Gaál Péter: A jóslás – 2.

Két vagy több, látszólag össze nem függő dolog/esemény lényeg szerint azonos. Itt hagytuk abba. Van (lehet) azonban úgy is, hogy lényeg szerint nem azonosak, de akkor és ott igen.

És lehet, hogy ez jelent valamit, lehet, hogy nem jelent. Ha például reggel, munkába menet egymás után orrukat turkáló emberekkel találkoznak, elkönyvelhetik szimpla szinkronicitásnak. Biztos ez? kérdezik Önök, megfertőzve újkori babonásságomtól. Naná, hogy nem biztos. Bolti tolvaj koromban, amikor elkezdtem félkarú emberekkel találkozni, az rendszerint – csak szkeptikus barátaim kedvéért nem írom, hogy mindig – lebukást jelentett. És lőn, nevetnek ki ugyane szkeptikusok, hiszen csak idő kérdése. Meg a nagy számoké. Nostradamus, alias Michel de Nostredame nevezetes négysorosait bárki megírhatta volna, ha tud négysorosakat írni (képzeljék, még ezt se tudnak sokan), és ha elég sokat ír, és elég sok idő múlik el, kizárt, hogy néhány (az eltelő idő arányában mind több) ne passzolna kísértetiesen valamely megtörtént eseményre. A Biblia kódja, teszik hozzá Önök, igen, meg az effélék: egy telefonkönyvnek is lehet kódja, program kérdése az egész, nem telefonkönyvé. És hát, visszatérve az orrturkálókhoz, lehet, hogy csak megüti a szemem, majd utána – aznap legalábbis – már erre vagyok kihegyezve? Lehet, de ha másnap is erre vagyok kihegyezve, és akkor viszont nem találkozom orrturkálókkal? Az agy, próbálkoztam némi materialista ízű magyarázattal, miután sorozatban ismétlődtek ezekhez hasonló események, megláttam például valamelyik bolt kirakatában egy bermudát, majd negyed óra múlva pont ilyenben ült le valaki mellém a moziban, tehát az agy, ami itt nem az ésszerű működéssel ekvivalens, sokkal inkább a szeszéllyel, mégpedig az Ő szeszélyével, egyszerűen ezt szerette volna még látni, és nem érte be a hozott anyaggal. Még csak az se kell hozzá, hogy valami megtetsszen nekem, épp elég, ha ő akarja. Önök hányszor ismételgettek magukban unalomig, sőt csömörig, a hányingerrel küszködő csömörig egy dallamot? És tapasztaltak már olyat, hogy ez a dallam még csak nem is tetszett különösebben, nyolcvanadszorra pláne nem? Megvan ennek is a magyarázata, nyugtat meg egy pszichológus, hogyne, megmagyarázni én is tudom, rabbi, mondta az egyszeri bócher, csak nem értem. Attól függ, milyen nyomvonalon indul el a magyarázó, lásd a homeopátiát, mert bizony könnyen megeshet – a csiga is eleshet, mosolyognak Önök; de ezúttal nem a csiga esik el, hanem az értelmezni igyekvő a saját lábában: ami itt és így láthatóan alaptalan, az egy másik viszonylatban már korántsem. Csak más az alapja, és másként jutunk el oda.

Az agy – e relációban – hasonló a lélekhez egy másik relációban: ami ráció szintjén rendben levőnek tűnik, korántsem biztos, hogy lélek szintjén is rendben van, és fordítva. A lélek számára – materialista barátaim lapozzanak – nincs se idő, se tér, se következtetve okoskodás, nincsenek halottai, semmiféle értelemben, még úgy se, mint egy darab kő a kiszáradt folyómederben. Lélek szintjén lélek van, azaz szellemi lélek, a szellem természetével, nem a megérteni vágyó tudat természetével. A lélek elfogad vagy elutasít, s ez alól nincs apelláta. Kijelentés, nem alkudozás.

Hallottak már a nyomda ördögéről? Biztosan hallottak. Arról, aki beleszól. A tizenhetedik századi angol bibliákba is beleszólt, mindjárt a Tízparancsolattól kezdve, hogy azt mondja: “thou shalt commit adultery”, “paráználkodj”, de akadt, ahol Jézus se mondott egyebet, mint “the unrighteous shalt inherit the kingdom”, vagyis “az igazságtalanok öröklik a királyságot”, jelesül Isten országát, na és? rántják meg Önök a vállukat, működött a tudatalatti, ki tudja, mi nyomta a szedő szívét? Meg évszázadokkal elébb a másoló barátokét?

Az az ördög se véletlenül volt ott, de létezik egy másik ördög is, ami – húsz évig foglalkoztam nyomdával – ráül a munkákra, mindjárt a kezdetektől, és onnantól semmi se sikerül, korrektúrától a végtermékig, szövegpontosságtól a határidőig. A kezdetektől érezni lehet, és nem csak a nyomdával van így, mással, napok, évek másféle eseményeivel is, noha nem ilyen ember alkotta beosztásban: hosszabb-rövidebb korszakokkal. Hogy mikor kezdődnek és mikor végződnek, azt az ördög szabja meg, vagy az angyal, esetleg ők ketten együtt. (Ne akadjanak el ördögön se, angyalon se, ezúttal és itt egyszerű megszemélyesítések ők.) Ezek folyamatok, nem események egymás után. Egy lánc, amire fel vannak fűzve, noha látszólag nem következnek egymásból, ahogy a rablóhús hússzelete se következik az előtte levő hagymából és a mögötte levő szalonnából. Miért is következne abból, hogy valakire reggel ráborul a kávé, az, hogy a főnöke letolással kezdi, nekimennek az autójának, megbünteti a rendőr, behívatják a gyereke miatt az iskolába, majd estére kitör rajta az influenza? Miért következne ezek bármelyike a megelőzőkből? De mit gondolnak, lehet-e a második vagy a harmadik ilyen után számítani a következőre? Három orrturkáló után a negyedikre? És mit gondolnak, minek van nagyobb valószínűsége (nem egzakt matematikailag): hogy jön valami hasonló, vagy hogy nem jön, sőt épp ellenkezőleg? Úgy vélik, hogy csak a nyomda ördögével és az orrturkálókkal van így?

Az igazi jóslás nem magyarázatkeresés. Vulgáris értelemben még csak jóslás sem. Lehetőségek megadása. Valójában folyamatok felismerése. Analógiák felismerése. Analogikus “tárgyak” és analogikus események felismerése. A szinkronicitás felismerése. Felismerés. Tovább nem tudom redukálni. E tekintetben a tudományhoz és a joghoz – a helyesen értelmezett joghoz – hasonlatos, előbbihez képest azzal a különbséggel, hogy – amennyiben törekszik a korrektségre – igyekszik a “magyarázat” szót kiiktatni a szótárából. És azt is, hogy “biztos”. Nem azért nem biztos, mert rosszul ismertük fel a láncot (már két elem is lánc), az egyszerűen helytelen következtetés, hanem mert nem tudhatjuk, hol a vége. Nem csak a lehetőségek vége, hanem a ténylegességek vége. A kettő nem ugyanaz. És ebbe nekünk is van beleszólásunk. Tiltás és engedés kéz a kézben jár: ha valamit nem is lehet, másvalamit igen. Fogják föl terelésnek. Bármi is légyen. Mindegy, mi, ilyeneken nem kell rágódni. Tanácsoltam már: ha érzik, hogy felismerték, és visszajelzést is kaptak, egyszerűen dőljenek bele. Mint a gyermekek a bizalom-játékban. A keresztény bemerítés is háttal történt-történik. Az ember úgy a legtehetetlenebb és legkiszolgáltatottabb. Amúgy is az, kontráznak Önök, és igen, személyében amúgy is az. Kiszolgáltatott. Elszenvedi a világot, érje bár öröm vagy bánat. Kegyelem nélkül nem megy. A kegyelmet – bármilyen más szóval illessék – pedig fel fogják ismerni, ahogy fel fogják ismerni a kegyelem hiányát is. “Olyan szerencsétlen vagyok egy ideje”, sóhajt fel néha a polgár. “Máskor viszont csupa jó történik velem.”

A mai ember en bloc tompa. Tuskó. Bedől mindennek, amire kondicionálják. Csak rá kell ragasztani egy ernyőre, hogy “tudományos”, és kéz a kézben, örömében visítva rohan alá “vallásos” és vallás nélküli. És mivel ő maga általában nem tudós, ezt a hiányosságot – más sincs, mint hiányosság – (tév)képzetekkel, társításokkal és különböző tekintélyek citálásával pótolja. Ezt így együtt, gyűjtőnéven nyugodtan nevezhetik előítéleteknek. Már azelőtt megvannak, mielőtt bármiféle vizsgálatra sor kerülne, amely vizsgálatokra egyébként nem kerül sor. Hozzátartozik, hogy ahogy a vallás devalválódott, úgy devalválódott minden más is, ami nem a fizika tárgya. Fizikaivá vált. Valójában persze nem vált fizikaivá, csak ezt a valóságot tekintik primernek. Így se jó: kizárólagosnak. A test és szellem, mely test és szellem – lásd az ókori görögöket – nem kellene, hogy egymással ellentétbe kerüljön, valahogy ellentétbe került, és köztük a test látszik győzedelmeskedni. Szellem – s ilyenformán lélek – nincs, illetve a test (az anyag) terméke. A világ talpáról a fejére állt, ahogy – jóllehet az ellenkezőjét deklarálta – Karl Marx állította talpáról a fejére Hegelt. Mandula lányom kedvenc meséje, a Hétfülű szamár (Paulini Béla) főszereplője, a hétfülű szamár se volt hajlandó a juhászt hordozni, hanem ehelyett maga ült fel a juhász hátára. Ez az Önök világa, a mi világunk ma.

Babona. Te babonás vagy? kérdezték többen megdöbbenve, amikor megálltam egy átszaladó fekete macska előtt. Önök is mosolyognak, tudom. Nem mintha vicces lenne. Legutóbb, amikor ez történt, valaki Szigligetről vitt autóval Hegymagasra. Én megvártam volna, ameddig jön egy másik jármű, egy ember vagy állat, és megszakítja a képzeletbeli nyomvonalat, ő nem várta meg, sőt kinevetett. Nekem, mondta, semmit nem jelent a fekete macska. Elméletben nekem sem, válaszoltam, de az a tapasztalatom, hogy előre jelez valami kellemetlenséget vagy bajt. Még egyszer felhívom a figyelmüket erre a szóra: tapasztalat. Nincsenek előítéleteim, illetve amennyiben vannak, törekszem a leküzdésükre, pro és kontra. Se “babonás” nem vagyok, se “nem babonás”. Mi több, eddig úgy gondoltam, hogy az ómenek, jelek – is – személyre szabottak. Ami számomra nem kívánatos, lehet, hogy más számára közömbös, vagy éppenséggel kívánatos. Az ómeneket az ókorban – például a rómaiak – nagyon komolyan vették. Nem azért vették nagyon komolyan, mert “babonásak” voltak, ahogy a vallás sem azért alakult ki – nem is “alakult ki”, az ember elválaszthatatlan része volt mindig -, hogy magyarázatot adjon a másképp akkor nem megmagyarázhatónak gondoltra (végső soron semmi sem megmagyarázható, de most úgy teszünk, mintha az a néhány axióma, amivel a magyarázatot helyettesíti a tudomány, magyarázat volna), hanem azért, mert még nem köteleződtek el a valóság egyik fele, a fizikai valóság irányában, és a tapasztalataik azt igazolták, hogy az ómenekkel célszerű számolni. Olvassák el Colleen McCullough Róma-sorozatából Cicero és Caesar konzuli áldozásának történetét, a két fehér bikával, és utána Cicero és Caesar konzulságával. (Elolvashatják az egész sorozatot, csak javallni tudom, a – többek között mai – politikát is kitűnően meg fogják belőle érteni.)

Nos, hogy befejezzem példámat, már rég elfelejtettük a macskát, amikor – még aznap éjszaka, beszélgetés közben – annyira összevesztünk, hogy alig vártam a másnap reggelt, amikor egy kurta “viszontlátásra” (amit mindketten viszont nem látásnak gondoltunk) kíséretében elmenekülhettem a békés tapolcai útra, arccal a vasút felé. A vonat kerek egy órát késett, de addigra kiélveztem a hegyeket, kecskéket, napsütést, és már nem zavart.

Van ebből tanulság, kedves Olvasók? Van. Ha csak annyi, hogy semmit ne nyeljenek be elsőre, sőt másodikra se, mint kacsa a nokedlit, legyen bár mégoly “józan” (racionálist azért nem írok, mert ez a terület, ahogy elébbiekben kifejteni próbáltam, nem a ráció területe) és “ésszerű”, már megérte.

A racionalitás racionalitása nem biztos, hogy racionális vidékre vezet. Zénón, tudják, az eleai, minden apóriák (logikai zsákutcák) nagymestere hogy örülne ennek! Pedig ez (így) nem is paradoxon, noha kétségkívül azzá tehető. Hiszen mi nem?

Az első rész itt olvasható >>>