Gaál Péter: A Gigantopithecus blacki, a sárkányok és mi

A Gigantopithecus blacki – mostani vélekedés szerint – egy orangután-féle ősmajom volt, nem egészen orangután, némi hasonlóságot mutathatott a mai gorillákkal és csimpánzokkal is. Fogak és megkövült állkapcsok maradtak belőle, más nemigen.


Jó nagy lehetett – fél tonnás? egyharmad? -, ezért giga, hogy mekkora volt, ugyanúgy találgatják, mint például azt, hogy milyen színe lehetett a különböző dinoszauruszoknak – róluk később -, meg mint általában mindent, ha általában nem is így jön le. Kérdés, mekkora tekintély állítja, hány mekkora tekintély, és mi fekszik jobban össze az adott kor szellemiségével. Úgy működik ez is, mint a divat – hiszen divat -, ha “tudomány” névvel emlegetik is. Mert hát mi is a tudomány? Azon állandóan módosuló ismeretek halmaza, melyeket az adott időben ismeretekként könyvelünk el. Nem tudás, hanem tudomány. Etimológiailag olyasmi, mint a koholmány. Valami mesterséges. Csinált. Nem objektív. De hát hogy is lehetne az?




Mindent tudok már, drága herceg, csak azt nem tudom, ki vagyok.

Még egyetlen röpke szóra maradjunk a röpke szónál. Az a bizonyos “t” rag. A tárgy eset. A tárgy eset a teremtés esete. Nem előlegez meg semmit, mert akkor nem azt emlegetnénk, hanem arról beszélnénk. Abban hinnénk, nem azt. Ha Önök azt mondják – így, még ezt is így -, hogy látnak valamit, az nem csak azt jelenti, hogy egy meglévő valamire vetik (álmodozó) pillantásukat, hanem egyben azt is, hogy a látásuk megteremti. A Biblia szerzői még értették (a kvantumfizikusok is értenék). Lapozzák fel a Genezis (Mózes első könyve) tizenhatodik fejezetét. Ábrahám ott még Ábrám, a felesége, Sára még Sárai, de szolgálója, Hágár Hágár, és az marad a továbbiakban is. Nos, miután Sárai – addig – meddőnek bizonyult, fogta Hágárt, és “feleségül”, pontosabban ágyasul adta a férjének, nem Ábrám élvezetéért, hanem azért, hogy – Hágár az ő tulajdona volt – megszülesse vele a saját gyermekét. Ez később annak rendje-módja szerint meg is történt, csakhogy Hágár megfoganásától kezdve elkezdett Ábrám jog szerinti feleségeként viselkedni. Ábrám Sáraira bízta a dolgot, Sárai pedig gyötörni kezdte Hágárt, ahogy csak egy féltékeny nő gyötörhet egy másikat. Hágár nem is bírta sokáig és megszökött. Innentől a történet beleszövi a szokásos mitikus fonalat: az üldözöttre egy angyal talált rá, mégpedig egy forrás mellett. Hozzá kell tennünk, hogy jóllehet e történetben (is) összekeveredik Isten és az angyal (lásd még például Jákob harcát Istennel/egy angyallal Jabbok révénél, Genezis 32, 23-33), de ez azért ne zavarja meg Önöket, mert az angyalt – a prófétákhoz hasonlóan – Isten képviselőjének, kvázi Istennek vehetik, amint kilencvenkilenc százalékos bizonyossággal a szerző(k) is annak veszi(k). Az angyal (Isten) a beszélgetésben megjósolta Hágárnak fia, Izmael születését, aki kimondta az Úr (Isten) nevét: “Te El Roi vagy”, “azután hozzáfűzte: arra tekintettem én itt, aki rám tekint?” El Roi azt jelenti, hogy a látás istene, Lachai-Roi pedig, ahogy a forrást ez után elnevezték, azt jelenti, hogy az élőnek a forrása, aki lát engem.



Így, tárgy esetben.

Mi a homo sapiens “sapiens” alfaja vagyunk. Maga a “homo” nem körülbelül kétmillió éves, ezen belül a homo sapiens cirka háromszázezer, a mi alfajunk olyan harmincezer, legalábbis ezt mondják most. Hogy az olyan emberfélék, mint mondjuk a homo habilis (ügyes ember) vagy homo erectus (felegyenesedett ember) nem az őseink, csak mellékágak, mára nemigen vitatott, aminthogy az sem, hogy teszem azt a neandervölgyi ember (homo sapiens neanderthalensis), aki viszont valamilyen értelemben az ősünk volt, egy másik alfaj. Nem azért volt az ősünk, mert en bloc tőle származunk, hanem mert keveredett a homo sapiens sapiens-el. Fogyatkozó mértékben, de az európai és ázsiai népesség génállományában töredékesen (egy-négy százalékban) ma is fellelhetők neandervölgyi gének. Kiben több, kiben kevesebb, kéretik nem viccelődni. Az őskorban is voltak szexuális ínyencek, bár nem biztos, hogy ez a megfelelő kifejezés erre. Gusztus dolga, ugye. Megvan, különcök. Nem egészen aberráltak, mert lehet – divat a hagyományos képeket ellenkező tartalmúra átfesteni -, hogy a neandervölgyi szép volt, legalább szépecske. Az ősaberráltak nem érték be egy egzotikus ősmenyecskével vagy őslegénnyel, ők valami erősebbre vágytak, és meg is találták a gorillában, aminek a génjei szintén szerepelnek néhányunk repertoárjában.

Átfedések is voltak. A saját őseink pár ezer évig együtt éltek a neandervölgyiekkel (naná, másképp nem tudtak volna keveredni) és az úgynevezett gyenyiszovai emberrel, akik viszont a homo erectusszal találkozhattak. Hogy ők mit csináltak együtt és mit nem, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Különösebben nem is érdekel minket, illetve nem elsősorban ez érdekel. A homo sapiens neanderthalensis, a gyenyiszovai ember és felegyenesedett kollégájuk, az erectus másféle emberszabásúakkal is találkozhatott, például a nagy ősmajommal, ehhez csak Ázsiába kellett vándorolniuk, a Giganthopitecus ugyanis ott lakott. És hogy még színesebb legyen a paletta, itt volt még ugyanebben a korban a homo floresiensis, a Flores-szigeti ember, másképpen az “indonéz hobbit”, egy nagy lábú, szőrös törpe, aki némely vélekedések szerint nem külön emberfaj, hanem valamiféle hiánybetegség miatt lett olyan, amilyen.

Ki tudja, mit hordozunk magunkban?

És mikortól. Valószínűleg az ősrobbanástól, ha volt ősrobbanás. Az biz távolinak tűnik, legyen hát az élet keletkezésétől. Az első többsejtűektől? Gerincesektől? Emlősöktől? A Pierolapithecus catalaunicustól, mai elképzelés szerint az ember és emberszabásúak közös ősétől? De ezek mind-mind többsejtűek már, az egysejtűek utódai! És már az az egyetlen sejt tartalmazott mindent, ami volt és lehet. Tartalmazott minden információt. Tartalmazta az egész múltat. De hogyan? Az öröklődést csak-csak el tudjuk képzelni, de mi a helyzet az “élettelen” természettel?

Hányféle módon megy át az információ?

Átmehet mindenféle fizikai-kémiai-biológiai reakció nélkül? Hordozhat-e valaki (valami) információt úgy, hogy az semmikép nem mutatható ki fizikai módszerekkel?

Mintha nem is lenne.

Pedig van.



Valamiképpen van, mert a megnyilvánulásaival nap mint nap lehet találkozni. Így vagy úgy. Csak rossz helyen keresik, és ha megvan, mással magyarázzák. Például az emberi fantáziával.

Emberős – ősi emberféle – jelen tudásunk (célszerűbb volna hipotézist mondani) szerint – nem találkozhatott élő dinoszaurusszal. Talán az elszigetelt indonéz hobbittal, törpével, a Flores-szigeti emberrel se találkoztak mások. A Giganthopitecusszal viszont találkozhattak. És ha találkoztak: íme, az óriás. Hogy nem ember volt? Gondolják, hogy a neandervölgyiek és a homo erectus, majd késői, a mi alfajunkba tartozó őseinkkel létrehozott basztardjaik biológiai rendszertannal foglalkoztak? Egyébként a megtermettebb neandervölgyi ősember se volt kicsi (olyannyira nem, hogy a középkor emberének, például a híres törökverő Hunyadi Jánosnak fel kellett volna néznie rá). A gorilla se kicsi. “Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek leányaival összeházasodtak és ezek gyermekeket szültek nekik; ezek a régi idők híres hősei.” (Genezis 6,4) Tessék: a neandervölgyi ősemberrel való keveredés máig ható egyik génexpressziós hatása (a génexpresszió az örökletes információ fenotípusban történő megjelenítése) a testmagasság növekedése.

Ez még mind belefér a biológiába. Az óriás is és a törpe is. A “mesék” óriásai és törpéi. Valahogyan megmaradt bennünk. Beleszuszakolható, ha erőltetetten is az előbbiekbe. De a dinoszaurusz – a sárkány – már nem szuszakolható bele. Mégis benne van. És nem a fantázia terméke. A fantázia is játszik, hogyne játszana, de nem abban, hogy nincs “valóságos”, egykori tapasztalati alapja – valami tapasztalta, Valami találkozott vele, amiből aztán mi lettünk -, hanem abban, hogy milyen. Azt már lehet színezni. Hiszen még egy frissen hallott történetet is színezünk.




Az egész világ bennünk van, és a mítoszokban/mondákban fogalmazódik meg. A népmesékben is. A mese (a “me”, “mond”, “beszél” tőből ered, rokona a “monda”, értsd szó szerint) ugyanis nem a kitalálástól mese, hanem az időbeli távolságtól és az elbeszéléstől. A mítosz/monda/mese nem szórakoztató történet, hanem a kollektív emlékezet (ilyen-olyan) manifesztációja. Jelnyelv. A mélyében ott lapul a valóságos múlt, mint számtalan generáció hordaléka borította tiszta tüzű gyémánt.

Akinek van szeme, láthatja. Mit láthat? Önnön eredetét. Tárgy esetben, átvezetve magát Newton fizikájából Schrödinger fizikájába és tovább.

Oda, ahol már az ősmadár se jár.