Gaál Péter: A jóslás

Szinkron a világgal. Jegyezzék meg ezt a szót: szinkron. Görögül szinkrón. Egyidejűség, vagy együteműség. Számunkra most az “egybeesés” a legcélszerűbb.

Különböző, egymásból nem következő, alkalmasint teljesen más jellegű és szereplőjű események (nem feltétlenül időbeli) egybeesése. A “nem feltétlenül időbeli” kifejezésre felhívom szíves figyelmüket. Van időbeli egybeesés is, például egy – jó, rossz – álom és valamely hozzátartozóval kapcsolatos – jó, rossz – történés. A “jó, rossz” szavakat ne vonják pellengérre: kellemes, kellemetlen, hasznos, haszontalan, mindig a pillanatnyi érzés relációjában. Olyan, amilyen, összefüggésben valamivel, ami szintén olyan, amilyen. És vannak azonos jellegű események is, hogy ne mondjam, tökéletesen azonosak, például egy mozifilm vagy színdarab megismétlődése az életünkben. Vagy egy másik ember életéé. Oh, a lélekvándorlásra tetszik gondolni? sóhajtanak fel Önök közül az ezotériarajongók. Nem, nem a lélekvándorlásra tetszem gondolni. A lélekvándorlást még abszolút természettudományosan is meg tudom magyarázni, legalábbis a természettudományos megfigyelésekig visszavezetni. Amikor az egymástól – például a köztük levő távolság okán – elszigetelt majompopulációk egyike megtanul valamit, kisvártatva tudni fogja a másik is, anélkül, hogy kikísérletezte volna. Ha egy egyszerűbb élőlényben kialakul egy válaszreakció, “tudás” valamiről, őt ledarálják, pépesítik, és a kivonatát (esetleg az idegdúcai kivonatát) bejuttatják egy másik egyedbe, minden tanulás nélkül az is tudni fogja. Már általánosban tanultuk, jó, Trofim Gyenyiszovics Liszenko szelleme még kísértett, de már csak kicsit. Mint tudják, az ő egyik vesszőparipája a vernalizáció volt (bővebbet a Wikipédiából), a növények fejlődéséhez szükséges hőmérsékletigény, egy maximum és egy minimum, plusz az időzítés. Az őszi búzát ősszel kell vetni, mert igényli a hosszabb alacsony, de nem túl alacsony hőmérsékletet, cserébe gazdagabb termést ad, mint a rövid fejlődési idejű tavaszi. Liszenko búzamagvakat kezelt enyhe faggyal, mintegy reprodukálva a telet, hogy olyan, egyébként csak ősszel vethető magot kapjon, amely a nagy fagyok sújtotta területeken (ahol az ősszel vetett búza elpusztult volna a hidegben) tavasszal is földbe tehető. De nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy az így megszerzett – és általában a szerzett – tudás örökölhető-e? Vagy valamiképp “átmegy-e” egy másik élőlénybe?

Élőlénybe? kérdezik Önök mosolyogva. Bármibe. Vízbe. “A víz információkat hordoz.” Egy fenét, írja posztjában egy kedves ismerősöm. De hát minden hordoz információkat ! Tőlem támadhatja bárki a homeopátiát, akkor is. Nem úgy, ahogy a kizárólag két dimenzióban gondolkodni képesek képzelik. Plasztikusabban és fizikusabban – még a két dimenziót sem elhagyva – nem csak soros kapcsolás létezik, hanem párhuzamos kapcsolás is. Ezek a dolgok nincsenek megcáfolva, csak nem illeszkednek a racionális-diszkurziv logikába. Na és? Na és. Ami az egyik nyelven sértés, egy másikon lehet bók. És fordítva. A “tudomány” (azért az idézőjel, mert semmi nem tudomány, ami valamit be akar bizonyítani, illetve cáfolni, hangsúly az akaraton, tudomány az, ami mindenre nyitott, soha nem zár le semmit, és soha nem a végén kezdi) nem cáfolja sem az asztrológiát, sem az alkímiát, azon egészen egyszerű oknál fogva, hogy azok az analogikus gondolkodáson alapulnak. A megfeleltetéseken, nem a következtetéseken. A megfeleltetések pedig mindenekelőtt… a megfigyelésen. Egymásból nem magyarázható dolgok összefüggésein. Ha bárki azt mondaná Önöknek, hogy a bolygók (égitestek) hatnak az emberi sorsra, legyintsenek. Az égitestek, mondjuk a Nap úgy hat az emberi sorsra, hogy sugárzást bocsát ki, elektromágneses hullámokat, vagy – a Hold – gravitációja befolyásolja az időjárást, tengermozgást. A mai viharok eltörpülnek a Hold előtti viharokhoz képest, mert akkor a Föld sokkal gyorsabban forgott, ha nyáron kifekszünk a strandra, lebarnulunk, esetleg leégünk, és így tovább. Ez a tudomány. De nem az asztrológia, annak dacára, hogy az asztrológia is használ asztronómiai (csillagászati) számításokat és leírásokat. Bizonyos mértékig az alkímia is támaszkodik a kémiára, mégsem kémia. Babonaság, legyintenek sokan Önök közül. Nem, kedves Olvasók. Nem ez a babonaság, hanem az az előítélet, amely ezeket babonaságnak tartja. Minden előítélet, amely anélkül ítélkezik, hogy megpróbálná megérteni, ami a tárgya.

Minden információkat hordoz. Minden hordoz minden információt. Az egész világot. Csak nem mindenből hívható elő, mert nem ugyanúgy hordozza. A lét hármassága: lehetőség van rá, lappang, vagy megnyilvánult. Nincs köztük hierarchikus különbség. Évekkel ezelőtt – tessék megkapaszkodni – Leonyid bácsi, az ukrán természetgyógyász, aki volt szíves térítés nélkül is kezelni kicsit – igen helytelenül – nyújtás nélkül edzett tagjaimat, egyszer elém tett két pohár vizet. Kóstoljam meg, kért, és utána mondjam meg, érzek-e valami különbséget? Éreztem, bár “sima” víz volt mindkettő. Na, mosolygott, mindkettő közönséges csapvíz, csak az üveg mögé, amiből az egyik pohárba töltött, éjszakára egy ikont helyezett. És ezt nem előtte, hanem utólag mondta, úgy, hogy fogalmam se volt róla, mire megy ki az egész. Bármikor tanúsítom, ezer szkeptikus ellenében is.

Kérdezzenek meg egy transzplantáló orvost, találkozott-e olyan jelenséggel, hogy az átültetés után a páciens valamely tulajdonsága megváltozott, éspedig furcsa mód pont a donor valamely tulajdonságával megegyezőre (nem kell halott donornak lennie, élőből is transzplantálnak, például vesét)?
És ha mindez egy hangyányit is igaz, akkor a “lélekvándorlás” – mint információvándorlás – mindjárt könnyebben elképzelhető.

Nem mintha közvetlen kapcsolatra lenne hozzá szükség, de ez már a következő szint, az analogikus megközelítés. Ez már az információt átvevő víz szintje utáni szint, amelynek előző stációja a nagy hígítású homeopatikus gyógyszerek, következő pedig – ugrással a következtetésektől a megfeleltetésekhez – a világ analogikus egysége.

A református papokat megáldják, a katolikus papokat kézrátétellel felszentelik. A kézrátétel valami olyasmi, mint az olimpiai láng: ahogy az fáklyáról fáklyára vándorol, de materiálisan már az első átadástól nem az, mint ami Olümpiából elindult, a kézrátétel is kézről kézre, azaz fejre, fejről kézre kerül, s onnét így tovább. Mindvégig ugyanaz, de csak szimbolikusan. Érdekes módon egyetlen szkeptikust nem hallottam az ellen tiltakozni, hogy “az olimpiai láng megérkezett ide és ide”. De miért is csodálkozom? Végtére ugyanők az angol királynőt is királynőnek titulálják.

Jó, de akkor mi? Akkor mi történik itt? Mitől lehet – mert kétségük ne legyen felőle, hogy lehet – jó eséllyel (sic!!!) következtetni (nem jósolni) valamire olyanokból, amiből diszkurzív gondolkodással nem lehetne? Mi van a tapasztalat – mert efelől se legyen kétségük, hogy tapasztalat – mögött?
Képzeljenek el egy háromszöget. A felső csúcsa egy rendezőelv, a másik kettő, amit megfeleltetünk egymással. Így működik az analógia. Ez és ez egy bizonyos szempont szerint ugyanazt fejezi ki, mint az és az. Ráadásul nem egyszerűen ugyanazt fejezi ki, hanem létrendileg ugyanaz. Nem hasraütésszerűen ugyanaz, hanem esszenciálisan ugyanaz. Egy zászló – mint a magyar trikolór – azért nemzeti jelkép, mert – ezért és ezért – ennek deklarálták. Az arany nem azért képviseli ugyanazt, mint a társadalomban – a természetes társadalomban – a király, mert ennek deklarálják (nyilatkoztatják ki), hanem mert lényege szerint azonos vele. A maga helyén – a fémek között – ugyanaz. Természetesen mint fém, de ezt már csak a kukacosok kedvéért teszem hozzá.

Innét folytatjuk.