Gaál Péter: A hitről megint

Hagyjam békén azt a fiút, kérte kedves régi, hívő katolikus, ergo (?) Fidesz-fan ismerősöm, elolvasván Az Atyá-t. Mikor vesztettem el a hitemet, ha volt egyáltalán, érdeklődött utána kedvesen.

Nem rá specializálódtam, és nem bántottam. Nem mondom, hogy soha nem bántok senkit, illetve – így helyesebb – amit leírok, soha nem bánt senkit, de… általában nem bántásnak szánom, hanem teljesen másnak. Nem ő a megcélzott, hanem ő egy példa. Nehéz ezt is lenyelni, mert hát végtére Bástya elvtársat már senki sem akarja meggyilkolni? Az is a figyelem egy fajtája, ugye.

Nos, a hit – az én szememben – nem ez. Kellő komolysággal kezelve. Minden ilyen szót és kifejezést célszerű abban legnagyobb a mélységben értelmezni, amiben csak lehetséges, magyarán abban a jelentésében, ami az ő eredeti jelentése. Másként is lehet, hogyne lehetne, csak akkor ugyanabban a hangalakban valami másról fogunk beszélni. Még ezzel se lenne nagy baj, vannak ilyen szavak, például a magyar “marha”, ami régen többek között tulajdont, értéket jelentett, valakinek a javait (“aranymarha”, “ezüstmarha”), ma pedig kizárólag egy megtermett, kérődző növényevő emlőst, esetleg ennek emberi megfelelőjét. És ami az efféle kifejezések modern kori használatával a bajom, ugyanaz a bajom a vallásos szertartásokkal, általános szinten magával az – akármilyen – mai vallási gyakorlattal is. A krisnásokkal, hitgyülisekkel, a “történelmi” (van, hogy a történelem szünetet tart?) egyházak mai hívei nagy többségével, akármelyik oldalán helyezkednek is el a lónak. Anyukám imádta a giccset – mint giccset, még hupikék törpikék-gyűjteménye is volt -, de teljesen tudatosan – művészettörténet volt a hobbija -, és nem keverte a szezont a fazonnal. Hívő református is volt, de megmaradt a nem-gondolkodás szintjén e tárgyban, azt is tudatosan. “Mint orvos, nem hiszem, de mint vallásos ember, hiszem.” Punktum. Jól megfértek a lelke oszlopai és a szakmája egymás mellett, és egyiket se akarta a másik fölé helyezni. Se belemenni. Ezek tartották a világát, és ezzel ő beérte. Valami ilyesmit lehet klasszikus polgári tudatállapotnak nevezni.

Szóval az én szememben – ha tetszik Önöknek, ha nem – az, amit a miniszterelnök fiától a hitgyülisekig, hitgyülisektől Jehova Tanúiig, Jehova Tanúitól a Cseri Kálmán-féle (egy nagyon híres és ismert református prédikátor-lelkész volt, pár éve halt meg) társaságig és így tovább művelnek, nem mélység, legfeljebb érzelmi mélység. Nem több, mint a szeret-nem szeret-szívből-igazán. Amivel szintén nincs semmi bajom, ha a helyén van. De nincs a helyén: helyettesít valamit, amit ezzel nem lehet helyettesíteni. Olyan, mint amikor valaki azért csinálja, amit csinál, hogy a tevékenység érzetét érezze. Azt is érzi, csak itt a vége, fuss el véle. El is fut, nem ő, hanem az élete. Ami valamire való volna – különben nem volna -, és nem azért, mert van valaki, akinek “csodálatos terve van velünk”, és “nagyon szeret minket” (egy régi katolikus plébános ismerősöm kedvenc rigmusa, sokat beszélgettünk egy időben, aztán le is tiltott, kimondva-leírva, hogy nem akar kellemetlenségeket hallani), hanem egyszerűen azért, mert van. A dolgok önmagukból következnek, nem másból. A lét – hiszen csak egyes szám első személyben tudjuk átélni – “á sé”, “önmagamból való”, nem “ab alio”, “valami másból való” lét. Nekem különben mindegy: mindenki szíve joga, hogy úgy csapja be önmagát, ahogy neki jólesik. Hogy ebben is legyen egy csavar: egyetlen esetben van ezeknek értelme (az értelem célirányosság), ha kiindulások. Ha nem az út vége, hanem az út maga, pontosabban annak RÉSZE. De ez a legritkább. Sokkal kellemesebb eldobolgatni-elénekelgetni-elbocizgatni Somogyvámoson, vagy elénekelgetni-“nyelveken szólni”, azaz elhalandzsázgatni-részt venni valamilyen tömeghisztéria valamilyen fokában, mint elmélyedni a gondolatokban, majd az intuíciókban, majd a gondolatok-intuíciók felettiségben. Ami nem hiány, hanem a hiány hiánya.

Nekem nem fekszik a szirup. És félő, hogy ez így is marad. Nem fekszik a vulgarizálás sem. A tömegfogyasztásra alkalmassá tétel. Régebben azt mondtam, hogy tökéletesen megfelelt a latin nyelvű mise, prédikáció nélkül. Nem az volt a funkciója, hogy megértesse, amit – tisztelet a kivételnek – a pap se értett, hanem az, hogy meglegyen. Voltunk, leszünk, és most megyünk a dolgunkra. A de facto törvények nem megmagyarázhatók, legfeljebb magyarázhatók. A de jure törvények szintén. Ha konzekvensen, minden válasz után újólag feltesszük a kérdést, hogy “miért?”, a végén mindkettőnél a “csak” válaszig jutunk. Máshova nem juthatunk, és bizony ez a világ összes jelenségére igaz.

Próbáljuk megérteni, hogy a hit – ha azt akarjuk kitalálni, én mit gondolok -, nem

– elhívés;
– érzelem;
– tapasztalat;
– pozitív tulajdonság;
– negatív tulajdonság;
– a gondolkodás ellentéte;
– a megértés ellentéte;
– fanatizmus;
– ragacs;
– szirup;
– mákony;
– maszlag;
– elvakítás;
– elbutítás;
– igába hajtás;
– és még millió más dolog sem.

Akkor mi? – kérdezi a polgár. Teremtő aktus. Varázslat, az ember – mint Isten képmása – kizárólagos jellemzője, amivel – egy bizonyos, nagyon magas, a létezők világában legmagasabb szinten – önmagam, önmagamban, önmagamért, önmagamból, önmagam által, önmagam fölé varázsolhatom. In sé, pro sé, á sé, per sé, super sé (latin). Egy szinte átgondolhatatlanul mély és magas valami, nem Harry Potter pálcája, amivé – legjobb esetben – napjainkra redukálódott.

Pont.