Gaál Péter: A bátorság

“…egy valamitől félhetünk csupán: a félelemtől. A névtelen, oktalan, alaptalan rettegéstől…” (Franklin D. Roosevelt 1933. március 4-én elmondott beszédéből, Washington D.C.)

“A keménység életet ment. Azaz még többet is: megment a szégyentől, az aggódástól, a bánattól.” (Theodor Eicke, a koncentrációs táborok hálózatának első irányítója, 1940-től a Waffes-SS 3. páncélos hadosztálya, a Totenkopf parancsnoka egészen 1943. február 26-ig, amikor a Harkov visszafoglalásáért vívott csatában, miközben páncélosezredét kereste, tévedésből egy szovjet kézen levő falu mellett szállt le, és megölték.)

Nem erről akartam írni, de már hozzászoktam, hogy nem én szabom meg, mit csináljak. Jó ideje azt tanácsolom mindenkinek, hogy hagyja magát irányítani. Feküdjön bele. Ne csapásoknak és szerencsének tekintse az őt érteket, hanem vezérfonálnak. Feküdjön bele a sorsába. Vegye úgy, mint egy szakácsverseny résztvevői az alapanyagokat. Ez és ez van, és ebből kell kihozni valami finomat, ha lehetséges, a legfinomabbat.

“A bátorság nem olyan dolog, ami mindenkiben benne rejlik és a nehéz időkben csak úgy előjön. A kurázsi akkor jön, ha nehéz időket élünk át, és rájövünk, hogy mégsem olyan elviselhetetlen.” (Malcolm Gladwell) Katona Zsuzsa idézte. “De, pont olyan dolog”, szóltam hozzá. “És pont nem arra kell rájönni. Igazából semmire.” Megígértem neki, hogy részletesebben kifejtem. Most akkor próba, cseresznye.

A bátorság sarkalatos erény, mondja a lexikon. Fortitudo, latinul. Vitézség, erő, erély. A bátorság és a félelem nem zárja ki egymást, sőt. Ha valaki nem fél, bátor sem lehet. Bűnös sem lehet senki a bűn ismerete nélkül. Ezt még a jog is akceptálja. A félelem nélküli ember félelem nélküli ember, nem bátor. A bátorság a félelem legyőzése.

A kérdés tehát először is az, hogy mindenki fél-e valamitől? Van-e olyan helyzet, amikor mindenkit elfog a félelem? Lehet-e? Lehet bizony. Sok mindentől függ, olyasmiktől, hogy az ember hogyan értékeli, van-e rá lehetősége, hogy egyáltalán értékelje, de addig, ameddig ebben az életnek nevezett játékban részt vesz, mindig belefeledkezhet. Nem mindig feledkezik bele, de mindig esélyes. Még az altatásból is felébredhet. A Biblia egy képeskönyv (is). Hasonló ahhoz, mint amikor hülye gyerekeknek (felnőtteknek) akar az ember elmondani valamit. “Nem érted. Jó. Így se érted. Jó. Akkor lerajzolom.”

Az Ember prototípusát az Ószövetségben (a bűnbeesés előtti) Ádám, az Újszövetségben Krisztus jeleníti meg. Nem véletlenül nevezik Második Ádámnak. És akkor tessék elolvasni a Passiót. Félt? Vagy tessék a Getszemáni-kertbéli, majd a rómabéli Péterre gondolni, amint fejjel lefelé lóg a kereszten. (Nem így akarták megfeszíteni, a hagyomány szerint ő kérte. Így esett vagy nem így esett, most mindegy. Vegyék példának.) Elmúlt közben a gyávasága? Nem múlt el. A félelme? Az se múlt el. Akkor mi történt? Az történt, hogy megváltozott a szituáció. Ő már nem a csetlő-botló, megzavarodott tanítvány volt, hanem Péter apostol, az Egyház alapja.

Ezért nem igaz, hogy a bátorság nem rejlik benne mindenkiben. Mindenkiben benne rejlik. A bátorság egy tulajdonság. A tulajdonságoknak végtelen skálája rejlik bennünk, olyanok is, melyekről sejtelmünk sincs. Millió példát hozhatnék, de erre most se idő, se tér, különben is már hoztam más írásokban. A tulajdonságok lehetőségek. A megjelenésük szituációfüggő. “Ha.” Ha a vizet normál légköri (1 atmoszféra) nyomáson 100 °C-ra hevítjük, felforr. Ha egy cserepes növényt (megoldva, hogy a talaja ne szóródjon ki) megfordítva fellógatunk, a szár és a gyökér növekedési iránya megfordul: a szára továbbra is az ég felé, a gyökere a föld felé fog törekedni (geotropizmus). Ha egy ragadozó megéhezik, vadászni kezd. Minél bonyolultabb egy teremtmény, annál nagyobb lutri, mi következik a “ha” után, de ez a dolog lényegén nem változtat. Ha a tulajdonság benne van, akkor valamennyi esély mindig van rá, hogy megmutatkozik. De benne van-e? Elméletben minden benne van mindenben. Elméletben minden lehetséges. Egy kőből is lehet vizet fakasztani, ha már megint belebotlottunk a Bibliába. Csak van, ami “lehetségesebb”, és van, ami kevésbé lehetséges. A fizikusok nem használják azt a kifejezést, hogy “lehetetlen”. A fizikában (és általában a tudományban) nem lehetetlenségek, hanem lehetőségek vannak. Különböző mértékű lehetőségek, amit úgy mondanak, hogy különböző matematikai valószínűségek. Arra, ami matematikailag nem valószínű, azt mondják, hogy “elhanyagolható”. De – szintén elméletben – mindig van egy parányi maradék. Egy parányi lehetőség. Minthogy a “csoda” materialista olvasóim számára nem hangzik elfogadhatóan, legyen “meglepi”. De higgyék el, ugyanarról beszélünk. Megfogalmazás kérdése. Mint az örök női “csak”, a “kijelentés”, illetve az “evidencia”. Utóbbi a mai fülnek korrektebbül hangzik, pedig semmi különbség nincs a három között. Az égvilágon semmi.

S hogy minden benne is van mindenben? Bugovics Gyula barátommal, mint gyakorló buddhistával szóba került a mahajána és a hinajána. A “kis kocsi” (“jármű”), és a “nagy kocsi”. Mindkettő ugyanarról szól, mondtam. (A tudományfilozófiát, Karl Poppert és a falszifikációt – cáfolhatóságot -, mint a tudományosság meghatározó feltételét – “szemben” a verifikációval, igazolhatósággal – nem keverem ide, pedig idekeverhetném. Enélkül is jó hosszú írás lesz ez.)

A mahajána szerint mindenki lehet buddha. A hinajána szerint igen kevesen. Csakhogy a mahajána “mindenkije” azt jelenti, mint a fizikában a “mindennek van valamennyi valószínűsége”. Mindenki lehet buddha, de csak végső elviségben. Aminek a valószínűsége, hogy úgy mondjam, elhanyagolható.

Nos kérem. A tulajdonságok nem keverendők a képességekkel. Akadályoztatása függvényében mindenki tud (képes) valamennyi erőt kifejteni, csak nem ugyanannyit. És ez a bátorságra is vonatkozik. Már megint a szituáció. Legyen szabad a huszadik század egyik legnagyobb szónokának, bizonyos Adolf Hitlernek egyik leghíresebb beszédéből idéznem. 1932. január 27-én mondta el, Düsseldorfban. Ez arra a butaságra is válasz lesz, hogy “a kurázsi akkor jön meg, ha nehéz időket élünk át, és rájövünk, hogy mégsem olyan elviselhetetlen.” “Olyan” elviselhetetlen? Aztán “mégsem”? Kérem. Kérem. Kérem. Vagy elviselhető, vagy elviselhetetlen. Létezik elviselhetetlen? Emlékezzenek, amit a matematikai valószínűségekről beszéltünk. S ha és amennyiben létezik, nincs értelme “olyan”-ról beszélni. Ha valami elviselhetetlen, nem viselik el.

Nem, kérem. A kurázsi nem azért jön meg, ha megjön, mert a körülmények ilyenek vagy olyanok. A kurázsi egészen másért jön meg. A kurázsi attól jön meg, ami előhozza. A remény. A féltés. A bajtársiasság. Az átértékelés. A hit. A valódi hit. Így, felfelé fokozva.

De lássuk Hitlert. “Vegyünk példaként egy erődöt, képzeljük el, hogy hihetetlen nyomor uralkodik benne: addig, amíg a parancsnok látja a menekülés esélyét, hisz benne, reménykedik benne, addig az erődben rekedtek hajlandóak elfogadni az egyre csökkenő fejadagokat. De vegyük el az emberek szívéből a megmenekülés, egy jobb jövő lehetőségének utolsó reményét is, vegyük el tőlük ezt, és akkor azt láthatjuk, hogy hirtelen nem lesz számukra fontosabb, mint a csökkentett fejadagjuk. Minél jobban tudatosítjuk bennük, hogy nem mások, mint egy alku tehetetlen részesei, … annál jobban olyanok lesznek, mint a rabok, akik csak a materiális érdekeikre képesek gondolni. A másik oldalon viszont az áll, hogy minél jobban visszahozzuk az embereket a hit szférájába, annál kevésbé törődnek majd a  materiális nehézségekkel, amely addig mindennél jobban számított nekik.” Lehet szájat húzogatni. És lehet az összes magyar kormányra gondolni, amit a pártállam eddig produkálni tudott, beleértve e mostanit is, aminek az a legfőbb gonoszsága, hogy azt az egyetlen dolgot veszi el az emberektől, amit az elődei meghagytak nekik, mert nem foglalkoztak vele: a hitet. Nem most írom le először, és valószínűleg nem utoljára.

És még egy utolsó példa a szituációra. A szégyen. A szégyentől való félelem a legnagyobb úr. Ezért idéztem Eicke “papát”. Még ő is mondhatott olyat, ami nekünk szól. Az aggódás és bánat csak függelékek. Egy japánnak nem kellene magyarázni, még ma sem. Önöknek és nekem kell. A zsiványoknak is van moráljuk. Így is hívják: “zsiványbecsület”. Egy börtönben a “vamzer” az erkölcsi létra legalsó fokán áll. Ugyanaz, mint háborúban az “áruló”. A falu nyelve nagyobb visszatartó erő volt régen mindennél. A közösség sodor, apróbb áldozatoktól az élet feláldozásáig. Társas lényeknél a legnagyobb büntetés a kiközösítés. Egy magányosan élő medve meg se érezné.

Bátor akkor lesz az ember, ha van miért bátornak lennie, és olyan közegben él, amely ezt hívja elő belőle. Különben a nehéz időkben, még ha el is tudná viselni őket, fogja magát, és… elfut.

Ugye, nem kell példát mondanom rá?