Nemes Márk: A társadalom egy szoba, ahol valaki folyton bele akar hugyozni a ventilátorba

Ülünk egy szobában embertársainkkal. (Felebarátainkkal, kollégáinkkal, fellow kockákkal vagy ideológus testvéreinkkel, ha olyanok vagyunk.) Rég a szobában lakunk, az elöl ülők szép csendben intézik az alibiügyeket. Valaki egyszer csak előcsapja a lompost, és belehugyozik a szoba ventilátorába.

A szoba népe ledermed. Akik elöl ülnek, közelről és alaposan végignézhetik a produkciót, akik viszont hátul, azok kapják a javát: a ventilátor magasan van, és rájuk hordja a terméket a szél igazán.




Aranyeső a szép kis házra, aranyeső a családodra. Jaj. Lássuk a reakciókat!

Az első egy visszafogott, de határozott, rendre utasító morális axióma bekiabálása.

„Aki belehugyozik a ventilátorba nagy eséllyel hugyos lesz!”

Az hagyján. A baj az, hogy ettől még mindenki hugyos lesz a szobában, a szoba meg tartósan húgyszagú. Amit elkerülhettünk volna, illetve amit innentől már elkerülhetnénk. Ennyivel nem zárhatjuk le.

A második vállalkozó daliásan, kigombolt inggel pattan fel, és a szerszámát szorongatva rikkantja el magát.

„Engem nem zavar, ha lehugyoznak! Főleg, ha még okot is adok rá! Főleg egy olyan szobában, ahol egyébként nem pisifetisiszták vesznek körül, és számíthatok a segítségükre, meg a tisztaságra. Igazi férfi nem akad fenn ilyesmin, ez csak húgy, kérem, nem szép, de nem is a világ vége! Mit zavarna? Magát égeti a hugyosjóska.”




Fasza! Kemény vagy! Nem mindenki az idebent, és azok java is hallgatni fog erről, nehogy kiderüljön: nem olyan erősek, mint te. Vagy csak túl hátul ülnek, későn jöttek, alacsonyak, hangosan morognak körülöttük stb. hogy hallatsszon, mennyire elegük van.

Engem pl. ez zavar. Meg azokat is, akik hátrébb ülnek a szobában, mint ő, és esetleg rájuk megy. Én egy ennél magasabb rendű kommunikációt (toalett-kultúrát) szeretnék meghonosítani, és azt csak példamutatással lehet (azzal, hogy kijárunk a klozetre a lábunkon, nem ingujjba töröljük, nem pohárba csurgatjuk, amit aztán felteszünk a söröspoharak közé, stb. – s ha ez nem tűnik fel senkinek, és ők viszont ragaszkodnak az asztal alá (vagy ventilátorba) hugyozáshoz, akkor minimum narráljuk  az egész folyamatot. Hangosan.). A legtöbben, akik ezt elolvassák, meg akiket feldúl, milyen emberek vannak, ettől még nem adnak majd szót ennek: a szobában meleg van, a legtöbben körülöttük továbbra sem hugyoznak a ventilátorba. De az tuti, hogy mindenkinek jobb lenne, ha megspórolnánk az ilyesmit, és az sosem csak a gyökér alapkommente(lő)n áll.

„De ezért nem a szoba, hanem az a felelős, aki teríti!”

Halál mindegy, ki a felelős érte, ha ez a végeredmény, és ha a szobában egy ember is akad, akinek van annyi esze, hogy a vécén végezze a dolgát. Mert lehet, hogy omlik a vakolat, pofátlanul magas a bérleti díj, se nem fényes, se nem szellős, mégis ez a legfaszább szoba az egész épületben. És igen, mégis csak szeretjük ezt a szobát, és nem akarjuk húgyszagban lakni. De a húgyszag nem múlik el attól, hogy kitoltuk azt, aki belepisált.

„Igaz, de a továbbiakban nem lesz, aki ismét belehugyozzon a ventilátorba, ha kiküldik a szobából azt, aki ezt simán megteszi!”

Akinek eddig ingerenciája volt a ventilátorba (és másokra) hugyozásra, most kapott egy jelet, hogy ilyet lehet. (Egyelőre ráadásul érdemi következmény nélkül.)

„Akkor kitiltjuk mindet e szobából! Itt nem ez a módi, velünk nem packázhatnak.”

Ha legkésőbb ezután nem hozunk új játékszabályokat, ill. nem indítványozzuk azokat a körülöttünk ülők körében, ha az elül ülők nem teszik ezt meg, és amiket mindenki megszavazhat kézfeltartással (akik hátul ülnek, keljenek fel nyugodtan az igazukért!), akkor pedig egyre többeknek jut majd eszébe ventilátorba hugyozni.

„És szerintetek eltűrnénk ezt?”

Igen, el, sokkal tovább, mint bárki hinné. Csak néha menne fel valaki, kipróbálni milyen másokra hugyozni. Végül is, legrosszabb esetben is, csak pár milliliter jut még a legrosszabbul járókra is. Aztán idővel változó fokon leszünk csuromhugyosok, függetlenül attól, hogy mi kimentünk-e.

Akit folyton lepisáltak, mert később jött a szobába, és nem látta azt, hogy nem így kezdtük, megszokja, hogy ez a módi. Mivel egyre többen akarnak – igazságtételként, kártalanításként – a tömegre hugyozni, ezért szép lassan a vétek, bár nagy zúgolódás övezi, gyakorlattá válik. Rítussá. Népszokássá.

„De hát basszus, ezt rengeteg embernek kell csinálnia, mindenkinek, hogy meghonosodjon!”

Nem, elég csak párnak. Úgy minden tizediknek. Azok termelnek eleget meg elég szagosat, hogy a maradék 9-et beterítsék. És persze, nem fog mindenki az egész szobára permetezni. Ahhoz piedesztálra kell állnia, magasabbra kapcsolni a ventilátort. És egyre többet innia az általa egyre inkább elfoglalt egy szem csapból.

„A ventilátor csak egy ventilátor. Mindenki azt rak rá, amit akar. Szétszórja azt, ami belekerül. Ne vegyük el a ventilátort! Sok baj van vele, igen, de mégis, ez keringeti egyedül a szabad levegőt!”

A ventilátor berreg, rozsdál, ragad, már egyáltalán nem az illatos szellőt szórja az ablak felől. De hát nincs mindig valaki mögötte, nem dől a pisa folyamatosan. Lehet még hosszabb időközökön át beszélgetni a mellettünk ülőkkel, de hátra már egyre kevesebbet fordulunk, hogy lássuk, épp ki indul meg a ventilátor felé, és még időben összehúzhassuk magunkat, ha dőlni kezd az áldás.

„Mit ránk kennek a századok, lemossuk a gyalázatot!”

A szobán belül nincs erőszak és nincs vécépapír. Akik néha behoznak egy friss gurigával, azoknak hálásak vagyunk, még azt is elnézzük, hogy tegnap lehugyozott minket. Vagy a barátainkat. Mintha még célra is tartott volna. De most! Most nála a papír. Ha szépen kérünk, még akár az illatos törlőkendőből is jut. Ha nagyon lehúzzuk a fejünk, talán a mögöttünk állóra hull a java, és nem ránk.

Ha ez nem jönne be, néha már a mellettünk ülőtől kell kérnünk egy tenyérnyi tiszta, vagy legalább száraz ruhát, megtörölközni. Ha pofátlanok vagyunk, vagy ha ő is csurgatott, akkor akár dolgunk végeztével is. És adunk, persze, mert mi egy ilyen szoba vagyunk.

„Ezt csak nem viseli el egy egész szobányi ember!”

Sokan kimennek a szobából: először elölről és nagy hullámokban, majd egyre kevesebben, egyre hugyosabban, és egyre hátrábbról. Nem akarnak egy ilyen szobában maradni. Kifelé menet ragad a padló, és csúnyán néznek rájuk a többiek, akik ott maradtak, és a székeikre ülnek, mintha most több hullana rájuk a pisiből. Lehet, így is van. De sokakat már odaragaszt az anyag a székéhez.

Idővel már nem is tudjuk, hányan járnak ki közülünk ránk hugyozni. Idővel mindenki, aki éppen a piedesztálon áll, már bizonyos szekciókra céloz, mi pedig rutinosan hasalunk bele a pisába, hogy a mögöttünk levők többet, vagy mi kevesebbet kapjunk. Az elöl ülők elállják a hátulsók útját, hogy az épp pisálók ne feléjük tüzeljenek. A vizelet immár leszivárog az alattuk levő lakásba. Gyakran felkopognak, nem tudunk tőlük nyugodtan aludni. A plafon csöpög, tehát egyből elfogadtuk, hogy fölöttünk is húgyban úszik minden – és az is ránk csorog.

„Csak nem megy ez majd így örökké! Egy nap jóra fordul majd minden, jönnek mások, más lesz…”

Úgy is mondhatjuk. A főhugyozók a színpadra költöznek, és a középen ülők lesznek az új elölülők. A bent maradtak már gyűlölik egymást, pusztán mert a másik ott van, ahol, és kevesebb húgy dől rá, és gyűlölik magukat, mert végig akarnak hugyozni mindenkin. A jajgatás és ülve kitérés tánclépései koreografálják meg az autokráciát.

„Vegyük el és dobjuk ki a ventillátort! Akkor senki nem pisál majd ránk!”

Megtettük. Az elülsők sorba álltak, és csak pisáltak, csak pisáltak ránk. Néha innen-onnan váratlanul valaki átvette a váltást. Majd a lakbérünkből hoztak egy újat. Az embereknek ventilátor híján sem csillapodik semmit a vizelhetnékjük. A szoba rossz hírűvé válik, az épület többi lakója is megundorodik tőle. Még a vécéről is kinéznek. Nem köszönnek többet. Felhúzzák az orrukat – persze, mert hányingerük van a szagtól, mindegy, milyen kedves, aki bűzlik. A színpadlakók nem fizetnek több lakbért, még tán kilakoltatási parancs is jön, mégse kel fel senki. Megjelöltük a húggyal (a közös húggyal) egymást, és a kihűlő szobában legalább ez meleg.

„Ez egy szörnyű rendszer, de nem élhetetlen. Végül is, nem haldoklunk, megvéd majd, ha beüt a krach!”

Ekkor a színpadiak behoznak egy vödröt, és abba pisálnak. A sok húgy közös gyűjtés eredménye: időnként körbe küldik, mindenki tegye bele a magáét. Az autokrácia egy szoba, ahol egyenesen a locsolócsőbe küldik a hugyot a vödörből. Azt pedig végül bekötik a tűzriadóba, hogy ha baj van, az is a pisát permetezze mindenkire.

Így aztán senki nem meri betörni az üveget, mikor valami kigyullad a szobában. A színpadlakók pedig erősködnek, hogy ki kell nyissák az ablakot, be kell engedjék az oxigént a tűznek, és persze még egyszer maxra kell kapcsolniuk a ventilátort, hogy a szél szétvigye a drága, oltogató arany cseppeket. Ők égnek oda utoljára.

E pontig a sztori mindig ugyanaz. Innentől viszont három forgatókönyv lehetséges.

    1. Az egyikben a szobát sokáig nem adják ki, mert senki nem akarja kitakarítani. Idővel a legrászorultabbak, az ide mégis visszavágyók, akik már rég kimentek, bekukucskálnak, elszörnyednek, elsírják magukat. Majd előbb-utóbb néhányan közülük a tulajokkal felsikálnak, lemeszelnek, összeszedik a szénné égett, ammóniától és szégyentől bűzlő testeket, kihipózzák a bútorokat. Betesznek egy új sor széket. Gyerekzárat a konnektorokra. Beszerelik a klímát, amit egy másik emeletről lehet csak kapcsolgatni. Kihirdetik. Végül páran beülnek, és várják az új lakókat.
    2. A másikban az egész ház odaég. Rosszabb esetben a város is. Valami halovány húgyszagban ráadást.
    3. A harmadikban a ház megmenekül, mert lekapcsolják az áramot, és kib@sznak mindenkit. De a lakókat nem kell félteni! Biztos, hogy e ponton eszkábálnak maguknak, a szabad ég alatt is, egy új ventilátort. Aki ide születik, már nem is vágyik másra, mint egy nyugodt, békés szobára egy szép társasházban, messze innen. Légkeringetéssel.

„Most hirdettek egyben üresedést. Akár fel is kerekedhetnénk. Nem lesz olyan más, max. eleinte hátra ülünk.”

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!