Szele Tamás: Vírusmentes sajtó

Helyzet van, mint azt minden pillanatban érezhetjük, komoly helyzet és mindenki a maga területén, felelősen kell tegye ebben a válságban a legtöbbet, ami tőle telik. Rajtunk, kérem, ne múljon: javaslatunk lenne.

Nem egyedül találtuk ki, hanem tegnap este Kinyó Norbert kollégával, aki már nyilvánossságra is hozta ezt a Városi Kurírban, így hát rajtunk a sor, mi is csatlakozunk hozzá.

Szóval, kezdjük ott, hogy azt azért mindenki tudja: a mostani járványt az egyik, eddig ismeretlen koronavírus okozza. Nem a koronavírus, az egy vírusfajta gyűjtőneve, hanem az egyik ilyen. Ritka szívós istenátka: az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet (NIH) által finanszírozott kutatás megállapította, hogy van felület, amin 72 órán, tehát három napon át fertőzőképes marad a koronavírus. A kutatás során a 2002-es SARS-járványt kirobbantó vírus tulajdonságaival vetették össze a mostani kórokozóét.

A New England Journal of Medicine-ben közölt adatok szerint rézen akár négy óráig, kartonpapíron akár 24 óráig, műanyagon és rozsdamentes acélon pedig akár 72 óráig is életben marad a koronavírus, továbbá azt is megállapították, a levegőben szálló részecskékre tapadva több órán át életképes a vírus.” (Index)

Hát, ha kartonpapíron 24 órát bírja, az újságpapíron is hasonlóképpen kitarthat, legalábbis emberi logika szerint. Márpedig a mai magyar sajtó egy része még mindig nyomtatott formában terjed – és akár a nyomdában, akár a terjesztésen találkozik fertőzött személlyel, viszi magával a kórokozót is.

Épp ezért javasoljuk, hogy rendkívüli helyzetben legyen rendkívüli a sajtó is: átmenetileg, míg el nem múlik a közvetlen veszély

legyen online a most még nyomtatott média is.

Úgy csak nem képes fertőzni. Nem fertőzik egymást a kollégák sem a szerkesztőségekben, a nyomdászok sem a nyomdában, a terjesztők, postások is szabadulnak egy kockázati tényezőtől, az olvasók meg főleg. Hiszen a print napisajtó előállítása hosszú, bonyolult folyamat, amiben elég egyetlen gyenge, fertőzött láncszem, és máris kész a baj.

Online viszont ez elképzelhetetlen.

Tény, hogy járna némi bevételkieséssel, de ha az online hírlapokat ugyanúgy pénzért adnák, mint a nyomtatottakat, a veszteség eltörpülne a várható haszon mellett: csak hát ahhoz, hogy el lehessen adni, jó lapot kell írni. Most is léteznek pénzért kapható online médiumok, sőt, Nyugaton például teljesen természetes is, hogy az értékesebb tartalmakért fizetni kell egy jelképes összeget, mi több, ott az éves előfizetések is nagyon olcsók. Néhány euróért, dollárért vesztegetik őket, senki se gondoljon ennél többre.

Felmerülhet még az a kifogás esetleg, hogy nincs mindenkinek megfelelő platformja, készüléke, amin olvassa a napi híreket. Hát, azért most már viszonylag gyakori az okostelefon, és ha már online felületre vált az oktatás is, talán csak kell legyen elegendő készülék az országban… ha meg mégsincs, a magyar állam beruházhatna pár fityinget az uniós járványvédelmi támogatásból ebbe is, legfeljebb tényleg mindenkinek lenne, ha egyebe nem is, de egy okostelefonja. Ennyit mindenképpen megérne a lakosság védelme.

De egyes vidékeken nincs lefedettség…

Legyen! Tessék megoldani, és ne csak papíron, mint eddig, ne történjen meg, hogy az ember vonattal szeli át az Alföldet, és pár percenként eltűnik teljesen a térerő. Ennek már most sem volna szabad így lennie.

Szóval, nagyot veszíteni ezzel az ötlettel nem lehetne, főleg, ha a napilapokra alkalmaznák először – a hetilap ugyan fertőzés szempontjából pont ugyanolyan, de azokat jóval kevesebben olvassák.

Rendben van, de ki veszítene ezzel?

Nagyjából senki, ugyanis a KESMA lapjainál egyáltalán nem számít az olvasottság, az ő dotációjuk rögzített, akkor is megkapják, ha ezer példányból visszajön ezertíz, mint remittenda (állítólag ez az egyik, a kormány oszlopának számító napilapnál valóban megesett pár éve, azóta titkolják a statisztikai adatait – úgy volt lehetséges, hogy véletlenül pár példánnyal többet nyomtak, és a szám feletti mennyiség is visszakerült). Őket csak annyiban érintené az átállás, hogy kiderülne, valójában mennyien is kíváncsiak rájuk.

Mennyi olvasójuk van igazából – és nem számítana ebbe bele a rengeteg előfizető hivatal, közület, pártaktivista, aki csak megrendeli, de nem olvassa az orbánumot.

A független sajtó valószínűleg különösebb problémák nélkül tudna alkalmazkodni a helyzethez, főként, mivel már alig van nyomtatott független sajtó: viszont amelyik még létezik, az elég sok pénzt tudna megtakarítani az elmaradó nyomdaköltségen, papírköltségen, terjesztési díjon, postai kiadásokon.

A különböző pártok lapjai meg sosem a piacról éltek, hanem a támogatásból: és most is ingyenesek általában, nem veszítenének egy fillért sem.

Tulajdonképpen csak két reális ellenérvet tudnék felhozni az ötlet ellen. Az egyiket egy régi, kedves szovjet viccemmel illusztrálnám:

Vaszilij Vasziljevics élmunkás rászól Szásenykára, a kisfiára:

Szásenyka, menj, kérj édesanyádtól négy rubelt, hozz nekem egy Pravdát, neki egy Rabotnyicát, magadnak egy Pionyerszkaja Pravdát, nővérednek egy Komszomolszkaja Pravdát, a visszajárót megtarthatod.

Szásenyka két perc múlva lógó orral jön vissza:

Papa, a mama nem adott pénzt, azt mondta, nem pazarolunk, a hírek benne vannak a rádióban is!

Szásenyka, ez baj. Akkor itt van három rubel, hozol nekem Pravdát, nővérednek Komszomolszkaja Pravdát, magadnak Pionyerszkaja Pravdát, édesanyád meg kitörli a seggét a rádióval!

Igen, ez valóban nyomhat a latban. A másik ellenérv szintén súlyos: a politikai propagandalapok mondhatnák azt, miszerint a tartalmuk most is van annyira toxikus, hogy azt semmiféle vírus ne bírja ki. Ezt sajnos el kéne fogadni érvként.

Más ellenvetés nem nagyon merülhet fel.

Ki kéne próbálni, nem kerülne sokba.

Sőt: olcsóbb lenne, mint most.