Gaál Péter: A kalitka

– Ez egy liberális – nézett borzadva az egykori szentendrei szomszédom lánya a szüleire, miután két szót váltott velem írásban. Nem ma történt, és én akkor még nem is értettem az egész vircsaftot.

Jó, sok mindent nem értek első látásra-hallásra: nem értettem a zsidózást- cigányozást, “mi ez?”, néztem, mint borjú az új kapura az első “migránsellenes” táblákra, már előbb, a kilencvenes évek elején sem értettem a Hankiss Elemér – Gombár Csaba elleni tüntetéseket, nem is annyira a tüntetéseket, mint a kivitelezést: az egzaltáltságot és hangvételt. Van, aki izgulékony alkat, nyugtáztam akkor magamban, mit se sejtve, hogy a boldog békeidőket élem.

Én különben soha nem tekintettem se liberálisként, se semmi (senki) másként magamra, ha a vallásomat kérdezik (dacára mindannak, amivel e tárgyban foglalkoztam, kereszténységtől a judaizmusig, iszlámtól a buddhizmusig, teológiától a vallásfilozófiáig és en bloc a filozófiáig, vagy tán épp ezek miatt), mindmáig azt tudom csak mondani, hogy “egyéb”. Persze mindenki “egyéb”, és ha ettől eltérőt válaszol, azt is úgy kell értelmezni. Akként református, katolikus, muszlim, zsidó, amiként ő ezeket értelmezi. Mi másként is lehetne? (A buddhizmust szándékosan hagytam ki, mert abban mindezek – is – benne foglaltatnak.) Aztán attól is eltér, de megbánja bűneit, mielőtt megint eltérne. Ne legyek cinikus, korholnak Önök. Lehet ezt cinizmus nélkül? És ne aggódjanak, magammal pont ilyen vagyok. Hiszen ki másból indulhatnék ki? Ki másból indulhatnak ki Önök is, mindannyian, mint magukból? A lónak négy lába van, mégis megbotlik. Nekünk meg csak kettő. Meg is botlunk, egytől-egyig. És amiképp egyik ló hasonlít a másikra, mi is hasonlítunk egymásra. Ezért tudunk egyáltalán beszélgetni, ha nem is nagyon jól.




Na tehát, akkor még csodálkoztam. Mi kifogása lehet bárkinek a “szabadság” ellen? Hogy kedves ellenségeim vitorlájában csökkentsem a szelet: ahogy ők gondolják, ismétlem, nem vagyok liberális. Hogy pedig – szerintem – ők hogy gondolják, vagyis a “konzervatív” világnézetű, sőt, a “radikálisan konzervatív”, “ultrajobboldali” emberek hogy gondolják, pontosabban miért gondolják úgy, ahogy gondolják, mindjárt rá fogok térni. Már úgyis elkél az ismerősök számának csökkentése.

A “szabadság” fogalmát – Engelst se nélkülözve, de Schopenhauert se – már tisztáztuk: a korlátok felismerése. Azon belül lehet, amit lehet. Jó determinisztikusan hangzik, mert az is. A szabad akarat annyi, hogy szabad akarni, ahogy a briliáns Arthur mondta. A nem megengedett cselekvés eredménye sem megengedett. Szigorúbb értelemben nincs is neki. Nem eredménynek számítják, hanem bűnnek. C’est pire qu’un crime. C’est une faute. Több, mint bűn, hiba. Antoine de Boulay gróf sommázata, miután az akkor még Első Konzul Bonaparte Napóleon kivégeztette Enghien hercegét, minden politikai haszon nélkül mártírt faragva belőle. Mi itt, Magyarországon tele vagyunk mini-Napóleonokkal, az igazi Napóleon adottságai nélkül. Hibázni pontosan ugyanannyira tudnak, humoruk viszont, az nincs hozzá. Még annyi se, mint a lemondatott V. Ferdinánd osztrák császárnak volt, miután utódja, I. Ferenc József 1866-ban a poroszok ellenében elvesztette a königgrätzi (sadovai) csatát: nem érti, jegyezte meg, miért kellett őt lemondatni, amikor ezt ő ugyanígy el tudta volna veszíteni.

Eltekintve a “szabadság” ilyetén meghatározásától, és megmaradva a hétköznapi gondolkodásnál, tűnődtem, mi zavarhatja az emberek egy részét (statisztikailag körülbelül a felét) a nagyobb ketrecben? Különleges érzékük volna a természet (Isten) szándékaihoz és rendeléséhez? Különleges érzékük volna jelen világhoz, ami aztán mindenfelé megy, csak a felé nem, amit emberi nívónak nevezhetünk? Ösztönösen tiltakoznak, írtam régebben. Ösztönösen tiltakoznak a szellemfosztott disznóól ellen. Megpróbálnak “felfelé” keresgélni, jó irányban, csak rossz helyen, ami az irányt is negligálja. Kevésbé, vagy többé. A kommunizmus és a nácizmus is, hiába tartja magát materialistának az egyik, spirituálisnak a másik. A manifesztáció mikéntje, beleértve a célt is, kortünet. Ma már – és egyre inkább – a szellem is az anyag szint alatti szintjén nyilvánul meg, lásd a jógától az agykontrollig az összes önmegvalósítási út mai praxisát. “Jót tesz az egészségnek.” “Megnyugszol tőle.” “Még a munkádban is sikeresebb leszel.”

Mindezzel csupán az a baj, hogy ez nem ilyen egyszerű. Vagy még egyszerűbb, le egészen a pszichikum világáig. A nagy szellemek ma már pont azon az oldalon vannak – az abszolút értékeknek mondottak abszolút voltának megkérdőjelezése oldalán – ami liberális, a liberalizmussal rokon, vagy amit közönségesen azzal rokonítanak. Ez nem jó, de nincs számukra másutt hely. És ez a hely is egyre zsugorodik. A másik hely, ahol lenniük kellene, pedig foglalt. Ott a bitorlók és megtévesztettjeik ülnek.

A mai nagy szellemek nem Marx rokonai, hanem Platónéi. Igaz, bizonyos értelemben Marx is Platón rokona volt, ha hevesen tiltakozna is ellene. Sokkal inkább, mint a mai “jobboldali” szemfényvesztők, és “jobboldali” nyájuk. Azok szimplán vezérürük bőrébe bújt pragmatikus gazdasági hiénák, és bizonytalan lelkű báránykáik.




Minden betűt sajnálok, amit a politikáról kell írnom. Minden betűt sajnálok, amit a – kevés kivételtől eltekintve – politikusoknak nevezett parvenükről (ez nem a gondolkodási képességre, az “okosságra” vonatkozik) kell írnom. Minden betűt sajnálok, amit teljesen nyilvánvaló dolgok megértetésére kell pazarolnom. Minden betűt sajnálok, amit aktuális hírek kommentálásra kell fordítanom. A nagy szellemek ugyanúgy gyötrődnek, ahogy én itt és másutt (hogy én mi vagyok, azt nem az én tisztem megítélni). A kaotikus tompaság ellenében a hányt-vetett élet (László András) még emelkedettnek számít. Az én életem legalább ez utóbbi kategóriába tökéletesen belepasszol.

De, hogy hogyan kerültünk ide? És itt van, amiért ezt az egészet írtam. Úgy, hogy hamis a baba. A mai konzervativizmus – ez is kortünet – nem azt konzerválja, amit konzerválni kellene. Egy vázat konzervál, egy üres héjat, egy csomó tartalomfosztott szabályt és ítéletet. Pedig még a Globus dobozain is van szavatosság. A napóleoni háborúk idején eltett sózott marhahúsnak is volt szavatossága, noha a sok korbácsolás miatt bloody back-nek, véreshátúnak csúfolt angol katonák és tengerészek ötven év múlva is azt ették. Annyi a különbség, hogy itt nem a belső rohadt meg. A belső egész egyszerűen eltűnt. Ha úgy jobban érthető: olyan formában, ahogy azt eltették, már nem aktuális. Számunkra nincs. “Senki sem varr régi ruhára új szövetből foltot. Vagy ha igen, akkor az új szövet kiszakítja a régit és a szakadás még nagyobb lesz. És senki sem tölti az új bort régi tömlőbe, mert ha mégis, a bor szétveti a tömlőt, és a bor is, a tömlő is tönkremegy. Az új bor új tömlőbe való.” (Mk 2,21-22) De ez Jézus tanításaira és a régi zsidó vallásra vonatkozott! Igen, kedveseim. Akkor arra. Kétezer évvel ezelőtt. Ami akár száz éve új volt, az ma már szakad.

Lehetséges, hogy a mélyben ott pislog még a “sursum vivere”, “felfelé élni” vágyakozása, de a felszínen már csak szabályok vak követése és mindenre/mindenkire való ráerőszakolása látszik, súlyosbítva az ezt meglovagoló demagógok uszításával. Az egykori gellérthegyi szomszédom papagája. Nem tudván, hogy a papagáj akkor marad csendben, ha letakarják, és azt hiszi, éjszaka van, nem bírván elviselni a hajnali csiripelést, minden este kirakta a folyosóra. A sokadik reggel után, amikor nem tudtunk tőle aludni, elhatároztuk, hogy eleresztjük. Kinyitottuk a kalitka ajtaját, de nem történt semmi. Megpróbáltuk előcsalogatni, kirázni, de a madár tíz körmével kapaszkodott az ülőrúdjába, végül feladtuk. Neki a kalitka a biztonságot jelentette.

Pontosan ugyanazt, amit alacsonyabb szellemeknek (és itt se az okosságra/műveltségre/kvalifikáltságra gondoljanak) a szabályok.

Akik aztán megpróbálnak gondoskodni róla, hogy ne legyenek egyedül abban a kalitkában.