Szele Tamás: Tatárok a Délvidéken

Nem szívesen foglalkozom én ezzel a dologgal, de hát muszáj. Nem szívesen teszem, azonban sajnos meghatározza a közhangulatot, vagy legalábbis egyesekét mindenképp, mit írt Bayer Zsolt a blogján tegnap – szárnyakon szállt a hír szerteszét, ország szerén tova, és hangos röhögés kísérte, ugyanis a szerző már nem először bizonyítja, miszerint nem matematikus.

Mongol kánnak inkább beválna. De házibulinál nagyobb volumenű eseményt ne szervezzen, mert gondok adódhatnak a kalkulációból. Már korábban is megesett, hogy elszámolta magát, például akkor, mikor bizonyos magyar nyelvszépségek és utóbb tévesnek bizonyuló állítások miatt pert vesztett Hadházy Ákos ellen, és a bíróság bocsánatkérésre, valamint háromszázezer jó magyar forint kártérítésre ítélte. A bocsánatkérés elmaradt, ami meg a pénzt illeti, a szerző azt ókumlálta ki, hogy majd ötforintosokban szedi össze, és bedobja Hadházy kertjébe.

Mondom, hogy nem tud számolni. Ennyi ötforintos nagyon sok ötforintos. És nehéz is. Márpedig egy ötforintos 4,2 gramm, tehát hatvanezer ötforintos egészen pontosan 252 kilogramm. Ez már olimpiai kategória lenne, csak az a kérdés, melyik sportágban? Mert tömegre nézvést ez a súlyemeléshez tartozik, csak arról azt rebesgetik a zuhanyhíradóban, hogy meglehet, Tokióban már nem is lesz olimpiai szám. Amúgy meg gondolkodjunk: emel – szakít – átdob a kerítésen… ez inkább súlylökés, de annak meg képtelenül sok. Ilyen mennyiséget inkább súlyemelésben, szakításban szokás látni, de oda is sok. Ám legyen ez bármi, akkor is nehézatlétika.

Jó, hát a sportesemény is elmaradt, pedig nyilvános gyűjtésen szedegették össze neki az ötforintosokat, de hát emeljen a kórság ilyen terheket, ugyebár. Na, de lássuk, most mit sikerült írnia a kelebiai incidens kapcsán? Idézzük, klasszikusokat csak pontosan:

Igen: figyeljünk! Ha szükség lesz rá, akkor oda kell mennünk, haladéktalanul, hogy segítsünk a határőreinknek, rendőreinknek. Nem fegyverrel, nem erőszakkal, pusztán a jelenlétünkkel. (…) S akkor mondjuk ki újra, jó hangosan, nyugodtan és higgadtan, de nagyon határozottan a bennünket, a kormányt, a hazánkat megint provokálóknak:

Mostantól, a politikai helyzet függvényében bármikor összehívhatjuk a Békemenet szervezőit, és a politikai helyzettől tesszük függővé, utcára vonulunk-e. Ez magában foglalja azt is, hogy akár félmillió emberrel felvonulunk a déli határ mentén, és ha kell, kimondjuk, amit Szürke Gandalf kimondott Mória bányáiban, a Khazad-dum hídján, az ősi világ démonának:

ITT ÚGYSEM JÖSSZ ÁT!”

Balrog volt az a démon, és Gandalf csak a filmben mondja ezt, a Göncz Árpád által fordított regényben más szavakat használ, de ezt már megírták a kollégák, méghozzá jól, nekem nem igazán ez szúrt szemet.

Hanem az, hogy kicsit érdekes lesz ez a piknik, annyit mondhatok.

Hány embert is kíván levinni a déli határra ez az önjelölt vezér, ez a budai kán?

Félmilliót.

Mondjuk, hogy van is ennyi híve a Békemenetnek, bár nincs, de tegyünk úgy, mintha lenne. Hogy mennek oda? Gyalog, lóháton? Nem hinném, busszal kell vinni őket. Egy átlagos túrabusz befogadó képessége legyen ötven fő, ezek természetesen mind ülnek, hiszen ki lenne hajlandó állni Budapesttől Kelebiáig? Senki. Az azt mondja, hogy… tízezer túrabusz. Egyszerre, hiszen a félmillió emberre is együtt van szükség, nem lehet százas csoportokban nyomást gyakorolni. A Békemenet vagy egyszerre mozdul, vagy sehogy.

Ennyi buszt nem lenne egyszerű leakasztani sem Magyarországon, az is jó kérdés, hol parkolnának, ugyanis az határzóna, nem parkolóház, de ez még csak a problémák eleje. Mondjuk, hogy leért a félmilliós had a határövezetbe. Mely, mint tudjuk, migráns hordák állandó ostroma alatt áll, támadják éjjel és nappal a fene janicsárok és szpáhik. Vagy hogy is van ez.

Mit tesz a magyar ember, midőn hadra kél?

Eszik. Már az úton is eszik, az úton az otthonról hozott rántott csirke kopik el (szigorúan papírból fogyasztva) és a kisüsti, de érkezés után is kell ennie. Magyar harcos üres hassal nem véd hont, még fegyvertelenül és passzívan, pusztán a jelenlétével sem.

Az annyi, mint félmillió reggeli, ugyanennyi ebéd, vacsora. Félmillió szállás éjszakára. Nem is akármilyen szállás. A Békemenet hívei döntő többségükben azért mégis szépkorúak, őket nem lehet sátrakban, hálózsákokban elhelyezni, mert nagy úr az isiász, a lumbágó, nekem is van, tudom jól. Nekik ház kell, ágy kell – előre, szállásmesterek! Legfeljebb a kelebiai lakosokat kicsit kilakoltatják, bár nem hinném, hogy a háromezer lakosú községben egyáltalán lenne férőhely akár csak ötvenezer fő számára is.

Aztán ott a hadtáp kérdése. Amit otthonról hoz a had, mint már mondtam, megeszi még az úton, és nem is várható el tőlük, hogy fejenként három napi hideg élelemmel jelentkezzenek, ugyanis az kissé nehéz volna, azt cipelni kell. De hát mennyit eszik félmillió ember?

Nagyon sokat.

Orvosi kalkulációk szerint egy átlagos, 65 éves békemenetelő napi körülbelül 2000 kilokalóriának megfelelő élelmet fogyaszt mérsékelt aktivitás esetén, de a járőrözés a határon, pláne bizonyos kor felett nem mérsékelt aktivitás, hanem átlagon felüli, amihez 2794.50 kilokalória kell. Az már lehetne számtanpélda tárgya, hogy félmillió ilyen táplálékigényű békemenetelő mennyi idő alatt zabálja üresre Kelebiát és mennyi idő alatt a teljes déli határvidéket, szem előtt tartva, hogy a most ott állomásoztatott alakulatok élelmezése is borzalmas. Nem rossz: borzalmas.

Szóval mondom, érdekelne, félmillió hadra kelt békeharcos mennyi idő alatt (t)eszi lakhatatlanná a teljes körzetet?

Becslésem szerint egy hétnél több nem kell hozzá.

Aztán éhségükben esetleg átcsapnak Szerbiába fosztogatni, híven pusztai lovasnomád hagyományainkhoz.

A szerb lapok meg majd hun hordákat emlegetnek a határon.

Szóval ilyen logisztikával utoljára a mongolok indultak hadba, de ők is inkább csak Dzsingisz előtt, mert a nagykán már alaposan megszervezte a hadtápot, tanult elődeinek hibájából – és még így se sok minden maradt meg arrafelé, amerre a seregei akár csak átvonultak.

Tehát, levonhatjuk a következtetést: szerzőnk nem született matematikusnak.

Kánnak már inkább született. De nem nagykánnak, mint Dzsingisz, inkább csak amolyan alkánnak, mint mondjuk Szübötej.

Magyar alkán, vár a Balkán!