexben a férfi nem ejakulál. Élvezi, és saját javára fordítja a felszabaduló energiákat.

Élvezzék.

A sok okos ember – ez a másik oldal, nem a csőcseléké, és nem a hozzám hasonló Miss Marple-szerűségeké – alátámasztja, kimunkálja, részletezi, kimutatja, közben persze ott van ő maga mindezek mélyén, ha pénzt kap érte, hogy mit szabad neki, azaz mit publikus, mit nem, ha az ATV a gazda, ha más, Sorost már le se merem írni, mert még besorolnak engem is Bayer és társai mögé. Pedig.

Az én szememben egyébként totál mindegy, hogy Soros vagy nem Soros. Soros csak egy abból a társaságból, ami szerintem kilencvenkilenc százalékig biztosan ott volt az arab tavasz kirobbantói mögött – és nem azt mondom ezzel, hogy az arab tavasznak nem volt oka, azt sem, hogy nem volt konkrét oka, csak azt mondom, hogy az a konkrét ok ugyanolyan volt, mint a Bastille ostroma, vagy Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása. Ott van (pardon, lehet) egy igen vegyes és folyamatosan változó összetételű, bizonytalanságra játszó (ennek is megvan a tökéletes logikája, lásd már Periklésztől a “demokráciát”, nem azt, amit ekként adagolnak itt és ott, hanem ami mögötte van) társaság, itt – a hatalomcentralizálók között – pedig ez és az. De hisz centralizált hatalom nélkül nem működik a társadalom! De, működik, ha bizonyos feltételek fennállnak, bizonyos ideig, de ne menjünk ebbe most bele mélyebben. A legjobb megközelítése szerintem (!!!) és mindeddig az amerikai alkotmány, ami pillanatokon belül kikezdődni látszik, legalábbis e pillanatban. Szintén. Az utolsó olyasmi, amivel még el lehetett lavírozni hosszú távon. Nem nagyon hosszú távon, de néhány évszázadig.

Az arab tavasz e pillanatban mintha folytatódna, az arab országokon kívül. Ott már megvolt, minden következményével együtt. Megvan, ha így akarják hallani.

A dilemma tehát Churchill dilemmája a második világháború előtt.

Mély – most már nem tagadom -, sőt, kurva mély ellenérzésekkel néztem az összes metoo- klímavészhelyzet- emancipációs hőzöngést, nem azért, mert nem gondolom ezeket problémáknak, hanem azért, mert azokon a szinteken, ahol felturbózzák, és ahol végrehajtják, nem ezek a problémák, magyarán nem erre mennek ki. Úgy megkérdeztem volna egy tíz-tizennégy év körüli “pesti srácot” ötvenhatban, hogy ugyan mi baja az oroszokkal neki személy szerint, vagy mi baja volt Rákosival, és egyáltalán, mit akar, ha nem lettem volna akkor kilenc hónapos kisbaba. Úgy megkérdeztem volna a szentté avatott Nagy Imrét ugyanezekről. Ismét előállt a két sertés.



Kutyaharapást szőrivel, mondja például a magyar, orosz, észak-koreai (mindjárt rátérünk arra is), kínai, fehérorosz, azeri, türkmén, ésatöbbi diktátor, lepillantva a ló túlsó oldalára, majd voila, megérkezik a nacionalista, antisorosista, antiglobalista, rasszista, náci, álvallásos, álkonzervatív csőcselék, mintegy részben látszólag legalizálva az előbbi csőcseléket. “Tessék, megmondtuk.” Egy kiképzett rendőrségi provokátor belesápadna az irigységbe. Talán bele is sápad.

Innentől rá semmi szükség.

Közben pedig a nép, az istenadta nép, bámul, mint istenadta borjú az új kapura. Olvasgatja újságjait, itt és ott, ki ezt, ki azt, ki így, ki úgy, szörnyülködik, és hevesen utálja… akiket utálni rendeltek számára.

Tudják, hogy nézett ki a lovagkorban egy csata? A hadseregek alapvetően két fegyvernemből álltak: a lovasságból és a parasztokból és közrendűekből verbuvált gyalogságból. A lovasság is kétféle volt: könnyű- és nehézlovasság. A nehézlovasság voltak a páncélos lovagok, olyasmik, mint az ókori parthus katafrakta. Ló és lovas, talpig vasban, brrrr, sóhajtott fel az egyik triumvir, Marcus Licinius Crassus, mielőtt a mai Törökország területén vívott csatában kilehelte volna lelkét. A csata abból állt, hogy mindkét oldal lovassága rárontott… nem egymásra, hanem a másik fél gyalogságára, és az győzött, aki többet le tudott mészárolni az ellenfél parasztjaiból.

Hát most nagyjából ugyanez van.

Az alapkülönbség nem eszmék különbsége, hanem annál sokkal lélektelenebb: szerkezetek különbsége. A centralizált szerkezet, kontra a káoszig lemenő decentralizált szerkezet (jól tudom, hogy a decentralizálás és a káosznak nevezett káosz nem szinonimák). A decentralizáció jóval nagyobb mozgásteret ad… egyeseknek. Ez a lényeg. Azoknak, akiknek nem kellene mozgásteret adni. A plusz csavar ott van a dologban, hogy a diktatúra is ebből nő ki. Lásd a történelmet, eddig és ezután. A kis- nagykirályok, akik nem kis- és nagykirályok, csak szimpla törtetők, legalábbis túlnyomó részben.

Földtörténeti példával élve olyan ez, mint a jégkorszak, amiről múlt időben szokás beszélni, pedig most is jégkorszakban élünk, csak annak egy melegebb – és rövidebb – periódusában. (Jégkorszaknak definitíve a Földnek azt az állapotát nevezik, amikor valamely részét állandó jég borítja.)

Nem mindegy, miből lesz a cserebogár. Nagyon nem mindegy.

Mert a cserebogár cserebogárból lesz.

És akkor, hogy mit gondolok, mi történik most. Azt gondolom, hogy ugyanaz, mint ami az utóbbi négyszáz évben periodikusan: a hatalomkoncentráció megszüntetésére tett kísérlet, ami végül sikerrel fog járni. Hogy mikor, ne tőlem kérdezzék. A többi blabla. Nem a “demokráciáknak” van elsőrendű félnivalójuk, hanem, bárhogy is propagálják vagy titulálják magukat, a diktatúráknak. De ez nem jó. Nem is rossz.

Egykutya. Családi viszály, melynek persze mi isszuk meg a levét.

Hogy pedig lesz-e háború (Szele Tamás barátom itt orrol meg majd rám, noha ötvenezer százalékig elismerem a témában való felsőbbrendűségét felettem, és azt is, hogy a laikusok laikusa vagyok), mármint világháború, még inkább, hogy akar-e lenni: nem. Konfliktus lehet, hogy lesz, helyi háború is, és ha ez világméretűvé eszkalálódik, az már az események kézben tarthatatlan egymásutánjának lesz köszönhető, lásd az első világháborút, de nem akar az lenni. Világháborúhoz – és minden háborúhoz – ugyanis ellenfelek kellenek. Ha országok között zajlik, kormányellentétek. Mondjuk, két szövetség ellentéte, például a NATO kontra Oroszország-Kína (Észak-Korea, Törökország – tudom, hogy NATO-tag -, Irán, stb.) tengelyé. Csakhogy én nem gondolom, hogy Trump Putyin, Hszi-Csin-Ping vagy Kim Dzsongun ellenfele lenne. Sőt, de ez már összeesküvés-elmélet. Mindig érdemes személyes vonatkozásból is átvizsgálni az eseményeket, figyelembe véve a rendszerek kényszerítését. Én azt gondolom, hogy nem országok ellentétéről van szó (most sem), hanem elképzelések ellentétéről, melyek országokon belül célzottak eldőlni, még akkor is, ha ez végül országok konfliktusához vezet. A többi rizsa.

És mi lesz az istenadta népekkel? Hát, kérem, a “nazi” Churchillel kezdtük, fejezzük is be vele. Az oroszok által elfoglalt Berlinben, a Kancellária romjai között sétálgatva meglátott a földön egy vaskeresztet. “Szerencsétlenek”, csak ennyit mondott.

Ezt viszont valóban mondta.