Gaál Páter: Dzsere, madzsar testver (valami bűzlik Dániában)

Oly ritka az, ha élvezetes olvasmányra lelek a Facebookon. Oly nagyon ritka. Vajon mennyire kell felbosszantani valakit, hogy csípőből kilökjön magából egy ilyet? Minek kell nevezni? Nekem kétszer is írták az elmúlt időben, hogy jót tesz velem a düh. A bosszankodás, helyesbítek, mert a düh már megtisztelés.





Akkor már komolyan veszem az illetőt, ha csak arra az időre is. Ami a témát illeti, csak ostobaságtól leszek dühös. Olyantól, amit per pillanat ostobaságnak tartok. Ez a másik kellék a komolyan vétel mellett. És ebből az is következik, hogy akkor leszek dühös, ha az illetőből többet kinézek az ostobaságnál. Ha nem nézek ki többet, és mégis dühös leszek rá, az nem neki szól. Az annak szól, akinek lennie kell(ene). Aki lehetne, ha akarna lenni. Ha nem tud, az más. Ha valami gátolja benne, megint más. Egy pszichikus beteget vagy egy menstruáló nőt nem fogok baszogatni. Verbálisan biztosan nem. Bár “van, aki kimondottan szeheti a véhfühdőt”, ilyetén vonatkozásban is.

Szóval, amit ma olvastam, élvezetes volt. Szenvedélyes és veretes. Tiszta Faludy, mondtam az illetőnek, akinek nem fogok most reklámot csinálni. Nagyatyám, írja a Pokolbéli víg napjaimban Gyuri bácsi majdnem ugyanígy, akit addig a tótok ostorának hívtak, az elcsatolás után szlovák hazafivá lett. Ebből már ki is derült, hogy mi volt a düh tárgya: az automatikus azonosítás egy mumusnak kikiáltott célcsoporttal. Márpedig ellenségnek lenni kell, kérem. “Hidd el, a hajnal attól szép, / hogy minden éjben ott lapul / az örök sötétség”, énekli Zorán. Elhiszem én, hogyne hinném. Csám azt hiszi, az ember szeretetből tartja, mondja Fekete István valamelyik örökbecsű művében a hízó malacról. Hát kit tart az ember szeretetből, kontrázott rá egy régi barátnőm, ha már a Csámot sem? Nincs annál szebb, mint amikor az embert nemzettársai ölelik a keblükre. De ha nincsenek sötétben bujkáló, rémhírterjesztő idegenek, ez a szépség elillan, mint hajnali pára. Tudod, hova nyúlkálj, cimbora.

Én ma nem vagyok oly ékesszóló, vagyis ékesíró, mint a már említettek, bár, ami a családfámat illeti – nem, ne a Wesselényi- családfához hasonlóra tessenek gondolni, amivel, könnyű batiszt szoknyácskáját felhajtva Weöres Psyché-je nyársalá fel magát egy társaság kellős közepén-, én sem panaszkodhatom. Kígyóknak lábsó, madaraknak fogsor, lehet ebből is válogatni, hogy mi legyek. Az én anyai nagypapám is zsidó volt. Az ő apját, az én dédnagypapámat eredetileg Hartsteinnek hívták, ebből lett Hajós. Hogy vonzódott-e az úszáshoz, arról nincs tudomásom. Hartstein-Hajós Sándor ügyvéd volt, fia, Károly orvos lett. A testvére, Géza bácsi, akkor még szimplán Géza életművész. Károly nagypapa patológusként kezdte, így került ki főhadnagyként a Nagy Háború frontjaira, először Szerbiába, majd Galíciába, később Olaszországba, onnét is tért haza anélkül, hogy egyetlen haja szála meggörbült volna. A világháború egy patológusnak igazi csemege, még akkor is, ha elsősorban orvoslással kell foglalkoznia. Ő ráadásul nem érte be az operálással és sebvarrással, ha már katona, gondolta, akkor katonáskodik is egy kicsit. Vezényelt rohamot, el is foglalt valamit, amiért megkapta a Károly-csapatkeresztet (Erzherzog Franz Salvator von Österreich-Toskana, azaz Habsburg-Toscanai Ferenc Szalvátor főherceg tüntette ki személyesen), és a “tűzharcos” minősítést, aminek nagy hasznát vette később, a nehéz időkben. Én is nagy hasznát vettem, noha még gondolatban sem voltam jelen: most se lennék, ha a nagypapa nem lett volna annyira lelkes és harcias. (Ferenc Szalvátor főhercegről annyit illik még tudni, hogy első felesége a róla elnevezett telep névadója, Mária Valéria főhercegnő Ferenc József császár és király leánya volt, szeretője pedig egy bizonyos Stephanie Richter, akitől fia is született. A német zsidó származású Stephanie később Ribbentrop német külügyminiszter bizalmasaként Hitler kémnőjévé avanzsált. Hogy ki a zsidó, azt én mondom meg, nevetett Göring. Úgy látszik, más hatalmasságok is így vannak ezzel, napjainkig.)




Nos, nagypapa még a háború alatt megismerkedett egy szép verseci lánnyal, Brassován Szmilyával, aki bubifrizurásan, szerb és nő létére orvostant tanult Bécsben. Időnként elolvasta a korosodó Herczeg Ferenc hozzá írt szerelmesleveleit (kézcsókom, Feri), hadikórházakban időnként műtött is, aztán férjhez ment a nagypapámhoz, aki akkorra már a német, angol és francia mellett folyékonyan beszélt szerbül (ennek az ostrom idején vette nagy hasznát) és olaszul. A nagypapa megalapozta a magyar (nem, nem zsidó) allergológiát, a nagymama maradt otthon. Egy gyermekük született, Mária, az én édesanyám. Anyja után ortodoxnak keresztelték, de az Angolkisasszonyokhoz járatták, felnőve pedig gondolt egyet, és református lett. Ő is beiratkozott az orvosi egyetemre, amit a háború alatt fejezett be.

1942-ben a nagypapámnak elege lett a zsidózásból. Nem őt zsidózták, mivel első világháborús érdemeiért mentességet élvezett, de abból is elege lett. Beadott egy kérvényt a nyíregyházi rabbinátushoz, hogy igazolják, mi szerint ő – tűzharcos ide, tűzharcos oda – száz százalékig zsidó, egy csepp gój vér nem folyik az ereiben. Megkapta, minden fennakadás nélkül, valahol talán meg is van, a kérelemmel együtt. A világon semmi baja nem származott belőle. Az orosz katonákkal, hála szerb feleségének és nyelvtudásának, jól elboldogult. Rákosiékkal is, annak ellenére, hogy egy április negyedikei ünnepélyen, amikor a szónok azt találta mondani, hogy a hidakat felrobbantó, gaz németekkel ellentétben Sztálin generalisszimusz, meg akarván kímélni Budapestet a pusztulástól, megtiltotta a város nehézágyúkból való lövetését, kiszaladt a száján, hogy akkor ő nem tudja, ki vitte el a balkonunkat. Megúszta egy fegyelmivel. Pártnak, noha ifjú korában rövid ideig kokettált a szociáldemokráciával, soha nem volt tagja, ameddig ismertem (tizenkilenc éves koromban halt meg), az “Isten”, “vallás”, “zsidó” szót nem hallottam tőle. Mindazt, amit a származásáról és születésem előtti életéről most leírtam, harminc éves korom óta tudom.

1945-ben el akarták vinni kényszermunkára. Édesanyámmal a Szövetség utcai kórházban dolgozott, az Astoria felé kellett menniük (1925 óta a Múzeum körúton laktak, halálukig), ahol szerencsétlenségükre az egyik emberfogdosási pont volt. Beterelték őket egy oszlopba, és irány a Keleti. Ameddig az oszlop útvonala és az ő útjuk egybeesett, mentek a többiekkel, aztán a nagypapám kézen fogta az anyukámat, kilépett vele egy saroknál, és besétált vele a munkahelyükre.

Az apai ágról nem tudok jóformán semmit. Apai nagymamám német volt, apai nagypapám magyar kisnemesi családból való. Én pedig az vagyok, aminek akarjátok, hogy legyek. Nem nagyon érdekel. Hogy pedig magamban mit gondolok…

Na jó, elárulom. Sokszor valami olyasmit, mint Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című könyvének egyik szereplője (nézzétek el nekem a pontatlanságot: negyven éve olvastam, nem szoktam sokat tévedni, de egyes szavak talán nem ugyanazok). “Azért megyek Palesztinába, mert ott legalább rohadt magyarnak fognak hívni, nem rohadt zsidónak, de ezt ti, rohadt gójok, úgysem érthetitek meg soha.”

Dzsertek, madzsar testverek. Hiszen “ami magyar, csak jó lehet”. Naponta olvasom. És nagyon szeretném, ha megmondanátok: kiket kell gyűlölnöm, hogy szeressetek? Így kollektíve. Ígérem, hogy vissza fogom fogni magam. Még dühös sem leszek érte senkire.

Hiszen boldogok a lelki szegények, mondta az a bizonyos zsidó ember, kétezer évvel ezelőtt. Vagy a zsidó tanítványai, egykutya. Ők a ti zsidajaitok, mint a kortárs Josephus Flavius volt Vespasianus császáré, később Richter asszony Ribbentropé, vagy Erhard Milch tábornagy Göringé.

Valami bűzlik Dániában. Adjunk hálát Istennek, hogy Magyarországon élünk.