Szele Tamás: Szabadkőművesek a célkeresztben

Hogy szokás szerint a végén kezdjem: én ezt a kutyakomédiát már nagyon unom. Mégis foglalkoznom kell vele, mert kiváló barométere a kormány szándékainak és törekvéseinek: igen, az úgynevezett „szabadkőműves-vitára” gondolok, mely újból fellángolni látszik.

Már amennyiben ez vita. Mert szerintem nem az, hanem ócska, utolsó, mocskos propagandafogás, ártatlan emberek rágalmazása a színpadi, vagyis hát politikai hatás kedvéért. Sőt, igazából még haszna sincs. Írtam én erről már sokat, valószínűleg fogok is, most a legfrissebb megfigyeléseimet osztanám meg.

Melyek közül a legelső, hogy a múlt héten pár napra eltűnt a téma a kormánysajtóból. De tokkal, vonóval, mindenestől nyoma veszett – hogyne tűnt volna, mindenki az Indexre koncentrált és ez nem lett volna alkalmas a közfigyelem elvonására. Ez is mutatja, milyen mondvacsinált, hajánál előrángatott műprobléma ez, hiszen elég az eltűnéséhez, ha megzendül az ég, elmossa ezt az első csepp eső. No, de tudhat valamit a Magyar Nemzet, éspedig csakis a kormánytól tudhatja, mert más már csak hellyel-közzel áll szóba velük, szerintem történni fog valami az Index körül még ma. Mert lám, elvonták a reflektorok fényét arról a témáról, és ma kettőzött erővel folytatták a szabadkőművesezést.

Az első íráson könnyen túllendülhetünk, nem egyéb az Tóth Gy. László tollából, mint egy szép, hosszú hűségnyilatkozat, bombasztikus címmel:

A szabadkőműves-páholyok valós szerepéről és jelentőségéről”

melyben épp csak a címben említettekről nincs szó. Leszögezi azonban, éspedig kíméletlen nyíltsággal (ugyan nagy bátorság kellhetett hozzá), miszerint:

Szakács Árpád tájékozott és művelt újságíró, aki irodalmi stílusban ír, ráadásul kritikai attitűdje miatt nem szereti a látszat- és félmegoldásokat, a mellébeszélést, a képmutatást és az önfeladó kompromisszumokat.”

Nos, ezt hívjuk talpnyalásnak, tiszta szívből és tűzön-vízen át, dacolván az elemekkel is. Szíve joga mindenkinek, hogy mit gondol Szakács Árpád munkásságáról és annak minőségéről, én például valami nagyon mást, de joga a szerzőnek szeretni az urat, ezt a lehetőséget tőle senki el nem veszi. A másik hasonlóan hősies megállapítása, mellyel szintén nem kockáztat sokat, az, hogy:

Raffay korunk egyik legjelentősebb történésze, akinek munkásságát évszázadok múlva is olvasni és idézni fogják a történelem iránt érdeklődők, mert megkerülhetetlen tanulmányok és könyvek sokaságát tette le a magyar történettudomány asztalára.”

Lefogadom, ezért sem fogja senki a fejét venni Tóth Gy. úrnak. Hogy Raffay miféle és milyen tartalmú kötetek sokaságát tette az asztalra, az megítélés kérdése, de ha a megjelent könyvek számát tekintjük és mellőzzük tartalmukat, úgy jelentős történész Kosáryné Réz Lola is, legfeljebb egy vak hangot nem írt történelemről. Ez az írás egyebekben felsorolja azt, mi történt eddig a vitában, ami azért jó, mert ugyan elfogult, de legalább nem nekem kell megtennem, és ezen kívül csak egy figyelemreméltó mondata van, de azt jegyezzük meg:

A feltárt dokumentumok vitathatatlanná teszik, hogy a korabeli szabadkőműves-mozgalmak meghatározó alakjai baloldali, ateista, s történetesen többnyire zsidó származású értelmiségiek voltak.”

Eddig csak kőműveseztünk, most már zsidózunk is? Gratulálok a szerzőnek, akárhogyan is próbálja enyhíteni a dolgot a következő mondatában.

Ennyit Tóth Gy. úr szösszenetéről, kegyelmezzünk neki, nem lehet minden gerinc edzett acélból.

Térjünk át a második írásra, ami már személyeskedik. És ebben az esetben ne foglalkozzunk a szerző személyével, hogy ne essünk ugyanabba a hibába, mint ő. Írta a Magyar Nemzet egyik, különben írószövetségi díjjal is elismert munkatársa. A címe már nyitja a bicskát:

Rossz hírünket keltette a szabadkőműves Márton László” 

Öcsém, ha csak ennyi kell, keltem én neked mindjárt még rosszabb híredet is. Arról van ugyanis szó, hogy Márton László, aki saját bevallása szerint ötven éve szabadkőműves, írt egy cikket a Népszavába erről az áldatlan vitáról, amit csak helyeselni lehet, hiszen egyre vigyáztak mindez idáig: hogy épp szabadkőműves meg ne szólalhasson. Legalábbis a Magyar Nemzetben semmiképp nem kapott szót a megrágalmazott fél. Most azt reklamálják, hogy miért a Népszavában jelent meg Márton László írása, holott megmondja ő maga tisztán és világosan:

Talán észszerűbb lett volna, ha mondandóm a Magyar Nemzet hasábjaira került volna, de erre nem adtak lehetőséget. Mivel a támadásokat és rágalmakat Romsics Ignácnak a Népszavában megjelent két írása (Trianon okairól – 2020.01.04. illetve 1920. június 4. – 2020.06.06.) váltotta ki, indokolt, hogy ezekre a Népszava adjon választ.”

A Magyar Nemzet most azt állítja, ágálva és nagy hangon, hogy nem is kaptak ilyen írást Márton Lászlótól, nem igaz, hogy nem adtak lehetőséget a megjelenésére.

Mármost ha kaptak volna ilyent, e-mailben mondjuk, azt éppen egy mozdulat törölni, szóval mondhatnak, amit akarnak. Ezen kívül nekem személyes véleményem, hogy amennyiben Márton László el sem küldte volna nekik, azt ő nagyon jól tette volna. Ugyanis ez egy csapda, amibe beleszédültek már néhányan.

Nemzetes uraiméknál nem úgy megy ugyanis, hogy sajtóvita zajlik, X. küld egy írást, megjelenik ma, arra holnap válaszol Y. Ez tisztességes volna. Ők úgy csinálják, hogy először is odaadják a beérkező írást Szakács Árpádnak, aki mindenki előtt elolvashatja, jogosulatlan előnnyel indul, neki csak cáfolnia és válaszolnia kell – ő látja a saját célpontját, tisztán, színről színre, a legnagyobb pontossággal, neki csak célra kell tartania és lőhet is, szóval ez kacsavadászat, nem vita, és a Szakács ül hosszú, méla lesben, a berepülő madaraknak esélyük sincs. A két írás pedig egyszerre jelenik meg, egyszerre olvasható.

Ez minden, csak nem vita, ha, mondom, ha és amennyiben Márton László ezt megkerülte azzal, hogy nem is szállt be náluk a ringbe, arról csak azt mondhatom, hogy nagyon jól tette, bölcs ember. Bár szerintem küldött ő írást nekik, csak tényleg nem jelent meg.

A förmedvény további részeit egyszerűen méltatlan ismertetni, így, ebéd előtt, nekem is van emésztésem, de maradjunk annyiban, hogy szinte csak személyeskedésből áll. A kérdés lényegét épp úgy nem érinti, mint a Magyra Nemzetben megszólaló többi kormánymameluk és udvari alpótsegédtányérnyaló-helyettes.

Ugyanis a kérdés lényegét egyvalaki érinti eddig a vitában, ha magamat nem számítom (és nem számítom), ez pedig épp Márton László, a kifogásolt írásban. Akkor nézzük csak, igazából miről szól ez a disputa a magyar szellemi élet feletti abszolút uralom megszerzésének szándékán kívül?

Néhány kérdés válasz nélkül maradt. Az első: milyen lenne a világ a felvilágosodás eszméi nélkül? Milyen lenne Európa arca, ha az alkotmányos monarchia helyett a királyok-királynők ma is isten kegyelméből uralkodnának? Hol tartanának a tudományok, ha a kutatás-oktatás kereteit a Vatikán határozná meg?”

Hát erről van itt szó, kérem, ezt akarja Szakács és Raffay.

Meg persze a helytartói címet a magyar lelkek, elmék fölött.

Inkvizítorok ezek, nem publicisták, történészek, lefogadom, otthon a Boszorkányok Pörölyét olvassák, nagyon abból való az érvelésük.

Itt tartunk, ezért folyik a kultúrharc, aminek csak része az Index és általában a maradék kicsiny független sajtó beszántása: az agymosás jogáért küzd Raffay klikkje.

Nem fogják megkapni, de nehéz idők jönnek.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!