Szele Tamás – Szonja: Képriport egy demonstrációról

Egy demonstráció képeit mutatjuk most, nem egy kiállításét, egy tegnapi rendezvényét, illetve megemlékezését – tetszik látni, már az megosztja az olvasókat, hogy egyáltalán mi is volt ez.

A szélsőjobboldaliak ártatlan megemlékezésnek mondják, tisztelgésnek a Várból kitörő német és magyar katonák emléke előtt, a nem szélősjobboldaliak neonáci seregszemlének, ami ellen tiltakozni kell.

Nem akarom és nem is fogom újra kezdeni az 1997 óta tartó vitát erről, nekem magamnak az a véleményem, hogy öngyilkos katonai vállalkozás volt a kitörés, aminek garantált volt a sikertelensége. Másfelől meg az a megemlékezés, amelyet első alkalommal Györkös István szervezett meg, akit nemrég ítéltek el rendőrgyilkosságért egészen bizonyosan nem nyerheti el a többség tetszését. Györkös most büntetését tölti, szervezetét, a Magyar Nemzeti Arcvonalat felszámolták, de vannak követőik számosan – félretéve a „ki a hős?” kérdést, amire nincs válasz, mert mindenki mást talál annak, a megemlékezés lényegében véve idáig minden évben látványos demonstrációja volt az európai neonáci szervezeteknek és provokációja mindenkinek, aki nem ért velük egyet.

Idáig, mondom, ugyanis idén már az engedélyeztetés körül komoly gondok voltak, melyekkel foglalkoztunk is nemrégiben, másrészt olyasmit tapasztaltak a felvonulók, amit eddig még csak nagyon kis mértékben.

Látványos, tömeges nemtetszést, tiltakozást.

Sok és sokféle ember tiltakozott az ellen, hogy hetven éve legyőzött ordas eszmék tiszteletére egyenruhát öltő csoportok masírozzanak Buda utcáin, jelvényeikkel, rettegést, de legalábbis undort keltve mindazokban, akik képtelenek a legkisebb rokonszenvet is érezni az emberiség eddig legnagyobb ideológia tévedése iránt. Ne feledjük: ennek a „tévedésnek” nem annyi áldozata volt, mint a kitörésnek a Várból: sokkal, sokkal több, tíz- és tízmilliók. Csak Magyarország körülbelül egymillió polgárt vesztett – ahogy Hobó mondta, „négyszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment”.

Nem biztos, hogy mindenki parádéval szeret emlékezni erre. Főleg olyan szervezetek díszmenetével visszatetsző a megemlékezés, amelyek legszívesebben megismételnék a fasizmus borzalmait.

Érthető, jogos volt a tiltakozás az esemény ellen.

Nem részletezném a történteket, mert külön kötetet kéne írni róluk, tény, hogy ritkán látott mértékű rendőri készültség őrizte mindkét felet a másiktól, és joggal, ugyanis komoly indulatok forrtak a jelenlévőkben.

Nem elemeznék létszámokat és nem moralizálgatnék azon, szabad-e utat engedni az indulatoknak bőrfejűekkel szemben, bár nehezen lehetne tagadni, hogy a szélsőjobboldal ezzel szemben a legkevésbé sem arról ismert, hogy általában visszafogná indulatait vagy fegyelmezné híveit.

Az a lényeg, hogy tizenkilenc év után most először valódi, a vonulókkal azonos létszámú tiltakozó tömeggel találkoztak a megemlékezők és ennek azért lehet valami oka. Nem is kevés: én a helyükben elgondolkodnék ezen és legénykedés helyett változtatnék néhány dolgon.

Ugyanis idén még csak ugyanannyian voltak az ellentüntetők, mint a szélsőjobboldaliak.

Mi van, ha jövőre kétszer annyian lesznek?

Vagy háromszor?

Nincs kizárva, kérem.

De hagyjuk is a szószaporítást, nézzük inkább Szonja kollegina képriportját.

Avagy a bőrfejű magányossága
Ötszáz bizony
No pasarán
Mozgalmárok egymás között
Aki elvesztette az alakulatát
Purple haze
Dobbal, nem síppal. Főleg nem nádi hegedűvel.
A zászlótartó
Királynő a tüntetésen
Ismerjétek meg a zászlót!
Önfeledt, bohókás szelfizgetés
 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!