Szele Tamás: Szakács Árpád csatái

Van az a pillanat, amikor a józan ész kardjához kapva ordít fel az Égre és akkorát csap az asztalra, hogy az menten kettéhasad: milyen különös, hogy ezek a pillanatok utóbbi időben rendre akkor következnek be, amikor Szakács Árpád újabb részleteket árul el szépen fejlődő téveszméiből.

Aztán a józan ész lehiggad, azért nevezzük józannak, elteszi a spádét, megjavítja az asztalt, áttekinti, mitől gerjedt haragra, átgondolja az indulat tárgyát és mögéje is néz. Meglehet, hiba ez, hiszen az ostobaságot gyorsabban és alaposabban lehetne a bakamiatyánkkal rendelt helyére tenni, de akkor is ilyen a ráció. Én most egy ilyen dolog mögé nézést osztanék meg a magam részéről abban a durvuló és érthetetlen vitában, mely a magyar szabadkőművesség körül kezd kialakulni.



És amely vitához a mai magyar szabadkőművességnek semmi köze.

De a réginek sincs.

Annyira nincs, hogy tulajdonképpen szükség se volna rá, hajánál előrángatott ürügy ez, ocsmány, ostoba nyaloncok önigazoló, gyalázatos kampányában. Ürügynek használják tehát, mint majd bizonyítom is, a szabadkőművességet, a valódi célpont maga a ráció, a tudomány és a művészet. Illetve a totális uralom a magyar szellemi élet fölött.

Vázolnám a tényállást, de előre szólok: nem lesz rövid, akinek nincs türelme, itt hagyja abba az olvasást. Rövid nem lesz, de talán némiképp fontos. Tehát: múlt szombaton, június 13-án Szakács Árpád közölt egy írást a Magyar Nemzetben, melynek az volt a címe, hogy „Romsics szabadkőműves meséi” és lényegében véve két megállapítást kívánt leszögezni:

    1. Romsics Ignác, a magyar történész-szakma doyenje meghamisítja a történelmet,
    2. éspedig azzal, hogy tagadja, miszerint Trianon a magyar és egyéb szabadkőműveseknek volna köszönhető.

Idéz az írásban egy román szimbolikus nagymestert is, Viorel Dănacut, egy bukaresti bulvárlap cikke alapján, aki ostobaságokat beszél az ügyben, hogy miért, azt ő tudja, nézetem az, hogy pillanatnyi és helyi nacionalista-politikai érdekek vezették, mikor az interjút adta. Az a szomorú helyzet, hogy még a nagymesterek sem tökéletesek. Az érvelést jómagam is elemeztem volt már másnap, mivel Szakács logikája egészen egyszerűen azt bizonyítaná, hogy semmi köze a szabadkőművességnek a békeszerződéshez, sőt, semmilyen politikai eseményhez, ami 1918 előtt történt. Erre nem csak én jöttem rá, hanem Ungváry Krisztián is, aki magvas vitacikkben válaszolt Szakács mesternek a Magyar Nemzet hasábjain, de ott még nem tartunk, ahogyan Szakács viszontválaszánál sem.




Egyelőre ott tartunk, hogy ez a meggondolatlan sárdobálás, méltatlan vád, ami Romsics Ignácot érte, felháborította a magyar történettudomány legjelesebbjeit, akik „Felelet egy mondolatra: a Romsics Ignác elleni nemtelen támadásokról” címmel, nyílt levélben tiltakoztak ellene. Tehát, tessék megfigyelni: a vita már ezen a ponton is arról szól, amiről kell szóljon, vagyis a tudományról és az igazságról, a szabadkőművesség ürügy rá, a történészek nem is említik, mert minek tennék? Ők értik, hogy a támadásnak igazából a magyar tudomány a célpontja.

Sőt, a balliberálisnak nem igazán, tehetségesnek azonban igazán mondható Stumpf András is szépen felépített vitacikkben reagált a konfliktusra, „Szakács Árpád szabadkőműves meséi” címmel. Ebben tételesen cáfolja Szakács szellemi tévelygéseit.

Ezek után következett Ungváry Krisztián tegnapi ragyogó válasza a Magyar Nemzetben „A szellemi alvilág: Szakács Árpád” címmel, melynek alcíme már elmondja a lényegét:

Mindenki kritizálható, de a módszer, amit a cikkíró alkalmaz, nem hagyható szó nélkül”

De nem ám. Ugyanis Szakács hitet, meggyőződést, vélekedést állít szembe tényekkel, valamiféle perverz, félrecsúszott fél- vagy teljesen pogány álvallásosság vitázik egzakt adatokkal, erre szoktam mondani, hogy áldozna ez fehér lovat is, ha hagynák, sőt, utána misére is elmenne. De azért a világ soha nem lesz olyan, amilyennek látni akarja akár Szakács, akár más, attól, hogy erősen hisz pár téveszmében: ettől a világ pocsék hely lesz, de meg nem változik. Szakács rágalmazó módszere azonban valóban alvilági: nemsokára képes lesz megírni a Mikulásnak is, hogy a Romsics nem hisz benne és várni fogja, hogy ellenfele kapjon a csizmájába szenet meg virgácsot. Az a baj, hogy Szakács agyontámogatott, befolyásos tényezője a kormánymédiának, a minap kapott célzottan ötven milliót egy évek óta nem működő blogjára, és a kedvéért már több kulturális intézmény (PIM, Balassi Intézet) vezetőjét elmozdították, hogy kormányhűbb kádereket ültessenek a helyükre.

Az Szakács Árpád a magyar kultúrának, ami Micsurin és Liszenko elvtársak voltak a szovjet tudománynak – Liszenkóról tudni kell, hogy tudományos ellenfeleit rendszerint a Gulágra küldette. Micsurin csak ostoba volt, de bátor, szerintem neki köszönhetjük a paradicsomos káposztát, mert természetes úton ez a moslék sosem jött volna létre. Amit ezek az emberek műveltek, az nem volt tudomány: de jó elvtársak voltak, és a Párt a kedvükért elhitte, hogy keresztezhető az óriáskígyó a sündisznóval, ha szögesdrótot akarunk tenyészteni. Viszont a szögesdrótot továbbra is a vasárugyárak termelték.

És ez a Micsurinba ojtott Liszenko válaszolt Ungváry Krisztiánnak, éspedig gyanús sebességgel, egy szerkesztő jelezhette neki, hogy nem írnak róla szépeket. A válasz címe:

Féltik a hálózat hegemóniáját”

Lényegében véve azt állítja benne – nagyon röviden kivonatolnám, inkább idézem majd, kissé undorító benne vájkálni – hogy Ungváry hadat üzent volna neki. Ilyen személyes hadüzenet utoljára Rómában volt, azóta nincs divatban, de ezek szerint Szakács római, ha a jelleme nem is az. A mondandójának a veleje meg arról szól, hogy:

Sokat változott a világ, de láthatjuk, egyvalami állandó: a baloldaliak és a liberálisok, a szólás- és véleménynyilvánítás értékrendjének letéteményesei képtelenek tudomásul venni, hogy van más gondolat is ebben a világban, mint az övék.”

Édes úr, higgye meg nekem: a baloldaliak és a liberálisok is szoktak vitatkozni, ugyanis nekik nem kötelező egyetérteni, az csak maguknál van.




Azt a mocskot, amit a szabadkőművességről okádik, kihagynám, ugyanis bármennyire is ez kéne legyen a vita tárgya, valójában nem erről szól. Hanem miről? Ezt már idézem.

A probléma sarokpontja a nemzettudatot érintő identitás és a történelmi tudat értelmezésének kizárólagossága és ennek a hegemóniának a biztosítása. Pont attól rettegnek, hogy meggyengül ez a hálózatrendszer. A történelem oktatása, a történelmi tudat meghatározása nem önmagában egy szakma, ez a nemzeti létnek az egyik legfontosabb fundamentuma. Alapkérdés, hogy azok, akik ebben szerepet kapnak, milyen képet közvetítenek a jelenkornak. Mennyire tudatosítják a nemzeti identitást mint értékrendet, mennyire hatékony módszerekkel és hogyan alapozzák meg nemzeti érzésünk lényegét. Az identitás egyben közösség, azaz erő. (…) Az ebben szerepet játszó történelmi tudatformáló hálózatrendszer piramis alakú, legtetején a kommunista diktatúra által átalakított Magyar Tudományos Akadémia áll. Alatta hálózatrendszer-szerűen épülnek be a különböző tudományos intézmények, egyetemek, kutatóhálózatok stb. A rendszer önkiválasztó.”

Innen fúj tehát a szél. Egyrészt Szakács és társai (Raffay Ernő, Kásler és még sokan mások) maguknak vindikálnák a jogot először is ahhoz, hogy megmondják, hogyan szabad beszélni a magyar történelem bármely és akármely momentumáról, másodszor azt is meg akarják mondani, miről lehessen beszélni és miről nem. Milyen képet lásson a jelenkor, milyent közvetítsenek neki. A vereségekről például ne essék szó.

A mohácsi kudarc lehet ugyan elvont és egzakt módon igaz, mondhatni: tény, de mivel a nemzettudat szempontjából a valóságot hátrányosnak találhatják, eljöhet az a perc, amikortól Mohácsnál győztünk. Mindent az identitásért, le a tényekkel, le a tudománnyal!

A tudományos élet rendszerét lehet „piramisnak” vagy „hálózatnak” nevezni, felőlem nevezheti érett túrónak is, akkor sem lesz belőle misztikus társaság: egyszerűen valami rendszerre szükség van benne. Valamire, ami értékeli az eredményeket, elzavarja a futóbolondokat, nem ad anyagi támogatást a kör négyszögesítésére és az örökmozgóra, valamint megszervezi a valós eredmények nyilvánosságra hozatalát, szétosztja a finanszírozást.

Ezt hívhatja minden épeszű ember rendszernek, Szakács akkor is „háttérhatalomnak”, „szabadkőműves összeesküvésnek”, „hálózatnak” fogja hívni, és célja, hogy megszüntesse, mert ez az egyetlen akadálya annak, hogy a hazugságokból tananyag lehessen, hogy Mohácsnál utólag győzzünk, hogy kétszer kettő páros napokon öt, pártalanokon huszonhárom legyen és hogy személyes ellenszenv, valamint koholt vádak alapján betiltsák vagy megadóztassák a gyökvonást.



Ez Szakácsnak, a főszakácsoknak és kuktáiknak a valódi célja. Ezért vívnak, bár száz csatát is, persze mindig csak előnyös helyzetből támadnak, és gúnyolják a szegényebb, hátrányosabb helyzetben lévő ellenfelet: „Nézzétek, még van képe védekezni!”

Ebben a harcban a magyar szabadkőművesség csak statiszta, mellékszereplő, mint a békaemberek a Tanúban: ürügy, nem több, ami azonban nem jelenti azt, hogy nem pusztíthatják el kedvük szerint, stratégiai okokból.

De a valódi harc nem róla szól.

Ez az ostobaság és tudás, Fény és Sötétség, hit és ráció örök harca, és most a Sötét Oldal áll benne nyerésre.

Ahogy már annyiszor.

És hosszú távon veszíteni fog.

Ahogy mindig.

Csak félek: sok áldozata lesz a harcnak.